Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Szalay Adrianna: A magyar szecessziós novellisztika regényelőzményei (tanulmány)
48 1 A 1 ' Szalay Adrianna A magyar szecessziós novellisztika regényelőzményei (Tanulmány) Magyarországon a modern kor művészetének első fejlődési szakaszát az 1880-as évek végére tehetjük, melyet Beöthy Zsolt, Dóczy Lajos, Ambrus Zoltán (nagyvárosi flóra) és Justh Zsigmond regényei (művészsors) képviselnek (franciás műveltség atmoszférájával körüllengve), továbbá az évtizeddel későbbi különböző folyóiratokban fellelhető novellák, melyek a modernség szövegimmanens poétikai elveit mutatják. Kenyeres Zoltán megállapítása nyomán, mely a magyar epika alaptípusaként az adomázó hangvételt/elbeszélőmódot jelöli, érthető, hogy az olvasásszociológiailag meghatározott közegben az életszerű beszédimitáció mentén készült epikus művek váltak népszerűbbé, s a másfajta elbeszélőmóddal kísérletező írókat a vezető irodalomkritika az artisztikus rájátszási kör prózája mellett foglalva állást elmarasztalt. (Beöthy Zsolt: Biró Márton [1872] - keretes én-elbeszélés; Tolnai Lajos: Az urak; Asbóth narratológiai újításai és Justh kisregényei.) A romantikus olvasók ugyanis történetrekonstruálásra törekedtek, pedig a próza ezen a vonalon már egyre inkább a megformáltsággal, a szövegtesttel, a nyelvi hangulattal kezdett el tartalmat sugalmazni, a történet maga kevésbé eseményes lett, állapotok rajzolatai kerültek előtérbe - állapítja meg Kenyeres. Tehát egy nyelvi rétegbe kezdték az írók bevonni a történeteiket. E fordulat után a premodernség magyar prózájáról lehet beszélni — teszi hozzá. Beöthy Zsolt Biró Márton (1872) című regényében a mesélő póz a címszereplőé, ami itt-ott elbeszélői benyomásokkal társul, életve a regény jogoli nézőpontját - a mások szemében jelentéktelen, önfeláldozó, magát gyönge, ingatag, határozatlan lelkületűnek meghatározó főhőssel. Biró Márton, bogádi földbirtokos a saját szavai szerint tétlenség közepébe jut, jó cselekedetei ellenére (nem nélkülözve az iróniát, pl. amikor részeges szomszédját meleg étellel talpra állítja, a feleség pedig szemrehányó szemeket vet rá) az emberek között valamiféle ürességet tapasztal, így társaságuk helyett inkább barangol és bámulja az őszt, mert van benne „valami megnyugtató derültség”. Szerelme kibontakozása idején mélaba vesz rajta erőt: „Nem gondolatok bántottak, nem is érzések, csak valami megfoghatatlan öntudatlan sejtelem.” Rádöbben saját tehetetlenségére, amikor az eleinte Péterfi grófot elutasító Rózát úgy vigasztalja, hogy nincs módja ítéletet hozni felőle, és ezután szenved.