Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: A szintézis útján

kodó, csodákban már nem hivő modern ember világképét tükrözi”; ha ezt elfogad­juk, meg kell állapítanunk, hogy A­ jóslat korántsem felel meg ennek a meghatáro­zásnak. A tudományos megismerés helyett itt a hindu misztika játssza a főszerepet, a racionális gondolkodást pedig az a hit helyettesíti, hogy „egy fehér majom, amely e könyv szerint hat évszázaddal ezelőtt Ve­lencében garázdálkodott, befolyással volt a magas politikára, és ma is ezt a mes­terséget űzi”; ezek után talán már monda­nom sem kellene, hogy Neubauer művében a csodának sem éppen elhanyagolható sze­rep jut. Mindezeken kívül az egész művön átvonul egy bizonyos „titok”, amely állí­tólag a világtörténelem alakulását befo­lyásolja, s amelynek a szereplők — s ve­lük együtt természetesen az olvasók is — igyekeznek a nyomára jutni, ám amelyre a csaknem négyszáz oldalas könyv végéig sem derül fény. Természetesen nem aka­rom itt azt állítani, hogy a csodás vagy a misztikus elemeknek egyáltalán nincs helyük a huszadik századi regényirodalom­ban, hiszen ezzel a világirodalom jónéhány jeles művének a létjogosultságát vonnám kétségbe. Neubauer könyvében azonban a csoda meg a misztikum nem elemekként vannak jelen, hanem lényegként, a törté­net alapvető tartalmaként. Mit mondhat hát Neubauer Pál könyve a csodákban már nem hivő, a világtörté­nelem fejlődésének objektív törvényszerű­ségeit ismerő mai olvasónak? Semmit. Semmit, mert tőlünk idegen problémákkal, illetve álproblémákkal foglalkozik, mert nem az életet mondja, hanem olyasvalamit, ami életidegen, misztikus, s amiről lénye­gében ki sem derül, hogy mi az tulajdon­képpen. Neubauer Pál könyvének a csehszlová­kiai magyar irodalom egyik legjelentősebb műveként való kiadása tehát minden bi­zonnyal legalábbis túlzás. (Madách, 1981.) Varga Erzsébet A szintézis útján Évadzáró bemutató a Magyar Területi Színházban Már hagyomány, hogy színházunk lát­ványos zenés játékot tűz évadzáró műso­rára. Konrád József különben is szereti az átrendezhető jeleneteket, a népi humorú helyzeteket, az ízes párbeszédet. És Petőfi Sándor négy énekben megírt hősköltemé­nyének „eszméi nyomán” Simon István átírásában mindezt meg is találja. A céltu­datosan körvonalazott, jelenünkhöz igazí­tott szerepkörökben, rendeltetésük jelentő­ségét tükröző szövegezésekben örömét lel­heti a közönség. Simon István ugyanis A helység kalapácsát írta át úgy, hogy a cselekmény szinte itt és most játszódik. Komédiát írt a javából, igazi farce-t, amelyhez Rónai Pál elsőrendű muzsikát illesztett, s ezáltal előnyös lehetőségeket biztosítottak színészeink önigazolására, a nézőknek pedig tartalmas szórakozásra. Ha a játék szövegére és nem csupán az olykor izgalmas eseményekben gazdag, már-már kalandos históriákra, az ötletes csattanókra, máskor meg a hagyományos rutinra épült látványosságra figyelt a kö­zönség, eltűnődhetett azon, mit is jelent „régi témát” a mai színházban bemutat­ni. Mit jelent a regényes szöveghez, a tí­pusadta jellemrajzokhoz való hiteles ra­gaszkodás, a szerzők által indukált hely­zetek feszültsége, a fonák mondatok és gesztusok között és mögött meghúzódó sa­játos humor és komikum közvetlensége, valódisága, igaza. A tréfás színpadi játék, a bohózatig terjedő komikum mértéktartó ábrázolása talán a legnehezebb színpadi megmutatkozás. Színésznek, rendezőnek tudnia kell ebben a műfajban gondolkodni és cselekedni, beszélni és hangsúlyozni, hogy az író(k) által feszegetett társadal­mi problémákban, eseményekben, jelene­tekben és színpadi replikákban benne érez­ze magát, s aktív részese legyen az elő­adásnak. A szereplők egyéniségét (a legtöbb eset­

Next