Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Turul Emese: A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény. (Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)
A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény érthető, sőt olyan is van, amelynek prózában elmondható tartalma nincsen, látszólag értelmetlen és érthetetlen. Az ilyennek ereje a hangulatban, szerkezetben, dinamikában, hangzásban rejlik; tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít. " Tamás Attila Weöres-monográfiájában a költő egyedi szerkesztésű és hangzásvilágú szövegkompozícióit zenei-iparművészeti nyelvi alkotástípusnak nevezik. Georg Henrich von Wright a költészet határozott feladatát abban látja, hogy „a maga végtelenül sokszínű variációival állandóan újraalkossa a világról kialakított képünket és a hozzá fűződő viszonyunkat, mégpedig úgy, hogy az élményekkel felrobbantja a meglévő tapasztalati mintákat”. Az olvasó szubjektuma egybeesik és együtt érlelődik az olvasott költemény szubjektumával, így Weöres orpheuszi szellemisége napjainkban is rendelkezik létformával, mert mindent tud, mindent elő tud hívni - vallja róla Nemes Nagy Ágnes -, de nem ezt teszi. Költészetfelfogása nem Európa-középpontú. Nemcsak topográfiailag nem az. Olykor lélektanilag sem. Költői ízlése meg-megkérdőjelezi fehér emberi civilizációnk nem egy tényét, például az egyéniséget, a romantika szülte büszkeségünket, sürgő-forgó, emberevő technikánkat, képmutatásunkat, fontossági sorrendjeinket, s legfőképpen a személyhez kötött emóciót, mint a líra elsődleges tárgyát.(...) Költeményeinek egyedi szellemisége több funkciót lát el, és a kollektív emlékezet által meghatározott eseménysort mond el, akár önmegszólító és/vagy „én” és „te” alakformában. A költő gondolatai a legmeghatározóbbak és a legmélyrehatóbbak a sajátos, egyedi szubjektumszemléletének tükrözésére, amit az Egybegyűjtött írások Köszöntőjében oszt meg a III. évezred egyedeivel, befogadóival: „Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtalak, hogy átrendezhesd magad zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. "10 Ezt a lírai önkifejezésben tervszerű, céltudatos hatásra törekvő „eleven áramot sugározni”, „Átvilágítani és felrázni” tudó szubjektumot, aki önmagában „kozmikus, végtelen én ” mestere, Hamvas Béla meghatározásával élve nemcsak a III. évezred, hanem a minden idők szakrális szubjektumának nevezhető: „A modern szakrális szubjektum, a nagy élettervező - aki az életeket tervezéseknek, messiási terveknek látja és tudja beállítani, a nagy anarchia, kallódás és sötétség közepén tervszerűen az embereket tudatos koncepcióra tanítja.”" Weöres Sándor Lovász Pálnak írott levelében (1957. okt. 12.) ugyanezt fejti ki egyéni költői gyakorlatából: „Arra szolgálnak ezek a versek, mint a mintaképeik, hogy az emberi lelket megszabadítsák az individualista erre-arra hányódástól, mélyebb és magasabb lehetőségeire ébresszék, az egyetemes és örök mértékre figyelmeztessék. A gépkorszak embere csak akkor tud ember maradni, ha ezt a tanítást megérti: nem csak gyomra, ágyéka és praktikus gyűjtőképessége van, mint az állatnak; birtokba kell hogy vegye tudatalatti ösztönvilágát, tiszta tudatát (mely az elhanyagolt ösztönvilág szuggesztiójára kapzsivá, vágykielégítővé beszél