Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - FIGYELŐ - Tóth László: Lengyel József (1896—1975)
Lengyel József 1896—1975 „Nem szentek kellenek, hanem akik jók, mert rossznak lenniük rossz. Kíméletlenek, erőszakosak, akik magukat ki nem felejtik, de mindenkivel számolnak és az erőket számba veszik.” " Legelőször Andrással, az igéző Idegennel találkoztam, akinek „vezetéknevét csak a községházán tartották számon”. Körülbelül nyolc esztendővel ezelőtt lehetett ez, egy súlyos, álmatlan éjszaka utáni hajnalon, s így szóltam: „testvérem!”. Hogy rátaláltam, önmagamra találtam. Aztán sorra jöttek a többiek is: a Drill háborús gyakorlóterén ember magukból kivetkőztetett „csupa egyforma arcú, egyformán sápadt és soványodott”, de a történet végén újra paraszttá, munkássá, értelmiségivé, tudatosuló újoncok, a hídépítők, a Prenn Ferencek, a Trend Richárdok, a visegrádi utcaiak valamennyien, a Szókratészek becsületéért perelő Antikritonok, s jött a bölcs Hidmeg, jött a szenvedő és szenvedélyes Gábriel Lajos, jött Kaszáló Jóska, az igazság bajnoka, jött soha nem húnyó életszeretetével a jó öreg Marambó, s a többiekkel együtt jött a testvéri szeretetet hirdető Steinekund és Reinekund, és már nem hagynak el soha. Itt maradnak a jók, akik azért azok, mert „rossznak lenniük rossz”. És itt marad közöttünk Lengyel József is. Sosem gondoltam volna, sosem tudtam volna hinni, hogy életem első nekrológját róla kell írnom. Alig néhány hónapja, hogy egyik írásomban Déry mellett a legfiatalabb, legfiatalosabb magyar írónak neveztem őt. Azt panaszoltam, hogy mi, húsz-, harminc-, negyvenévesek, mennyire nem tudunk ellenállni a mindennapok megmerevítő, elöregítő tényezőinek, s ellentétes példának említettem föl Lengyel Józsefet. Nem puszta írói fogással, hanem meggyőződéssel. És nem búcsúztatom őt most sem, hisz nem búcsúzott el tőlünk. Tőle mindig idegen volt a búcsúzás. Soha nem búcsúzott hát, hisz tudta: mindig visszatér, mindig itt marad. Mert ki életében életet élt, sem eltávozni, sem halni nem tud. Tudta, hogy „minden tettünket a halál megsemmisítésére tesszük. A halál — így akarjuk — csak az üres álcát kapja, amiből már kipergett a lényeg”. Nem minősítem őt, hisz élete már maga minősítés. Élete, ami korántsem zárult le az üres álcával s a halállal. Nem zárult, nem zárulhatott le, mert lényege, üzenete, a túlélőkben él tovább, hite-erkölcse bennünk mélyül, bennünk nyer új dimenziókat. A mi Fábry Zoltánunkra kell gondolnom. Kettőjük űr-hideg fénykép-arcán ugyanazok a szúrós, szigorú szemek, ugyanazok a kemény vonások. Ők ketten ugyanabban a sziklaszilárd magatartásban, ugyanabban a helytállásban emberségben, ugyanabban a kíméletlen, szigorú realizmusban — erkölcsi realizmusban — találkoznak. Fábry a Gondolat igazát hirdeti, Lengyel József az Igazságét. Fábry az antifasizmust tette műfajává, Lengyel Józsefben a tanítómese éli reneszánszát. Hisz emberség és mese talaja ugyanaz: a Teljes Élet. A megigéző, a próbára tevő. És aki egyszer „elindul az igazságért menni, biztos igazsággal fog az visszatérni. Mert az igazságba semmiképp se menne, kiben nincsen nyitott szeme”. A mi Fábry Zoltánunkra kell gondolnom. Lengyel József, hozzá hasonlóan, miként a biztos igazságtevők, tanú és tanulság. Fényt hoz a szemünkre. Igazságaival a túlélők igazságát szolgálja. Tóth László