Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 III. Ruby (befejező rész)
ben, a kérdéseikben említett cselekedetben részt vett (ellenkező esetben miért tagadná meg a választ?), bár a valóságban semmi köze sem volt hozzájuk (csakhogy amennyiben erre hivatkozna, válaszolnia kellene minden egyes kérdésre az adott ponttall kapcsolatban, amelyek közül egyetlen egy is valóban inkriminálhatná őt valamilyen oknál fogva). Más szóval: a néptömegek szemében, akik nincsenek beavatva az amerikai jog titkaiba, az ötödik függelékre való hivatkozás automatikusan beismerést jelent — és ezt a benyomást természetesen olyan emberek is kihasználhatják, akik, ellenkezőleg, nagyon is jól ismerik ezt a jogot. Nem ítélhetik el ugyan a kihallgatott személyt, de a kérdések feltevésével, amelyekre nem válaszolhat, legalább erkölcsileg vagy politikailag megsemmisíthetik. A büntető perrendtartás ezeket a cselfogásokat egy kissé korlátozza már csak azért is, mert a keresztkérdések idején a védő is tehet fel kérdéseket, és egy kis ügyességgel úgy fogalmazhatja őket, hogy a válasz az ügyész vagy a bíró gyanúsításait a lehető legnagyobb mértékben megcáfolja. A kongresszusi bizottságok előtt folyó kihallgatások során azonban csak az ő jogászaik kérdeznek, és a többi perelőírás sem érvényes. A „gyilkos gyanúsítással“ szemtől szembe aztán a tanú teljesen tehetetlenül áll. Különösen a McCarthy-szenátor felé vizsgálati albizottság gyakorlata bizonyította be ezt, ahol Robert Kennedy is szolgált. Nem volt ott hosszú ideig, de úgy látszik, megtanult egyet-mást. „Annak a látszatnak megteremtéséhez, hogy a formula, „megtagadom a választ, mert önmagam ellentanúskodnék“, egyenlő a beismeréssel, az elhúnyt McCarthy szenátor ideje óta senki sem járult hozzá annyira, mint Robert Kennedy úr“, írta a Yale-i egyetem jogtudományi professzora, Alexander M. Bickel, a New Republic című hetilap 1961. január 9-i számában. „Az volt a szokása, hogy a tanút rákényszerítette, hogy újra meg újra megismételje, hogy őszintén, igen, őszintén úgy érzi, hogy a válasz inkriminálhatná, igen, inkriminálhatná őt — és erre, hogy a bűnösségre való utalás nyilvánvalóbb legyen, Kennedy úr hozzátette, hogy rendben van, teljesen egyetértek önnel, azt hiszem, valóban önmaga ellen tanúskodna ... Robert Kennedy kezében ott volt a hatalom — a hatalom, hogy embereket tönkre vagy lehetetlenné tegyen. Ezt a hatalmat ő kihasználta. Éspedig olyan emberek ellen, akik meg voltak fosztva a védekezés lehetőségétől, amit a keresztkérdésekre való jog és egy elfogulatlan bíró nyújthatna, aki nem ügyész is egy személyben ... Összefoglalva: Kennedy úr nyilván örömmel egyesíti a maga igeni teljesítőképes személyében az ügyész, a bíró és az esküdtszék feladatát. És amennyiben nem voltak valamilyen belső gátlásai, igen erőteljesen játszotta ezt a szerepet.“ Ilyenek voltak hát Robert Kennedy politikai kiindulópontjai. Sok víz elfolyt azóta, és a rész, amit a polgári jogokért folytatott kampányban vállalt, kétségtelenül rosszakaratot szült iránta azokban, akikkel egykor olyan szorosan együttműködött. Mégis mindig közelebb állt hozzájuk, mint az öccse — és ez az egyik ok, amely miatt nem térhetünk ki a kérdés elől, amely ugyan mindenkinek eszébe jut, de amelyen egyébként mindenki többet töprengene. Meggyilkolták az Egyesült Államok elnökét, Edgar Hoover fölöttese, tehát az FBI politikai főnöke, amely elsősorban hivatott arra, hogy a merénylet ügyétkivizsgálja, az elnök bátyja; nem várhatnánk-e, hogy az az ember, aki a meggyilkolttal olyan közeli személyes és politikai viszonyban volt, mindent elkövet, hogy a rejtély megoldódjon és a bűnösökről lerántsák a leplet? De arról, hogy Robert Kennedy így beavatkozott volna az ügybe, legalább a nyilvánosság elé nem szivárgott ki semmi hír, inkább a tartózkodása feltűnő. Nyilván lehetséges, hogy pont a meggyilkolthoz fűződő rokoni kapcsolatra való tekintettel, megfelelőbbnek látja, ha a háttérben marad és nem avatkozik bele észrevehető módon a vizsgálatba. De ha rejtve akart volna is dolgozni, — biztosan megmutatkoztak volna a jelei — Amerikában nincs titok — és ő minden bizonynyal megőrizte volna a minden feltűnést kerülő, de mégis felismerhető távolságot a hivatalos elméletektől. De ilyen jel még nincs, ellenkezőleg, Robert Kennedy nemrégiben a közeli Krakkóban jelentette ki, hogy „az elnököt Oswald gyilkolta meg, önhatalmúlag és egyedül“. (New York Herald Tribune, 1964. június 30.) Ő, akit az öccse halála annyira lesújtott és lelke mélyéig megrendített, vagy igazán hisz, minden nyilvánvaló hiányosság és ellentmondás ellenére, az FBI végkövetkeztetéseiben — vagy úgy döntött, hogy jobb lesz, ha az igazság ki sem derül, vagy titok marad. Lehet, hogy a családra félelmetesen hatna, talán a mai világban elviselhetetlenül lealacsonyítaná Amerikát. Legalábbis a vele egyvágású és hasonló bázisra támaszkodó politikusok szemében.