Irodalmi Szemle, 1981
1981/4 - KRITIKA - Csanda Sándor: Mács József: Szélfúvásban
dosnia kellett, de ilyen körülmények közt nem Szlovákiába, hanem Magyarországra „menekült” volna, mivel a szlovákiai magyarok ezrei is oda mentek. Másik probléma, hogy hősünk nem tipikusan jellemzett székely népmeséket mond Mikinek, fúr-farag, de jellemzésének lényege messze áll Tamási Áron vagy Benedek Elek hőseiétől, s Mács pontatlan, mikor azt hangsúlyozza, hogy a Gergő csak az erdélyi irodalomban használatos név (42. o.), mert közismert az itteni magyar falvak nagy részében is. A történetből itt érezhetően hiányzik az összekapcsoló láncszem: reálisabb volna, ha Gergő már a front alatt összebarátkozna Pálmainéval (vagy lányával), s ezért jönne ide vissza, de az ilyen feltételezésnek ellent mond, hogy a továbbiakban határozottan visszautasítja a neki szemérmetlenül felkínálkozó hadiözvegyet, s lányához sem vonzódik. A második elbeszélő, a „főjegyző”, tipikus, ravasz, népellenes figura, aki ennek ellenére sem sematikus jellem, hanem e kisregény egyik legvalószerűbb, köpönyegforgató alakja, s hosszú gyakorlattal megtanult „az emberek veséjébe látni”, s eleve gyanítja, hogy az idetévedt idegennek titkolnivalói vannak, s nincsenek „papírjai”. Amikor magához hívatja a jövevényt, már csak igazolást keres gyanúsító feltevéseihez: keresztkérdésekkel ellentmondásokba keveri, s a bicskájába karcolt név alapján ráfogja, hogy román (Georgiu Nicolae). A főjegyző múltjának és vallatószenvedélyének jellemzése kitűnő, de néhány kérdésre (pl. miért épp ide jött?) nemcsak a főhőstől, hanem az író könyvéből sem kapunk világos választ. Kisebb történelmi ellentmondások is akadnak: a felszabadulás után „komisszárt” neveztek ki a falu élére, tehát nem volt főjegyzői hivatal. Kár, hogy legalább a könyv borítólapjára nem nyomtatták rá az írónak a Cseszkó Mihállyal kapcsolatos vallomását, mert a regény csak úgy érthető, ha ezt a „transzponálást” figyelembe vesszük. Mács a Magyarországra áttelepített szlovákiai magyarok hontalanságát akarta érzékeltetni a „román” példáján: egy más faluközösség idegeneknek, jöttmenteknek tartja őket, s ők nem érezték magukat mindjárt otthon, az azonos nyelvűek között sem. A példázat nagy része valóban transzponálható egy Dél- Szlovákiába került székely sorsába is, de nem maradéktalanul, s ebből erednek a mű bizonyos ellentmondásai. A két hasonló jelenség szintézisét az olvasónak magának kell megoldania, s ezért Mács könyvének előnye, hogy további gondolatokat ébreszt, de hátránya, hogy az átlagolvasó számára ezt nem teszi eléggé világossá, egyértelművé. Igaz, a műben szereplő személyek többsége nem transzponált, hanem reálisan jellemzett szlovákiai magyar falusi ember. A legszimpatikusabb Varró Eszter, a főhősbe szerelmes szolgálólány jellemzése és kettőjük viszonyának elbeszélése. (Mács más műveiben is az ilyen témájú részletek a legsikerültebbek.) A szolgálólány és Miki elbeszélése is azt példázza, hogy a faluközösség véleménye megosztott: a jobbik rész megszereti Gergőt, s pártját fogja a pletykára éhes asszonyokkal szemben is. A harmadik fejezet, a kocsmáros elbeszélése nem eléggé reálisan komponált. Valószerű a kocsmáros felfokozott kíváncsisága s az ital „nyelvet oldó” hatása, de az már kevésbé, hogy egy zajos kocsmában, a söntés mögül is ilyen pontosan meghallja a Bumbai Pistával beszélgető Gergő minden szavát. Valószínűbb, hogy ezt csak Bumbai hallhatja szóról szóra, s ebben a fejezetben ő lehetne az igazi elbeszélő, a kocsmáros bemutatása után. A különböző szempontokból bemutatott „román” és története új módszerrel való sikeres kísérletezésről, árnyaltabb jellemzésekről tanúskodik Mács epikájában, s az Adósságtörlesztés mellett ezt a könyvet tartjuk a legsikerültebbnek.