Irodalmi Szemle, 1996

1996/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fónod Zoltán: A tölgyerdőre épült város

FONOD ZOLTÁN A tölgyerdőre épült város Esszé- és útirajzgyűjtemény Izgalmas olvasói kaland, művelődéstörténeti élmény az az esszé- és útiraj­­gyűjtemény, melyet a közelmúltban jelentetett meg a Lilium Aurum Kiadó. Filep Tamás Gusztáv és Szőke Edit arra vállalkoztak, hogy a múlt és történe­lem szellemi összefonódásának bizonyságaként a magyar iro­dalom legjobbja­inak tolmácsolásában idézték meg a történelmi Felső-Magyarország, majd később Szlovákia vegyes etnikumú világát, ahol „a múlt század végéig a nyu­gati típusú kereszténység és a XVI. századi humanizmus elvein fölépülő nyugat-európai gondolkodásmód” a népek és nemzetek sajátos együttélését eredményezte évszázadok során. A válogatás azzal a nyilvánvaló szándékkal történt, hogy a megidézett „szövegben” ott lüktessen a kor s maga a történe­lem is. Szvatkó Pál Szlovenszkói városok című tanulmányával indítják a kötetet, jelezve ezzel Szlovenszkó városainak „különleges zamatát”, mely a „sok nem­zet keveredéséből” származott. A szlovenszkói városok különleges urbanitá­­sát Szvatkó Pál abban látta, hogy „bölcs és toleráns, mert nem egy nép és egy kultúra terméke, hanem három-négy kultúra ölelkezéséből született meg, s így megtanulta a másik oldalt is látni és becsülni”. Bárcsak azok is tudnák ezt, akik a legújabb kori történelemből éppen a múltnak ezt a nemes vonását sze­retnék kiiktatni. Annyi szépség, szeretet és megbecsülés van ebben a „körkép­ben”, hogy szinte lehetetlen meghatódás nélkül olvasni. Szalatnai Rezső Pozsony múltját, félmúltját idézi, az emberi szívek hűségével együtt és az „euró­pai módon szeretnék élni” felismerésével. Kosztolányi Dezső ( Tátraszéplaki le­vél) néhány hét alatt a hegyek szerelmesévé válik, Peéry Rezső pedig a kétezer méteren felüli világ realitásába avat be riportjában (Tátrai napok). Krúdy Gyulát is a „szűzies, nedves, makkos hegyitáj” ejti rabul, ahol „ifjú nők... futnak fehér lábukon a hegyi patak hullámján, hogy az ember nem győz utánuk tekingetni” (A tékozló fiú). Lőcsét idézi Illés Endre címadó írása (A tölgyerdőre épült város), a hajdani Sáros emlékét Passuth László (Az örök Sáros). A ma élő sárosiaknak is tanulságos az, amit Passuth mond: „A régi sá­­rosi magyar­t nem maguknak építették a várost, de az ő kedvükért tette le az egykori német kőmíves otromba malteroskanalát s vette elő finomabb szerszámait, hogy kőpártákkal cifrázza ki a nemesi házak tetejét és sgraffitók­­kal díszítse a kastélyok homlokzatát”. A magyar múlt Eperjesét idézi Borsody István városképe is. Úgy emlékezik a városra, mint a „magyar történelem szent helyére”, melynek IV. Béla magyar király adott nevet. Kassa emlékét úgy idézi Márai Sándor mint a „józan és nemes patriciusság

Next