Irodalmi Szemle, 1979

1979/1

Tóthpál Gyula több tárlatának is az „elementáris szimmetria" címet adta. S a cím ritka pontossággal határozza meg Tóthpál világlátását, a kint és bent arányait. Csak­nem minden fotójának az ember és a természet, az ember és a város, az ember és a tárgyak egyensúlya a témája. De az „egyensúly" mellé megszorítás kívánkozik s épp ez a megszorítás ad Tóthpál fotóinak sajátos művészi többletet. Egyik legismertebb fotóján egy botokra támaszkodó öregember áll a kirakat előtt. A kirakat üvege mögött egy festmény, rajta absztraktba hajló, valószerűtlen fák. Az ember arcából alig látunk valamit, csaknem háttal áll felénk, csupán roggyantságával és megrökönyödésével van jelen. A képet az erőteljesen ágazó, telt simaságát csak­nem fitogtató fa uralja. Uralja, de nem hatja át, nem birtokolja. A háttér — fekete foltjaival — az ember pártján áll, annak rosszalló tekintetét ítéletét tartalmazza, erő­síti fel. Egy másik ismert képének a címe: Árnyékemlékek között. A kép hámló vakolatú, összefirkkált falat ábrázol, egy vasrácsos kapu fenyegető árnyat vet rá, s a kép jobb alsó sarkában egy szép arcú lány. Az arc itt felénk fordul, de itt sem ránk néz, hanem mintegy befelé fordul. S ez a befelé forduló, emlékező arc értelmezi a fal hieroglifáit. Tóthpál mindig jó arányérzékkel keveri fotóiba az értelmező motívumokat. Innen képein az a beszélő csönd, amely impresszionista mesterekre vall. S az impresszionizmus irányában tér ki a „szimmetriája" is: a tárgyak és emberek mérlegén mindig a tárgyak serpenyője billen mélyebbre, a látszólag epizódszereplő csónakok, sínpárok, házfalak, utcák, kirakatok, autók, plakátok, falhoz támasztott seprők, fatönkök, útszéli keresztek, lombtalan őszi fák a beszédesebbek. Az ember arcát csak ritkán látjuk, csupán a tárgyakban tükröződő hangulatát érezzük. S a hangu­­latfestésnek ez a módja szintén az impresszionista művészek sajátja. Tóthpál fotóit nézegetve gyakran gondolunk Kosztolányira, a nagyvárosi ember melankolikus bolyon­gásaira, az üres villamosban fáradt utasként üldögélő kalauzra, a nagyvárosi házfalak arabeszkjeire, az impresszionisták „külsőbe” költözött „belsőjére". A sajátos művészi többlet azonban természetesen nem az impresszionista módszerek­ben rejlik, hanem abban az új, korszerű életérzésben, amelyet Tóthpál e hagyományos módszerekkel kifejezni képes. S ennek felismeréséhez az „ember nélküli fotói" segíte­nek hozzá bennünket. Pl. a Sors című, Egy földből kifordított gyökerű, fekvő fatörzs­höz kötözve szomorú fehér ló ácsorog. A „beszélő csönd” itt már csaknem abszurd méretű, elviselhetetlen. A lepusztított, csupasz táj szinte ember utáni s az ember hiánya fájó s talán vádoló is. S ha ehhez hozzá­tesszük a már elemzett magános, szemlélődő vagy merengő figurákat, elfordult arcokat, akkor megkockáztatjuk a véleményt, hogy Tóthpál Gyula nem érzi jól magát képei csöndjében, látszólagos nyugalmában, hogy sokszor szenved a melankóliától, a mozdulatlanságtól, s hogy a tárgyi világ és cselekvő ember szimmetriája sokkal inkább vágya, mintsem tárgya ábrázoló-fotózó szenvedé­lyének. S Tóthpál tehetségét, mesterségbeli tudását bizonyítja, hogy ez a vágy nem erőltetett eszmei mondanivalóként él fotóiban, hanem megkomponált hiányként, tehát mintegy a kifejezési anyagba rejtve.

Next