Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Egri Viktor: Érzelmes utazás

na. Amikor a képzőművészeti főiskolán felvételi vizsgára jelentkeztem, helyeselte elhatározásomat. — Nagy életismeret és tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki tiszta gondolatokról, tiszta érzésekről számot adjon. Idővel majd eldől, mennyit kanyarítasz ki magadnak abból, ami az embert emberré teszi, eljutsz-e odáig, hogy a magad és mások szenvedései­nek megszólaltatója légy. Mindig szenvedést emlegetett, nem csupán azért, mert orvos volt, mert az volt a hi­vatása, hogy megenyhítse a szenvedést, a test és a lélek gyötrelmeit. Gyűlölt mindent, ami sebet ütött az emberen és gyötrelmeket okozott, de gyűlölte az élet zavaros té­nyeit és megmagyarázhatatlan homályos kényszerét is. Olvasmányaiban nem szerette a valóságot elferdítő abszurdot, képzőművészetben a természettől elvontkoztatott, a való­ságtól elszakított asztraktot. Sohase tudott megbarátkozni a mindennapok égető prob­lémáit negligáló irodalommal, divatos költők elefántcsonttorony szemléletével, a fia­talok homályos, formátlan verseivel, s engem mindig intett, hogy tartsam magam a realitáshoz, óvakodjam mindenfajta zavarosságtól. Az írónak lényegesen többet kell tudnia a világról, a társadalomról, mint azoknak, akik között él. Nem könyvekből, ha­nem az életből, a mindennapok nyers valóságaiból kell ellesni a lényeget, egy-egy élet értelmét és célját, hogy aztán az írói műhely tégelyeiben mindent kiégessen, elvá­lassza a nemes fémet a salaktól. Mindez akkor nagyon katedraízűen hatott rám, pedig apa nem volt kedvelője a frázisoknak, a virágos szóbeszédnek. Ma már nem találok annyi kivetnivalót tanáros modorában, közelebb kerültem igazságaihoz, és sokat magamévá tettem belőlük, főleg azt, ami akkor a leghangzatosabbnak tetszett, hogy csak a jóság és emberség emel­kedik minden fölé, ami rossz és szennyes az életben. A főiskolán sokszor feszélyezett, hogy nem annyira a rajztehetségemnek, színér­zékemnek és egyéb képességeimnek, mint inkább a nevemnek köszönhettem zökkenés­mentes előmenetelemet. Jómagam sohase hoztam volna szóba, hogy öccse vagyok a negyvenöt januárjában kivégzett Bíró Ferencnek, a minduntalan kitöltésre váró kér­dőívek közt azonban ott sorakoztak a családi körülményeimre, szülőkre, testvérekre vo­natkozó kérdések, és azokra őszintén, a tényeknek megfelelően kellett felelnem. Oly­kor már kísértésbe estem, hogy elhallgassam a vérségi kapcsolatot, ami Ferihez fűzött; restelltem, hogy hasznot húzok belőle, de bizonyára bűnömül rótták volna fel, ha a családról pontatlan felvilágosítást adok, s jöttek volna a sarokba szorító keresztkér­dések: miért titkoltam el, hogy egy mártír testvéröccse vagyok, talán nem értek egyet azokkal a nézetekkel, amelyek az ő tetteit irányították s kivégzéséhez vezettek? Az a meggyőződésem, hogy apának hasonló érzései lehettek, amikor az igazoló­­bizottság elé került, majd megkapta tanszékét az egyetemen. Tucatnyi szakdolgozata, tudományos munkássága alapján már évekkel azelőtt megérdemelte volna ezt a tudá­sának kijáró megbecsülést, de abban a félfasiszta világban az apja késői keresztlevele súlyosan esett a latba ... Fények villannak fel a sötétben, a szerelvény kanyarhoz ér, kissé megdől, a hirtelen ringás a fal felé szorít. Aztán felerősödnek a fények, törömbölő váltók jelzik, hogy állomáshoz közeledünk. Ez Szolnok lesz, gondolom, és kedvem volna felkelni, hogy kibámuljak az ablakon. Hosszú figyelmeztető füttyjeleket hallok, s alig két percnyi megállás után a vonat újra nekivág a sötétnek. Jó három órába telik, míg a határhoz érünk, addig nyugodtan alhatnék, de zaklatott­ságom nem engedi, hogy az enyhülő, egyenletes kattogás álomba ringasson. Még egyre Feri foglalkoztat, talán mert ez a vonat oda vezet, ahol ő sohase járt, és ahová — úgy érzem — boldogan utazott volna. Istenem, hányszor tettem fel magamban a kér­dést, miért kellett olyan fiatalon meghalnia, hogy semmit, de semmit sem élhetett át abból a változásból, amiért ő az életét adta. Forradalmár volt-e vagy csak heves vérű, indulatos fiatal? Otthon gyakran elragadta a hév, de még szenvedélyes szitkaiban, haragjában sem volt bántó. Csodáltam a ne­hezen fékezhető dühét is, afféle megszállottságnak ítéltem, amely úgy vette körül, mint egy tüzes páncél; minden érintésre perzselt és égetett ez a láthatatlan és mégis jelenvaló vasburok. Ma hajlandók vagyunk az ilyen elragadtatásra kész, a világnak nekirohanó forró fejű fiatalokra ráfogni, hogy meggondolatlanok. Vétenék azonban

Next