Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

Egy pásztor megtalálta, és felnevelte. Iskolába járatta. Csakhogy a pásztor nevére sem emlékezett. Állítólag korán meghalt. — De a faludra csak emlékszel? Ahol iskolába jártál? — néztem rá szigorúan, mert ■utáltam a hazudozást. — Bököd? Zsököd? Nem tudom. Régen volt — lett egyszerre ideges. Megint forgatni kezdte a sapkáját, és úgy ült a kényelmes fotelban, mint akinek árnyékszékre kellene menni. Azt már nem is kérdeztem, vannak-e szülei, rokonai, mert akit a gólya ejtett el, méghozzá a Hargita fölött (ha egyáltalán szállnak arra gólyák), annak nem lehet senkije. Meg nem is ezen a nyomon akartam haladni. — Azt mondd még, hogyan kerültél a világ egyik végéről a másikra? Olyan élvezettel vártam a válaszát, hogy kihúztam az íróasztalom fiókját, és gyorsan kivettem a másik szivart. Puhítgatás nélkül gyújtottam meg, ami nálam, uraim, igazán ritkán fordul elő. Ha a szemembe néz, észrevehette volna, hogy még nem mondott semmit, de már mosolyog a lelkem.­­ — Hosszú ennek a sora, nagyon hosszú, főjegyző úr — védekezett ügyefogyottan, hogy unjam meg még mielőtt belekezdene. Nem ismert engem. Hogyan is ismerhe­tett volna. — Nem baj, mondd, hallgatom — indítottam útjukra az apró füstbodrocskákat. — Én ráérek. Engem nem siettet senki. Téged sem siettethet senki. Még Pálmainé sem, míg itt vagy. Értesz a szóból? — Értek — mondta gyötrelmesen. — No, akkor láss hozzá, és tartsd az eszedben, hogy a hazug embert hamarább utol­érik, mint a sánta kutyát! — nehezítettem a helyzetét. Ne gondolja egy percig sem, hogy túljár az eszemen. — Az úgy volt — kezdte, de olyan kínnal, a Krisztus urunkét is fölülmúló szenvedő arccal, hogy magában százszor megátkozhatta azt a napot, amelyiken arra gondolt, h­ogy elszegődik Pálmainéhoz szolgának. Még mindig közbeszóltam. — Ne körítsd. A lényeggel kezdd. — Az úgy volt — kezdte elölről, és izzadt a homloka —, hogy én akkor jöttem el Romániából, amikor tulajdonképpen Romániában maradtam. — No, még ilyet sem hallottam — vetettem közbe. — Úgy tessék érteni, hogy akkor Dél-Erdélyben éltem, nem északon. — Ne bölcselkedj. Nem vagy te bölcs — figyelmeztettem, mert szolgálati időm több mint két évtizede alatt sohasem szerettem, ha az ügyfelem okoskodott. Mert abból legtöbbször baj származott. A paraszt dolgozzék, ne bölcselkedjék. Uraim, én ezt val­lom! Szolgánál a bölcselkedés már az engedelmesség megtagadása. — És mit csináltál ott? — eresztgettem a füstöt felséges nyugalommal. — Egy román gazdánál dolgoztam. — Tudsz románul? — kérdeztem csak úgy, mert én már akkor tisztában voltam vele, hogy román, amikor a falunkba visszatért. — Tudok. Ki ne tudna, aki ott él. A magyarnak is muszáj tudni. Mert csak úgy érvé­nyesül. Egyetemen, hivatalban, mindenütt. Tetszik érteni? — Te velem ne törődj. Értek mindent. — Mert ott úgy egyenlő a magyar. A román nyelvvel. Azzal tud megállni a lábán. Azzal tud érvényesülni akárhol az országban. Persze a kemény munka volt nehéz ne­kem, nem a román nyelv — élénkült fel jobban. Úgy látta, megint elkanyarodunk a témától. Hagytam ebben a hiedelmében. Hadd szabaduljon a leleplezésével járó szo­rongásától. — Dolgozni fogadott fel, nem társalogni. Dolgozni viszont a néma is tud. Még jobban, mint a másik, mert ő képtelen haszontalanul letyefetyélni. — Mondtam már egyszer, ne bölcselkedj, mert nem vagy te bölcs. Milyen iskolába jártál? — eresztettem meg a gyeplőt. — Magyarba. — Ott tanultál meg románul, ugye? — mosolyogtam. — Nem — rázta meg hevesen a fejét. A szépen elválasztott, nedvesen csillogó haja összeborzolódott egy kicsit. — A román iskolában! — Most már nem értelek — hajoltam előre, ő pedig nagyot nyelt. — Tetszik tudni, az úgy volt, hogy az a pásztor, aki megtalált és felnevelt, magyar iskolába íratott.

Next