Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Duba Gyula: Mednyánszky (esszé)
Mednyánszky lelki alázat, mellyel a természet, főleg pedig a szenvedő ember képe elé járul.” A „természet” okán visszautalnék, amiről már szóltam, a táj meghatározó jellegére, érzésformáló erejére. Ehhez járul a családi vonatkozások révén megélt és morálisan érvényes történeti létszemlélet és az elmúlt évszázadok magyar üzenete, ami a szlovák népi közeggel való érintkezés és együttélés során sajátos plebejus realizmussá érlelődik. Előttünk áll, akár „felvidéki géniusznak” is nevezhetnénk. Mednyánszky lelkülete! Azoknak a művészi-szellemi erőknek a természete és minősége, amelyek rendhagyóan szabálytalan, ám roppant termékeny és eredményes alkotói sorsa osztáyosává tették. Közhely, hogy állandóan utazott, gyakran egyenesen „csavargott”, mint kedvelt csavargói, állandó nyugtalanság űzte. Ennek oka Naplója tanúsága szerint - az emésztő kíváncsiság és szívós keresés, amellyel művészete alanyait és tárgyait kutatta, mintha önmagát is keresné közben, a festészet és az élet értelme egyaránt érdekelte és emésztette. A természet bámulata és az elemi jelenségekkel szembeni érzékenysége vihette az egyszerű emberekhez, már kamaszkorában - szóltunk róla - kereste őket, hozzájuk ragaszkodott, későbbi utazásai során az élet mélyén élőket figyelte. Az elemi dolgok és ösztönös emberi vonások, az egyszerű értékek érdekelték, talán azért, mert valahol a lelke mélyén maga is elemien emberi volt! A bensőjéből következő együttérzésnek és megbecsülésnek a visszfényét érezzük arcképein. Rendre egyszerű emberek képmását festette meg, a festőiséget kereste bennük, a természetes önérzet és egyszerű méltóság festőiségét. Szlovák, dalmát, magyar és olasz legények, különféle nációk fiai, ám mintha egyféle típus lennének: kemény nézésű és komoly tekintetű, önérzetes fiatal férfiak! Különös és attraktív külsejűek, de igazán festői mintha a jellemük, a lelkük lenne. Nem mosolyognak, mintha nem ismernék a könnyed derűt - Mednyánszky sem! -, önérzetesen komolyak, a közös népi vonást érezzük bennük, a lelki önérzet és természetes méltóság nyugalmát, melyek az egyszerű emberek tulajdonai. Markáns fiatal arcuk mosolytalanul is valamiféle szilárd jóérzést tükröz, elemien kemény határozottságot. A tiszta emberség festőiségének nevezhetnénk! De hasonló érzéssel nézhetjük a festő barátjának, Justh Zsigmond írónak alakos portréját is! A képen őszi fák alatt nemesarcú fiatal férfi ül a kerti padon. Kalapja, némi avarral fedve, a lábánál. Finom vonású keskeny arca, apró világos szakálla s különösen mély és okos tekintete artisztikussá teszi: a szellem arisztokratája! Komoly nézése mintha kissé fáradt lenne, de tekintetében annyi a nyugodt öntudat és értelem, egész testtartásában annyi okos fölény, hogy az első gondolatunk: az őszi kertben szép emberi jelenség! Idős apját is megfestette, Báró Mednyánszky Eduárdot! Idős szakállas férfi arcéle vásznon. Nyugodt vonások, nincs kihangsúlyozott részlet, az öregség komor egysége, mégis úgy érezzük, sok gondot élhetett át ez az ember, szenvedett, de jó és igaz maradt! Csavargóképei döbbenetesek, az élet legmélyét és az ösztönös emberi lét primitívségét sugallják. A festő teremtő munkájában a természet zord fensége és misztériuma párhuzamában az emberi lét már-már misztikus döbbeneteit. Látvá