Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Pašiaková, Jarmila: Czóbel Minka — Donna Juanna

Czóbel Minka ismeri azokat az érzéseket, amelyek a romantikusokat is gyötörték: a magány szomorúságát, a soha be nem teljesülő boldogság vágyát, de az ő szemlélete már józanabb, differenciáltabb, bár talán szomorúbb is. A Maya egy másik versében, a Credóban Máchával együtt bevallja: Kerestem a valót, a „lényeget”. És mit találtam: új és új csalódás. Hisz a valóság mindig oly valótlan. A nem-lét tudatából származó magány sem ismeretlen számára. A Hollószárnyakban írja: Örök elmúlásnak sűrű, fanyar átka. Látom, hogy foszlik le mindenről az élet. Létre, öntudatra ugyan minek éled? Ha csak azért úszik percekre napfényben, Hogy letűnjék ismét örök sötétségben? Persze költészetében egy teljesen új, addig ismeretlen, fölkavaró elem is megjelenik: az emberi létből fakadó öntudat érzése. Éppen ez, saját emberi értékének tudata vá­lasztja őt el teljesen a századvég konzervatív-idealista magyar költészetétől. Az emberi öntudattól már csupán egy lépés a világi, az isteni, sőt, az egyházi tekintély és fönn­hatóság elleni lázadásig. Imádlak téged eszmének eszménye, Ki alkotóan létre hoztad éltem, Ki rettentő-kegyelmesen megadtad Az öntudatot, melyet sohasem kértem! Nem lázadok fel a meglévő ellen. Nem mondom, hogy az élet kín­os átok. Van, ami van, mert hogy lehetne máskép? Teremtél, és — én Néked megbocsátok ... Kritikusa, Farkas Emil, azért nyilatkozott róla olyan gúnyosan, mert megérezte, hova céloznak Czóbel Minka versei, hogy a korabeli feudális viszonyokat ostorozzák, amiért hamisan, torzul és embertelenül határozták meg az emberi magatartás normáit, főkép­pen a nő szerepét. A Kakukkfüveknek a Boszorkánydalok című versciklusa az első támadás az ellen a társadalmi „gettó” ellen, amelyben tudatosan „a kábulat rózsaszín szemüvege” alatt tartották „gyönge” partnernőiket a korabeli férfiak. S egyszerre ebből az „állóvízből" kiválik egy nyugtalan — éppen a társadalom legvédettebb,, jóléttel és évszázados ha­gyományokkal körülpárnázott rétegéből való — nő, aki testben nem a legszebb, de an­nál érzékenyebb a szeretetre, ha szépre és igazra, sőt — s ez a legkevésbé megbocsátható — átható és gyors intellektus, aki úgy szólal meg, hogy lehetetlen nem odafigyelni a szavára... A Mária és Czóbel közötti rokonság legfigyelemreméltóbb bizonyítéka az idők össze­mosásának ösztöne, illetve közös filozófiai viszonyuk a halálhoz mint az alkotó élet őslényéhez. A fény útja című versében (Maya, 1893) például így vall: Istenem! oly sokan a haláltól félnek! Engemet elkábít ez a tenger­élet, Hiszen nincsen halál a nagy mindenségben, Csak élet, csak élet, — nincs kezdete, vége ... Máchának azt az érzését, hogy egyedül van, hogy kínzón magányos az emberek kö­zött, mert nem értik, hogy mi gyötri a költőt, nem látják „látomásait”, nem sejtik, hogy álmaiban és a való életben milyen poklokat jár meg — ezt az érzést Czóbel jól ismeri...

Next