Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Kövesdi János: Sólyom, az égi lovacska
A valóság vonzásában (II.) Kövesdi János Sólyom, az égi lovacska Zs. Nagy Lajos interjújában, melyet a „Sokszemközt íróinkkal” sorozatban az Új Szónak adott, szíven ütött egy gondolat, így hangzott: Kérded, hogy melyik században éltem volna a legszívesebben? Természetesen a huszadik századot választom — de szeretnék vásárolni egy hátaslovat. Zs. Nagy gondolata egy gyermekkori emléket idézett fel bennem. Még él szülőfalumban — Nagykövesden — az egyik apai nagybátyám. Minthogy a kora tavasszal kidőltek mellőle a legrégibb fatörzsek, ma ő a legidősebb ember a faluban. Épp kilencven esztendős. Ritka szálfa! De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy nyolc—tízéves koromban (jó húsz évvel ezelőtt) mindennapos vendég voltam nála. Az egyik kancája vemhes volt, és titokban azt reméltem, hogy majd a kiscsikó, ha megszületik, az enyém lehet. Ugyanis — már akkor is — igen-igen szerettem volna egy hátaslovat. A titkot nem bírtam sokáig magamban hordozni, és egy reggel — alig várva, hogy az istálló elé érjek — nyíltan odaálltam a nagybátyám elé. — Ugye, Sándor bátyám, ha megellik a Csillag, nekem adja a kiscsikóját? — Rám nézett, csodálkozva elmosolyodott, úgy mondta: — Hát hogyne adnám, kisöcsém! Persze, hogy neked adom, ha már ennyire kedveled a lovakat. Értem már, miért pucolod meg naponta a Csillagot! Attól fogva mindannap eljártam hozzájuk. Hol szereztem, már nem tudom, de volt egy selyemzsinórból font kötőlékem, mindig azzal mentem. Nagybácsim egyszer-kétszer azt is megengedte, hogy ott háljak az istállóban. Mert mindenáron jelen akartam lenni a kiscsikó születésénél. Szüntelenül ott sündörögtem az istálló körül, néha az iskolát is elmulasztva. A kiscsikó mégis nélkülem jött a világra! Mondanom sem kell, milyen szomorúság volt ez számomra. A csikó — kis sárga csődör — szép volt. Fényes szőrű. Minduntalan ott tébláboltam körülötte, kefével-vakaróval a kezemben. Néha, ha jóllakott, átöleltem a nyakát, és együtt szundikáltam vele, azon ábrándozva, hogyan száguldok majd a hátán, ha megnő. Csakhogy a nagybátyám is szerette a szép lovakat... Annak ellenére, hogy kitartóan gondoztam a csikót, késő ősszel a bácsikám ravaszul értésemre adta, hogy sohasem kapom meg. A Sólyom — mert ezt a nevet kapta — közben felnőtt. Jóltáplált heréiz méncsikó vált belőle. A harmadik tavaszon be is törték. Minthogy a bácsim nagy huszár volt (az első háborúban vitézséget is kapott), azt vártam, ő maga jár majd a Sólyom hátán. De nem így történt. A Sólyomból, a versenyparipának beillő csikóból nem hátasló lett, hanem igavonó a bácsim törpebirtokán, melyet annak idején a vitézségi címhez kapott. Ilyenformán reményeim, hogy hátaslovon száguldozhatok majd a faluban és kint a széles mezőn, meg a legelőn, szertefoszlottak. Azt hiszem, az volt életem első nagy csalódása. De a hátaslóról azóta sem mondtam le! Noha tudom, hogy egyre kevesebb esélyem van rá... Amikor már diák voltam Pozsonyban, megismertema legendák táltos lovait, tüzes paripáit, s később — költőink jóvoltából — a pegazust is megpillanthattam. Ámulatba ejtettek például Cselényi Laci büszke fejtartású vad, csillagot rúgó, keselylábú csikói. Legújabban pedig Duba Gyula szorgos, szelíd parasztlovainak örvendezhettem a Vajúdó parasztvilágban. Ez a könyv felszította bennem a halványuló érzelmeket. Visszaadta a reményeimet. És megerősített abbéli hitemben, hogy a ló az ember legjobb barátja. Olyan társ, akire mindig számíthatunk.