Irodalmi Szemle, 1981
1981/3 - 100 éve született Bartók Béla - Móser Zoltán: Világjárás egy fűszálon
a finneknél pontosan így megtalálható, amelyre a felelet: a víz, a háló és a hal. Kiment a ház az ablakom , kifolyt a víz a nagy merítőhálóból, amelyet kivetettek és most húznak befelé, és bennre maradt a vénasszony , bent maradt a hal. De térjünk vissza első példánk szövegéhez, s magyarázatunk elején idézzük a Hegyen ülök, búsan nézek le róla kezdetű mezőségi keserves — egyébként Petőfi Sándor versének — egyik versszakát: Lenn a völgyben lassú patak tévedez, Lenn a völgyben lassú patak tévedez. Az én gyászos életemnek képe ez, Az én gyászos életemnek képe ez. Érthető és — dalolva — érezhető, hogy olyan elesett, árva, esendő, tévelygő vagyok — mert gyászosak, szomorúak napjaim, céltalan életem — mint az alig folydogáló — apadó? — pataki Mennyi mindent mondhat ez egy hasonlat azáltal, hogy nem elbeszél, hanem megjelenít! S most úe, átnézve az első szöveget, látható, hogy azokban sem képtelen dolgok vegyülnek, hanem képek, költői képek rajzolódnak. Különböző érzületek, távoli, soha össze nem tartozó tárgyak, emberek, fák társulnak egy-két sorban, villannak fel egy hasonlatban. S minél távolabbi két dolog — és ez igaz a modern költészetre is! —, annál különösebb lesz a kép, s annál nagyobb lesz a megrajzolt ív, amin vagy ami alatt cikázhatnak, vándorolhatnak a gondolatok, az érzelmek. A spanyol García Lorca ezt így fogalmazza meg: A költői kép két ellentétes világot egyesít a képzelet kötelékével. S mutat is erre példáut bőven verseiben. A cigányrománcok egyikében, ahol az Angyali üdvözlet középkori, fenséges képét rávetíti egy andalúz cigány életképre, különös csodát vehetünk észre. Talán nem is meglepő ez a varázslattevés: Jaj, Gáborkám, szemem fénye, nincs itt szék, de álmodok én, leültetlek szegfűs székre. Nem is meglepő a szegfűs szék metafora. S József Attila sorát — Nép rózsa ring a rózsában — is elhisszük, legföljebb újra olvasva meghökkenünk és elgondolkodunk e különös, tömör képen, amely valóban két távoli világot kapcsol össze egyetlen sorban. És a francia Éluard versének — A költészet célja a gyakorlati igazság — is hiteltadunk, s „aláírjuk” látomásai, álomlátása jogosságát, modern tündérieskedését. Ha azt mondom, hogy ágyam ágai közt Fészket rak egy madár, ki sosem mond igent. Elhiszitek s osztjátok vergődésem. Ha azt mondom, hogy egy nagy folyó kulcsa fordul A forrás öblén, hogy a zöld völgyet kitárja, Ezt elhisziitek, sőt meg is értitek. Ám sorolhatnak a példákat napestig. Ismét csak az tűnt elő — amire többen már ■felhívták figyelmünket —, milyen közeli kapcsolat van a népköltészet és a modern költészet gondolkodása között. Külön tanulmányt érdemelne — egy másfajta kirándulást — azt is áttekinteni, hogy a romantika — a népköltészet felfedezője, élén Herderrel! —, mit emelt ki, mit hasznosított [Révai Miklós, Toldy Ferenc, Erdélyi János, Czuczor, Vörösmarty, Petőfi, Arany stb.), és mit az elkövetkező évszázad, a századvég és a mi korunk. De térjünk vissza a kezdethez, és tegyünk egy kísérletet. Próbálja ki-ki behelyettesíteni a saját utcája nevével! Mivel mi a Jóvilág utcában lakunk, így énekelnénk. Elment, elment az én párom, le a Jóvilág utcán... És ez nem attól válik erőtlenné, hogy egy új utcanév szerepel szövegében, de attól, hogy eltűnt a költői kép, s már nem is él e két sor! Kihunyt az „isteni” szikra. Köznapi lett, érdek