Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - CSÁK GYULA: Pap fia pap
Csák Gyula laljon helyet! — szólította fel az őrizetest. A szoba távoli sarkába kémlelt, mintha ott keresne valamit, és mintegy mellékesen megjegyezte: — Renomé...az: rang. Pulykaméreg öntötte el, és Bertalanra rivalít:— Üljön már le! Bertalan megszeppenve, tétován bámulta befűzetlen bakancsát, lehajolt és egy kicsit megkapargatta száraz sárfoltoktól tarka nadrágja kifeslett térdét, de végül elszánta magát, és leereszkedett a fotelbe. Izegve-mozogva belefészkelte magát, miközben kigombolta szürke pufajkáját, mert már korábban is melegnek érezte a szobát a cellás hőmérséklethez képest. Az őrnagy hirtelen haragja elmúlt. Ismét a szoba sarka felé figyelve mormogta: — Igen... Annak örülnének igazán a főnökeim, ha nyugdíjba mennék, hiszen benne is vagyok a korban... — Bertalanra szegezte a tekintetét, és emeltebb hangon folytatta: — Ötödik hete mászkálok a maga ügyében, fiam. Minden lehetséges nyomnak utánaszaglásztam. Hétszer hallgattam ki a maga ellen valló tanúkat. Keresztkérdéseimmel úgy megzavartam őket, hogy most már összevissza hazudoznak, mert mindenáron menteni akarják a bőrüket, vagyis normális emberek módján viselkednek. Pedig tudom, hogy ők a főbűnösök! — Hangereje fokozatosan addig emelkedett, hogy végül fejhangon és hisztérikusan, fisztulásan visított. — Ugyanakkor maga, hogy a fene essen magába, maga viszont mért ragaszkodik önpusztító hazugságához?! Hát mért nem akarja maga az igazságot?! Hiszen hazugság, hogy maga tolvaj! Maga nem tolvaj, hanem gyilkos, mégpedig az igazság gyilkosa! Feltárult az ajtó, és behajolt a közrendőr. Bal csuklóján a bilincs himbálózott, jobb kezével pisztolytáskáját markolta. — Valami baj van, uram? — Semmi — legyintett maradék dühével az őrnagy. — Mert... itt vagyok... — Legyen, de kívül az ajtón! Küldessen két kávét! Bertalan megmozdult, és alig hallhatóan motyogta:— Egy pohár vizet, ha lehetne... — Meg egy pohár vizet! — adta tovább az őrnagy. .. Miután ismét kettesben maradtak, a szoba gazdája felállt, és járkálni kezdett. Hátán a púp nagyobbnak tűnt, mint korábban, arca sápadtabb és elgyötörtebb lett, mint fél órával előbb. Munkasétája során úgy beszélt, mintha senki sem lenne jelen rajta kívül. — Hallottam valahol, hogy aki az igazságot nem ismeri, hazudni sem tudd. Ez marhaság! Maga pontosan ismeri az igazságot, mégis hazudozik nekem. — Megtorpant, és egyik tenyerét a másikba ütötte. — De miért? Miért?! Zsarolják vagy beijesztették valamivel? Eddig háttal állt Bertalannak, de most megperdült, és vádlón kinyújtotta a karját, olyan hevességgel, hogy könyökig felcsússzam a kabátja ujja, amely egyébként is rövidre szabott volt. — Vallja be végre az igazat! — Látván, hogy Bertalan mozdulatlanul ül, megint elfordult, legyintett és megint magának beszélt. — Sok esztendős tapasztalatom tanított meg arra, hogy a félelemtől rendszerint félnek az emberek, de ahelyett, hogy menekülnének tőle, éppen