Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Tamás Menyhért: HELYtelen (vers)
TAMAS MENYHÉRT HELYtelen Röviden írok. Nem nagyon tudok sokáig távol lenni. René Char (Parancs János fordítása) Az igazat megvallva: nincs is hol időznöm — helyemet álruhások lepték el, tegnapos idő felkent bajnokai. Korhű-rég ruhájuktól tarkállik ünnep s ünneptelen gyülekezés, jussolt példáim kacatos példák, századokat fénylő érdem már nem érdem, ha netán mentésükre dacolódnál, mosolyt szitál rád a cirkalmazott csend, bálos feltámadásuk... Zsibogás, hazát torlasztó tánc, miközt visszafelé lázad a század! 2 Helyem-helyt, világnyit nyúlik lábam alatt a megkezdett út, a távola-volt-távola-lesz irány, legyen az iramos vagy gyaloglott ösvény, tudom, bár hosszadalmasabb, minden napszakában kap annyi fényt, hogy ahová indultam, messzét érje, időtlenedését tapossa bennem a ki- és megkövezett emlékezés, az elágazások nyugatrólkeletre-keletről-nyugatra forduló jelzőit semmibe horgássza fasoros egyenesedésem! S a forrás, amit kezdetedtől őrizetesként őriztél? Akárcsak te, a kavics vigaszából él, remélve, hogy megürül a tetemes mart, szétmállódnak a bérelt kövek, némultukig fogynak az álságos léptek, megannyi gázló-gáncsos igyekezet, danázó kedv, újra madarára lel az ág, a megváltatlan ég, háládat remegi a születő harmat, végre kimoshatják sebeiket a fák — megint lesz, miért emberkedj, arcra bukj mélységes mély frissületébe...