Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Duba Gyula: Mednyánszky (esszé)
Duba Gyula Annát. A vidék népére is áldásosan ható, nagy szaktudással gazdálkodott és nevelte két gyermekét, Lászlót és Margitot. A lány utóbb a tudós Czóbel István felesége lett, Nagyőrön élve később könyvet írt László bátyjáról, a festőről. „Ritka műveltségű, nagy eszű, hatalmas akaratú magyar asszony lett a francia lányból”, írja Malonyai a festő édesanyjáról. Francia vér került általa az évszázados Mednyánszky-törzsbe, új szín és örökletes minőség a domináns magyar jelleg gyűjtőedényébe! László gyenge testalkatú, betegségekre hajlamos gyereknek született, mindentől óvták, szorongó állapotaiban képzelgő lett, s már kiskorában ügyesen rajzolt. Talán árnyakat látott suhanni a beckói kastély rideg falai között, a szobákban szellemek motoztak, melyek közt szorongásos és magányos, melankolikus hajlamokkal terhelt kamasszá nőtt. Fiatalemberként testileg fejlett és jó alakú ifjú, ám lelkileg túlérzékeny és gyenge idegzetű, a magányérzet tovább él benne, és sajátos szabadságvággyal, a kötöttségek levetkezésének az igényével, csavargóösztönökkel párosul. Szokatlan tulajdonságai az egyszerű emberekhez való vonzódását, konvenciómentes közvetlenségét eredményezik. Legkedvesebb fiatalkori pajtása János, a kocsisgyerek, sok időt tölt vele az istállóban a lovak mellett. Naplójában emlékezik rá, mily nehezen búcsúzott tőle, amikor a legényt katonának vitték, s szinte élete végéig felemlegeti barátságuk emlékét. De köztudott róla, hogy sokat csavarog a hegyekben, az erdőben erdészekkel, vadőrökkel és favágókkal lakik. A természetben érezte magát szabadnak! A táj egyszerű népe, mellyel barátkozik, szlovák környezet, talán innen (is) a sajátos „szláv melankólia” műveiben! Az ősi lengyel „génekhez” az élő emberi környezet hatása járul. Kállai Ernő Mednyánszky-monográfiájában találunk erre feltételezett, ám természetesnek tűnő utalást: „...nem annyira a Mednyánszkyak lengyel származású, mint inkább az a körülmény fontos, hogy a család évszázadokon át a felvidéki szlovákok között élt. Ez a környezet mélyreható lelki következményekkel járt.” S a felismerés alátámasztására Mednyánszky egyik legjobb barátjának, Justh Zsigmondnak, akinek alakos portréját remekül megfestette, a kor kiváló írójának Faimus című regényéből idéz egy párbeszédet Czobor (Mednyánszky) Ádám és Márfay (Justh) Gábor között: „Családjaink elszlávosodtak. Igen, dacára, hogy bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek, mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonságaikban majd mind tótok a mi jó atyánkfiai. - De hogyan lehetséges ez, nem értem? Adaptáció útján. Őseink századok és századok folyamán tót udvarral, tót cselédséggel vették körül magukat. Tisztjeik, várnagyaik, kulcsárjaik - szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át róluk, amelyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy átöröklődött.” A regénybeli párbeszédhez Kállai hozzáteszi: „Mednyánszky Lászlóban a nem kalandra, birtokbavételre szomjazó, hanem a misztikus honvágytól ostorozott bolyongás szláv lelkialkatra vall. Ugyancsak szláv az a testvéresülésre vágyó, mely