Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - Varga Erzsébet: A CSKP XVII. kongresszusa előtt
ÚJÉVI GONDOLATOK — A CSKP XVII. KONGRESSZUSA ELŐTT Varga Erzsébet A költészet nem absztrakt meditáció, hanem a kor igazsága — vallja az egyik legnagyobb olasz költő, a Nobel-díjas Salvatore Quasimodo, s véleményét nemcsak a költészet, hanem az irodalom és általában a művészet egészére nézve is igaznak véljük, hiszen az igazi alkotóművész még akkor is az emberi fejlődés szempontjából szemléli az életet, ha művészetében „csak“ a hétköznapok jelenségeit ábrázolja. S ha ez igaz — márpedig a művészet egész eddigi története azt bizonyítja, hogy igaz —, a művészet s a művészeten belül az irodalom nem lehet más, mint pártos, vagyis a maga sajátos eszközeivel az irodalom is részt vesz a társadalom alakításában, építésében. Nem lehet véletlen, hogy korunk leghaladóbb művészeti módszerének, a szocialista realizmusnak s a szocialista realizmus irodalmának esztétikai alapja éppen a kommunista pártosság lemini elve. A szó művészei előtt a szocialista társadalomban nem kisebb feladat áll, mint hogy aktívan befolyásolják a dolgozók pszichikumának, szellemi életének formálódását, mégpedig olyan irányban, hogy mindenki megértse a társadalmi fejlődés jelenkori szakszán felmerülő igényes feladatokat és részt akarjon venni teljesítésükben. A szocialista realizmus mesterei tehát tulajdonképpen harcosokat nevelnek: olyan harcosokat, akik az újért, a haladóért szállnak síkra, s fellépnek minden ellen, ami az előrelépést — a társadalmi haladást — gátolja. Mint az SZKP újjászerkesztett programjának tervezetében olvassuk, „az irodalom és a művészet fejlesztésének fő irányvonala a nép életével való kapcsolat erősítése, a szocialista valóság hiteles és magas művészi színvonalú ábrázolása, az új és haladó jelenségek megelevenítése, és szenvedélyes elutasítása mindennek, ami akadályozza a társadalom előrehaladását. A szocialista realizmus művészete, amely a népiség és a pártosság elvein alapul, magában foglalja az élet valós művészi újrateremtésében megnyilvánuló merész újító készséget, s ugyanakkor a hazai és külföldi kultúra minden haladó hagyományának felhasználását és továbbfejlesztését.“ Az irodalomelmélet és az irodalomkritika kötelessége ennek értelmében nem lehet más, mint hogy következetesen és egyre hatékonyabban harcoljon az eszmei-esztétikai kritériumok érvényesítéséért: az eszmei tartalom hiánya, a zavaros világnézet, az esztétikai szürkeség és a művészeti „iparosmunka”, a kontárkodás ellen. A legmegbízhatóbb fegyverek, amelyek e harcban rendelkezésére állnak, a tudományos világnézet és a marxista-leninista esztétika. Az a szféra, amelyben az író a leginkább, a legteljesebb mértékben realizálhatná a maga kommunista pártosságát, minden bizonnyal az emberek munkája és társadalmi viszonyai. Hiszen — mint Lenin A pártszervezet és a pártos irodalom című, nyolcvan éve megjelent, ám ma is rendkívül időszerű művében bebizonyította — a kommunista pártosság nem más, mint a munkásosztály és a dolgozók alapvető érdekeinek a művészi kifejezése és védelme. Lenin megcáfolhatatlan érvekkel támasztotta alá azt a nézetét, hogy az irodalom eszméi