Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - CSÁK GYULA: Pap fia pap

Csák Gyula laljon helyet! — szólította fel az őrizetest. A szoba távoli sarkába kémlelt, mintha ott keresne valamit, és mintegy mellékesen megjegyezte: — Renomé...az: rang. Pulykaméreg öntötte el, és Bertalanra rivalít:— Üljön már le! Bertalan megszeppenve, tétován bámulta befűzetlen bakancsát, lehajolt és egy ki­csit megkapargatta száraz sárfoltoktól tarka nadrágja kifeslett térdét, de végül el­szánta magát, és leereszkedett a fotelbe. Izegve-mozogva belefészkelte magát, miközben kigombolta szürke pufajkáját, mert már korábban is melegnek érezte a szobát a cellás hőmérséklethez képest. Az őrnagy hirtelen haragja elmúlt. Ismét a szoba sarka felé figyelve mormogta: — Igen... Annak örülnének igazán a főnökeim, ha nyugdíjba mennék, hiszen ben­ne is vagyok a korban... — Bertalanra szegezte a tekintetét, és emeltebb hangon folytatta: — Ötödik hete mászkálok a maga ügyében, fiam. Minden lehetséges nyomnak utánaszaglásztam. Hétszer hallgattam ki a maga ellen valló tanúkat. Ke­resztkérdéseimmel úgy megzavartam őket, hogy most már összevissza hazudoznak, mert mindenáron menteni akarják a bőrüket, vagyis normális emberek módján vi­selkednek. Pedig tudom, hogy ők a főbűnösök! — Hangereje fokozatosan addig emelkedett, hogy végül fejhangon és hisztérikusan, fisztulásan visított. — Ugyanak­kor maga, hogy a fene essen magába, maga viszont mért ragaszkodik önpusztító ha­zugságához?! Hát mért nem akarja maga az igazságot?! Hiszen hazugság, hogy maga tolvaj! Maga nem tolvaj, hanem gyilkos, mégpedig az igazság gyilkosa! Feltárult az ajtó, és behajolt a közrendőr. Bal csuklóján a bilincs himbálózott, jobb kezével pisztolytáskáját markolta. — Valami baj van, uram? — Semmi — legyintett maradék dühével az őrnagy. — Mert... itt vagyok... — Legyen, de kívül az ajtón! Küldessen két kávét! Bertalan megmozdult, és alig hallhatóan motyogta:­­— Egy pohár vizet, ha lehetne... — Meg egy pohár vizet! — adta tovább az őrnagy. .. Miután ismét kettesben maradtak, a szoba gazdája felállt, és járkálni kezdett. Há­tán a púp nagyobbnak tűnt, mint korábban, arca sápadtabb és elgyötörtebb lett, mint fél órával előbb. Munkasétája során úgy beszélt, mintha senki sem lenne jelen rajta kívül. — Hallottam valahol, hogy aki az igazságot nem ismeri, hazudni sem tudd. Ez marhaság! Maga pontosan ismeri az igazságot, mégis hazudozik nekem. — Megtor­pant, és egyik tenyerét a másikba ütötte. — De miért? Mi­ért?! Zsarolják vagy be­ijesztették valamivel? Eddig háttal állt Bertalannak, de most megperdült, és vádlón kinyújtotta a karját, olyan hevességgel, hogy könyökig felcsússzam a kabátja ujja, amely egyébként is rövidre szabott volt. — Vallja be végre az igazat! — Látván, hogy Bertalan mozdulatlanul ül, megint elfordult, legyintett és megint magának be­szélt. — Sok esztendős tapasztalatom tanított meg arra, hogy a félelemtől rend­szerint félnek az emberek, de ahelyett, hogy menekülnének tőle, éppen

Next