Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - T. Kasza Ida: Védtelenül

madik emeleten van, úgysem láthat be senki. Határozottan emlékszik, először fehér függöny is volt az ablak közepéig. Neki pontosan a melléig ért. Igen, innen integetett Bélának. S kétoldalt ott volt még a színes drapéria. Mikor másodszor járt itt, már csak a kopott drapéria lógott kétoldalt, de az is különb volt, mint ez a feketeség. Ez a besötétítés, amelytől még a csillagokat sem lehet látni, az óvóhelyet és a háborút juttatja eszébe. Végeredményben ez sem más itt, mint az óvóhely. Úgy hallotta, hogy lebontják a kórházat. Maga sem tudja, miért, de örült a hírnek, megkönnyebbült tőle. Mintha az épület eltüntetése után az ő élete is másképpen alakulhatna ... Megint Attila jutott eszébe. Az, hogy több mint negyven napig várta, bár igaz, hogy ő küldte el. Várta, pedig tudta, hogy nem jön. S most harmadszor is itt van. Végleg kiesett a négyszögből, légüres térben kóvályog, és nincs senki, akire támasz­kodhatna, semmi, amiben megkapaszkodhatna. A harmadik férfi az életében, az is ide juttatta. Most nem tudja, mi lesz. Egy biztos: holnap kiengedik innen. Úgy érzi, képtelen lesz élni. Csúfos emlékeit nem dobhatja ki magából, mert mindent el tudna viselni, a Szahara hőségét, az Északi-sark hidegét, megbékélt a halál gondolatával is, de nem oldódik a legborzalmasabb érzés, hogy megalázták, hogy tárgy, eszköz lett. Azok közül, akiknek eddig kiszolgáltatta a testét, lelkét, egyik sem kezelte őt emberi lényként. Ha zöldséget vesz valaki, akkor is megkérdezi, mibe kerül. Ebben az eset­ben nemcsak adott, hanem maga is fizetett, a lehető legnagyobb árat fizette. Önző céljaikkal, piszkos vágyaikkal megölték a hitét. Minek az élet, ha Rómeó és Júlia története csak mese,, ostoba giccs?! Minden piszok és hazugság, hazugság és piszok. — Ki adja vissza a hitemet? Ijedten rezzen meg a saját rekedt hangjától. Csak most veszi észre, hogy hangosan kiabál. Idegesen túr a hajába. Még megbolondulok, suttogja maga elé, és feldúltan, reszkető kézzel előkeresi zsebéből az utolsó cigarettát. Mélyre szívja a füstöt, s szabad kezével a szandálja után matat. Beledugja a lábát, és nehézkesen, tántorogva feláll. Néhány lépést tesz, de a szandál pántja azonnal a talpa alá csúszik. Összerezzen. Pontosan úgy, mint akkor, most is kitágult szem­pár, sápadt, merev arc néz vissza rá a tükörből. Fél, most is fél, már mindentől fél. Állandósult a félelme. Akkor is félt a műtő ajtajában, de az akkor csak pillanatnyi, állati félelem volt, hiába gondolt Imrére, a tengerre. Reszketett a három másik asz­­szonnyal együtt, akikkel a kulcsra zárt ajtók mögött várakoztak, kábán az injekciók­tól, hogy beszólítsák őket. „Soha, soha többé, csak kijussak innen“ — suttogta meg­szállottként. A többiek is féltek, s az egyetlen hajadon, egy fiatal, alig húszéves lány felugrott. Rázta a kilincset. Rimánkodva kérte, hogy engedjék ki. Nem akar a vér­padra menni, mert úgy érzi, hogy belepusztul. A nővér rá sem nézett, egyetlen szó nélkül kizárta az ajtót, és kezében rázva a kulcsot, jó ideig várt. A lány nem mozdult. — Tessék! Mehet! — aztán némán ismét kulcsra zárta az ajtót. Megszokta már, hogy néhányan újra elvesztik a fejüket. Volt olyan is, aki valóban elment, de egy óra múlva könyörögve visszajött. Nem, nem halt meg egyik sem. Itt nem engedik, hogy fizikailag elpusztuljon az ember. Ebbe a várakozásba torkollt az utolsó napok rohangálása a papírok után, a kivizs­gálások kellemetlensége, a megalázó keresztkérdések és a fokozódó bűntudat. Ő már tudja, hogy csak ennyi az egész, s hogy akkor először csupa zöldfülűvel várakozott a műtő előkészítőjében. Most, harmadszor, pontosan tegnapelőtt, már nem félt. Egyetlen gondolat nélkül, apatikus mozdulatlanságba süllyedve várta, hogy a nevén szólítsák. S most újra fél. Állandóan fél. Akkor valóban nem félt. Csak tehetetlen düh fojtogatta, amikor a két lábát meg a karját leszíjazták. Kifeszített préda. Hát nincs menekvés? Vajon Attila most szőke vagy barna nő lábát nézegeti? Majdhogy eszét vesztette a gyűlölettől... Apró tűszúrás a karjában, s már nem tud semmit, csak a betegszobában tér magához, a hármas számú probléma nélkül... Újra a tükörbe kémlel. — Huszonnyolc éves vagyok. Nem! Kétszáznál is több. — Sima, szabályos, szépnek mondható arc néz rá vissza merev tekintettel, túl sima, hideg márványarc. Legalább sírni tudna. Megborzong. Eszébe jut, hogy a haláltusa után a halott arca is kisimul. Újra megnézi magát a tükörben. Hirtelen és egyszerre

Next