Irodalmi Szemle, 1965

1965/3 - FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 III. Ruby (befejező rész)

ben, a kérdéseikben említett cselekedetben részt vett (ellenkező esetben miért tagadná meg a választ?), bár a valóságban semmi köze sem volt hozzájuk (csakhogy amennyiben erre hivatkozna, válaszolnia kellene minden egyes kérdésre az adott ponttall kapcsolatban, ame­lyek közül egyetlen egy is valóban inkriminál­hatná őt valamilyen oknál fogva). Más szóval: a néptömegek szemében, akik nincsenek be­avatva az amerikai jog titkaiba, az ötödik függelékre való hivatkozás automatikusan beismerést jelent — és ezt a benyomást ter­mészetesen olyan emberek is kihasználhatják, akik, ellenkezőleg, nagyon is jól ismerik ezt a jogot. Nem ítélhetik el ugyan a kihallgatott személyt, de a kérdések feltevésével, amelyek­re nem válaszolhat, legalább erkölcsileg vagy politikailag megsemmisíthetik. A büntető perrendtartás ezeket a cselfogá­sokat egy kissé korlátozza már csak azért is, mert a keresztkérdések idején a védő is tehet fel kérdéseket, és egy kis ügyességgel úgy fogalmazhatja őket, hogy a válasz az ügyész vagy a bíró gyanúsításait a lehető legnagyobb mértékben megcáfolja. A kongresszusi bizott­ságok előtt folyó kihallgatások során azonban csak az ő jogászaik kérdeznek, és a többi perelőírás sem érvényes. A „gyilkos gyanúsí­tással“ szemtől szembe aztán a tanú teljesen tehetetlenül áll. Különösen a McCarthy-szenátor felé vizs­gálati albizottság gyakorlata bizonyította be ezt, ahol Robert Kennedy is szolgált. Nem volt ott hosszú ideig, de úgy látszik, megta­nult egyet-mást. „Annak a látszatnak meg­teremtéséhez, hogy a formula, „megtagadom a választ, mert önmagam ellen­­tanúskodnék“, egyenlő a beismeréssel, az elhúnyt McCarthy szenátor ideje óta senki sem járult hozzá annyira, mint Robert Kennedy úr“, írta a Yale-i egyetem jogtudományi professzora, Alexander M. Bickel, a New Republic című hetilap 1961. január 9-i számában. „Az volt a szokása, hogy a tanút rákényszerítette, hogy újra meg újra megismételje, hogy őszintén, igen, őszintén úgy érzi, hogy a válasz inkri­minálhatná, igen, inkriminálhatná őt — és erre, hogy a bűnösségre való utalás nyilván­valóbb legyen, Kennedy úr hozzátette, hogy rendben van, teljesen egyetértek önnel, azt hiszem, valóban önmaga ellen tanúskodna ... Robert Kennedy kezében ott volt a hatalom — a hatalom, hogy embereket tönkre vagy lehe­tetlenné tegyen. Ezt a hatalmat ő kihasználta. Éspedig olyan emberek ellen, akik meg voltak fosztva a védekezés lehetőségétől, amit a ke­resztkérdésekre való jog és egy elfogulatlan bíró nyújthatna, aki nem ügyész is egy sze­mélyben ... Összefoglalva: Kennedy úr nyilván örömmel egyesíti a maga igeni teljesítőképes személyében az ügyész, a bíró és az esküdt­szék feladatát. És amennyiben nem voltak valamilyen belső gátlásai, igen erőteljesen ját­szotta ezt a szerepet.“ Ilyenek voltak hát Robert Kennedy politikai kiindulópontjai. Sok víz elfolyt azóta, és a rész, amit a polgári jogokért folytatott kam­pányban vállalt, kétségtelenül rosszakaratot szült iránta azokban, akikkel egykor olyan szorosan együttműködött. Mégis mindig köze­lebb állt hozzájuk, mint az öccse — és ez az egyik ok, amely miatt nem térhetünk ki a kérdés elől, amely ugyan mindenkinek eszébe jut, de amelyen egyébként mindenki többet töprengene. Meggyilkolták az Egyesült Államok elnökét, Edgar Hoover fölöttese, tehát az FBI politikai főnöke, amely elsősorban hivatott arra, hogy a merénylet ügyét­­kivizsgálja, az elnök bátyja; nem várhatnánk-e, hogy az az ember, aki a meggyilkolttal olyan közeli személyes és poli­tikai viszonyban volt, mindent elkövet, hogy a rejtély megoldódjon és a bűnösökről leránt­sák a leplet? De arról, hogy Robert Kennedy így beavatkozott volna az ügybe, legalább a nyilvánosság elé nem szivárgott ki semmi hír, inkább a tartózkodása feltűnő. Nyilván lehet­séges, hogy pont a meggyilkolthoz fűződő rokoni kapcsolatra való tekintettel, megfele­lőbbnek látja, ha a háttérben marad és nem avatkozik bele észrevehető módon a vizsgá­latba. De ha rejtve akart volna is dolgozni, — biztosan megmutatkoztak volna a jelei — Amerikában nincs titok — és ő minden bizony­nyal megőrizte volna a minden feltűnést ke­rülő, de mégis felismerhető távolságot a hivatalos elméletektől. De ilyen jel még nincs, ellenkezőleg, Robert Kennedy nemrégiben a közeli Krakkóban jelentette ki, hogy „az elnö­köt Oswald gyilkolta meg, önhatalmúlag és egyedül“. (New York Herald Tribune, 1964. június 30.) Ő, akit az öccse halála annyira lesújtott és lelke mélyéig megrendített, vagy igazán hisz, minden nyilvánvaló hiányosság és ellentmondás ellenére, az FBI végkövetkezte­téseiben — vagy úgy döntött, hogy jobb lesz, ha az igazság ki sem derül, vagy titok marad. Lehet, hogy a családra félelmetesen hatna, talán a mai világban elviselhetetlenül lealacso­nyítaná Amerikát. Legalábbis a vele egyvágású és hasonló bázisra támaszkodó politikusok szemében.

Next