Irodalmi Szemle, 2012

2012/1 - OLVASÓ - Keserű József: Az újraértett Krúdy (tanulmány)

82 Keserű József hogy Krúdy valaha is elhagyta volna a Monarchia területét. Ugyancsak nem tudjuk, hogy - ha valóban igazak a kicsapongó életmódjáról szóló információk - hogyan volt képes ilyen magas művészi színvonalon és ennyit írni. Számos jel mutat arra, hogy Krúdynak nemcsak a regényhősei szövik életük köré a képzelet fonalát, ha­nem maga az író is ezt tette: megpróbálta eltörölni azt a határvonalat, amelynek egyik oldalán az élet, a másikon pedig az irodalom található. A Krúdy-hang kérdése Krúdyval kapcsolatban gyakran elhangzik az az állítás, miszerint az író szinte bár­melyik műve felismerhető akár egy néhány mondatos szövegrész alapján is. Krúdy hangja olyannyira egyedi, hogy nem tévesztjük össze senki máséval. Ez az állítás nem teljesen légből kapott, de mindenképpen pontosításra szorul. Először is utalnunk kell arra, hogy - minden eredetisége ellenére - Krúdy sem vonhatta ki magát a nagy elődök, különösen Jókai és Mikszáth hatása alól. El­ső novellái még leplezetlenül a 19. századi klasszikusok hatásáról árulkodnak. Tet­ten érhető mindez például az anekdotázásban, amely az író eszköztárából a későb­biekben szinte teljesen eltűnik. De említhetnénk a naturalizmus hatását, amely ki­mutatható Krúdy első, kötetben megjelent regényében, Az aranybányában. Mint ahogyan az legnagyobb íróink esetében is lenni szokott (nagyon ritka kivételektől eltekintve), Krúdy is csak fokozatosan, évek munkája során dolgozta ki azt az el­beszélői stílust, amelyet az utókor szívesen azonosít Krúdy-hangként. Első irodal­mi sikerét az 1910-es évek elején megjelent Szindbád-történetekkel érte el. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy innentől kezdve kizárólag a „megtalált” - pon­tosabban: a szívós munkával kidolgozott - hangon szólal meg. A tízes évek köze­pén az egyéni stílust az a veszély fenyegeti, hogy modorosságba fullad (lásd a Pes­ti nőrabló, a Púder és az Aranykéz utcai szép napok című köteteket). Azt, hogy itt mindössze kevésbé sikerült kitérőkről van szó, az évtized végén írt regényei jelzik (­Napraforgó; Asszonyságok díja; N. N.), amelyekben Krúdy írásművészete a ko­rábbiaknál is nagyobb (esztétikai) magasságokat, illetve (epikai) mélységeket hódít meg. Az 1920-as évek írásain a klasszicizálódás, illetve a stílus „dísztelenítésének” jelei mutatkoznak (Nagy kópé, Hét Bagoly), míg az utolsó években a korábbi témák és hangnemek visszatérésére figyelhetünk föl (pl. Purgatórium). Talán e vázlatos áttekintés is érzékelteti valamelyest, hogy tévedés Krúdy kapcsán egyféle elbeszélői hangról vagy stílusról beszélni. Mindazonáltal azt sem állít­hatjuk, hogy ne létezne egy bizonyos meghatározó elbeszélésmód, amely számos Krú­­dy-műben visszatér. Nézzük meg egy példa segítségével ennek stilisztikai jellemzőit! „Már régen elment a kedvem attól, hogy új emberekkel megismerkedjem, de útitársam szimpatikus, nyugodt, szomorú szemű, deres hajú és főként igénytelen úriembernek látszott, akiről feltételeztem, hogy nem aspirál egész éjszakai nyugo­dalmamra. Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély foly­

Next