Irodalmi Szemle, 1968
1968/1
művész programja, egyre nyíltabban lelkesedik a természetért, szívesen foglalkozik dolgos honfitársaival. Még a telet is megszelídíti, s miközben vésőivel mind virtuózabban munkálja meg a falapokat, kifejező készségének bensőségessége tovább mélyül. A mesterségbeli tudás ilyen fokán már a rutin csapdái leselkednek. Gy. Szabó Béla esetében igazmondásának intenzitása fokozódott a metszésben tökéletesedő gyakorlatával. Pályájának delelőjére érve választott technikájának szakmai titkai mind feltárultak előtte, fekete-fehérben szinte már a színeket is érzékelteti, anyagszerűen, változatosan jeleníti meg impresszióit, figurális kompozícióit, arcmásait, ódás szárnyalású tisztelgéseit a hullámok játéka, a gyermekek mosolya, az árnyékot elűző nyári ragyogás káprázatai előtt. Nem leplezhető, hogy az alkotó munka élvezetet okoz Gy. Szabó Bélának. Ez a belefelejtkezés a képkészítésbe sohase lazul nála mechanikussá, képességei felett tudatossága őrködik. Kimondottan reflexív alkat, aki gondolatai útján az élet igenléséhez érkezett, s megbizonyosodott a művészet társadalmi hasznát illetően. Sznobjaink szerint ha a képzőművész gondolkodni kezd, mindenképpen kétségbe kell esnie, intelligens tehetség csak a pesszimizmus filozófiájának hódolhat. Gy. Szabó Bélának nem elfecserélt az az idő, amit a folyó sodrának tanulmányozására fordít, s van türelme figyelemmel kísérni a magnóliabimbók kibomlását, az iszapban tocsogó bivalyok lomha mozgását. A vidám ligetek átható illatától nem komorulnak el a gondolatai, állítása szerint az ember boldogságra teremtetett, s képes arra, hogy a garázda ösztönök felett úrrá legyen. Nem tagadja, hogy minderre a natura tanította. Nem zavarja őt az, hogy a félműveltek a természet szeretetét naturalizmusnak bélyegzik, feltételezi az esztétikai egyszeregy ismeretét a szakmabeliek körében, annak tudatosulását, hogy azizmus nem valami, csupán valaminek az elfogalmiasítása, ízetlen doktrínává történő desztillálása. A művészi szabadságot a gátlások levetésének hirdeti. Modernista divatok, vulgáris látszatok nem torzították el szépérzékét, az igazság befogadására kész látószervét. Illusztrációi tanúsítják, Lantéhoz, a Lilla-dalokhoz, népmesékhez, balladákhoz, hogy képzelete szárnyán messze eltávozik az észlelhető dolgoktól. Képi szintézisig végül a vizuális logika, az értelmes artikuláció segítségével emelkedik. Pogány Ö. Gábor Gy. Szabó Béla: Gátmunkások, 1956