Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”

"ki letépte láncát..." méltóságteljes léptekkel, hogy szokásos kockás ruhá­ját Pestnek ma is bemutassa, Podmaniczky Frigyes, vulgo Fridmaniczky Péczi...) Odabenn a színésznők "alkalomszerű" arcot öltenek, s íme: "A hülyék osztályán Madách leányára akadunk... meghajol a legjobb formákkal, mondani azonban semmit sem tud, csak makog..." S irodalom újra: sorban ülnek azok, kikre az ápoló kényszerzubbonyt adott, "mint Dante elkárhozott lelkei a pokol legutolsó köreiben..." A színésznőket megszállja "a tanulmány démona", elvegyülnek a betegek között, empátia és voyeur-ség, "mint pillangók a letarolt, elpusztított mezők felett". S a borzongva élvezkedő dámák egyike "Ophélia szerepére gondol, a másik valami modern darabra”. Ilyen képekkel búcsúzik az első nagy háborúval bevégződő XIX. század a maga őrültjétől — átadva a helyet és az időt a világrésznyi méretű eknekóvodáknak, ahol mindenki ápolandó, őr és beteg, orvos és páciens, ahol már falakra sem lesz szükség, s ahol a feljegyzéseibe temetkező irodalom maga sem veszi mindig észre, mikor vált át a szó makogásra, az író kéz mozdulata tremorrá, a figyelő tekintet a lélek rángásait követő tbc-ké. De hát mit is hagyott ránk a szépség és szabadság, az álmok, hitek és illúziók nagy százada? Az a fenomén, amelynek jegyében élet és irodalom látványos találkozója végbemegy a múlt században, a preromantikától, a napóleoni ihletettségű századkezdettől, s melynek tablójára a tudományos lélektan és a művészet tébolyodottjai is hamarosan fölkerülnek, az a szerep. Nem a romantika sötét méhében fogant természetesen, sem mint szocializáció, a társas élet alapfogalma, sem mint valamiféle esztétikumot "konstituáló" szakkifejezés. Oly ősi, mint maga a közösségben élő emberiség, és idevágó izgalmas művészi-széptani előképeket a korábbi századok is — természetesen — szép számmal, s a romantikus kort is megihlető módon, felmutathatnak. Szociálantropológiai vizsgálatok nélkül is tudjuk, hogy a szerepek azok a viselkedési nonták, amelyeket a társadalom igényei határoznak meg, s amelyek teljesítését nemcsak elvárják, hanem meg is követelik az egyéntől. (Tekintve az alany meghatározhatatlanságát, helyénvalóbb volna az előbbi mondatban szenvedő igealakokat használni: elváratik, megköveteltetik.) Sokféle késztetés révén a személyiségnek ilyen-olyan típusú kiteljesedését, a szociális lénynek pedig a munkamegosztásban ígérvén kedvező pozíciókat. Emancipáció kínáltatik tehát és karrier , de könyörtelenül. Helyzetünknek megfelelően kell viselkednünk, ezt várja el tőlünk az a közeg, amelyet humán "körülményként" kell elfogadnunk s vállalnunk. Más szóval a társadalom azt igényli tőlünk, hogy a kiosztott feladatokat hibátlan szerepalakítások formájában teljesítsük. A hibákért, netán a szerepellenességünkért persze nekünk kell fizetnünk, nem mással, mint az életünkkel. Ha arra az Erwing Goffmantól való

Next