Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-12-15 / 15. szám

4 Irodalmi Újság 1957 december 15 Mikor 2023-ban Doktor R. G. Kapa bejelentette, hogy sikerült felfedeznie az Örök Élet Tablettáját, teljesen világos volt mindenki előtt, hogy az emberiség történetében új szakasz kezdődik. A világsajtót szinte másodpercek alatt betiltotta a hír és még a legmértéktartóbb Lapok is ujjongva állapították meg, miszerint új hajnal hasadt, elvégre a legmértéktartóbb lapok szerkesztői is halandó emberek voltak — mindeddig. Akkoriban, 2023-ban egyébként a világ két táborra volt osztva. Az egyik táborhoz a Diktatórikus Demokráciák, a másikhoz a Demokratikus Diktatúrák tartoztak. A legmélyebbenszántó különbség a két elképzelés között az volt, hogy a Diktatórikus Demokráciák a legteljesebb meggyőződéssel hirdették: a demokrácia üres szó, ha nem párosul diktatúrával, ezzel szemben a Demokratikus Diktatúrák jottányit sem engedtek ama sarktételükből, hogy a diktatúra üres szó, ha nem párosul demokráciával. Doktor R. G. Kapa, az Örök Élet Tablettájának felfedezője a Diktatórikus Demokráciák rendszerében élt. Az odavalósi lapok megírták, hogy ez természetes is, mert az olyan nagyszerű felfedezésekre, amilyen Doktor R. G. Kapáé, csak a magasabbrendű rendszer, azaz a Diktatórikus Demokrácia képes. A másik tábor propagandagépezete eleinte kétségbevonta Doktor Kapa felfedezésének hitelességét és olcsó vásári trükknek minősítette azt. Minthogy azonban az esetek tömege azt bizonyította, hogy a felfedezés mégis hatásos — Doktor Kapa haldoklók ezreinek adta be tablettáját s azok percek alatt új életre kaptak, — minekutána tehát nehéz volt tagadni a találmány eredményességét, az ellenséges tábor vezetői közölték, hogy a találmány eredetileg egy saját táborukbeli tudós kezdeményezése volt, s innen lopták el a másik tábor ügynökei. Bizonyítékul felhozták, hogy ennek a találmánynak már törvényszerűen is a Demokratikus Diktatúra birodalmában kellett megszületnie, lévén ez a magasabbrendű államforma. Továbbá hatmilliárd alattvalójuk aláírásával ünnepélyes felhívást intéztek az ellentábor vezetőihez, hogy hozzák nyilvánosságra az Örök Élet Tablettájának receptjét, tekintve, hogy olyan jellegű felfedezésről van szó, amelyet nem lehet egyik tábornak sem kisajátítania. Volt ugyan némi ellentmondás abban, hogy a receptet tőlük lopták el s hogy most mégis a nyilvánosságra hozatalát követelik, de ez meglehetősen mellékes volt és csak nagyon kevesen vették észre. A Diktatórikus Demokráciák vezetőinek természetesen eszük ágában sem volt a recept publikálása. A legnagyobb titokban kezdték el gyártani a tablettákat, eleinte csak saját maguk és családjuk, s a magasabb állású hivatalnoki kar számára, miniszteri osztályfőnökig bezárólag. De ez esetben a tömegnyomás olyakkorára növekedett, hogy nem lehetett elzárkózni a szériagyártás elől. Egyébként is Doktor R. G. Kapa tablettái a lehető legegyszerűbbek voltak, mindössze egy kis só és paprika kellett hozzájuk — s százezer tabletta előállítási költsége alig haladta meg egy rakétára erősített hidrogénbomba árának egymilliomodát. A Diktatórikus Demokráciában tehát paradicsomi állapotok körvonalai rajzolódtak ki a jövő horizontján. Megszűntek a kórházak és a temetkezési vállalatok. A temetők bezárták kapuikat. Az orvosok általában a hentes-, a halottkémek a szórakoztató iparban helyezkedtek el. A gyászmisék zenéje és Hamlet nagymonológja hahotára ingerelte az embereket, az utolsó kenetet a pápa kénytelen volt törölni a szentségek sorából, a házassági fogadalmakból kihagyták a „holtomiglan-holtodiglan“megfogalmazást, befellegzett a sírásóknak és a gyógyszerészeknek, a sírkőfaragóknak, a koporsó- és koporsószeg-készítőknek, a gyászfogatok kocsisainak, a koszorúfonóknak és az örökösödési perek ügyvédeinek, egyszóval mindenkinek, aki a halálból élt. Talán a legnagyobb változás az irodalomban következett be. A költők, akik eddig könnyedén viselték el a szegénységet, minthogy a halhatatlanságban reménykedtek, most — lévén a halhatatlanság immár köztulajdon, — egycsapásra anyagiassá váltak. Ha egyes rétegeknek voltak is tehát apróbb-nagyobb problémái, ezt még az érdekelteknek is megérte az, hogy életük az idők végezetéig biztonságba került. A birodalom polgárainak széles tömegeit mérhetetlen jókedv és boldogság töltötte el. Megszűnt a társadalombiztosítás, az akadémiai tagságért való versengés és a halálfélelem. A filozófusok ugyan, akiknek közismert gyengéjük, hogy a dolgok értelmét keresgélik, bizonyos aggodalmaknak kezdtek hangot adni; megkérdezték például: mi értéke van akkor az életnek, ha örökké tart? Vagy a népszerűtudományos irodalom nyelvére fordítva: mi értéke van a férfiak életének, ha a feleségeik és az asszonyok életének, ha a legjobb barátnőik élete is végnélküli? Mindezeknek és a hasonló kérdéseknek talán hosszabb távon lehetett némi létjogosultságuk, de egyelőre az emberek annyira elmerültek az első, tobzódó örömben, hogy — szokásukhoz híven — ügyet sem vetettek a filozófusokra. Mindamellett a Diktatórikus Demokráciák legbölcsebb vezetői előtt egy komoly probléma mégiscsak hamar felsejlett. S ez az volt, hogy örök élet esetén az emberiség annyira elszaporodik, minek következtében lehetetlen lesz további eltartása a földön. Első látszatra két megoldás kínálkozott: az egyik, hogy mesterségesen gátat vessenek a további születéseknek, a másik — mivel a Tabletta csak a természetes halál ellen véd —, hogy a nagyon öregeket évrőlévre likvidálják. A legfelsőbb vezetés két csoportra szakadt: a fiatalabbak különösen az utóbbi, az idősebbek az előbbi megoldás mellett törtek lándzsát. Meddő viták kezdték volna megmérgezni a légkört — hiszen a születés-tilalom az emberiséget legszentebb örömeitől, a likvidálások pedig a találmányt eredeti értelmétől fosztották volna meg, — ha nem pattan ki a Legfőbb Vezető agyából a legzseniálisabb gondolat: a világ másik felét, a Demokratikus Diktatúrák táborát egyszerűen meg kell tisztítani alacsonyrendű és értéktelen lakosságától, így teremtve helyet új, eljövendő nemzedékek egész sorának. Ez az elképzelés aztán szinte óráról-órára kedveltebbé és csábítóbbá vált, méghozzá nemcsak érdekbeli, hanem esztétikai okokból is: valami különös szépséget kölcsönzött az Örök Életnek az a tudat, hogy az együtt fog járni az ellenség Örök Halálával. A bökkenő mindössze az volt, hogy a haditechnika és a hadfelszerelés tekintetében a Demokratikus Diktatúrák valamelyest erősebbek voltak a Diktatórikus Demokráciáknál. Míg ez utóbbiak csak láncos hidrogénbombákkal rendelkeztek, az előbbiek már felfedezték és nagy tempóban gyártották a négyzetes hidrogénbombákat, amelyek egy-egy bomba pusztító hatását önmagával megszorozva tudták előidézni. A Diktatórikus Demokráciák előtt tehát az a legközvetlenebb feladat állt, hogy minden eddiginél nagyobb erőfeszítéseket tegyenek hadiiparuk fejlesztésére, s az Örök Élet Tablettájának birtokában soha nem látott hatású pusztító szerszámokat kísérletezzenek ki, ezekkel mintegy kiegészítve és biztosítva a tabletták eredményességét. Ennek következtében a hadikiadások erőteljesen megnövekedtek és az életszínvonal ugyanolyan erőteljesen romlott, az élet (az örök életről van immár szó) egyre komorabbá és keservesebbé vált, de mindez csak átmeneti áldozatnak látszott egy valóban fényes és ragyogó jövő reményében. A Diktatórikus Demokráciák vérgőzös tervei nem maradtak soká titokban a Demokratikus Diktatúrák vezetői előtt sem. Megneszelvén a dolgot, úgy határoztak, hogy fokozni fogják fegyverkezésük ütemét, mivel semmiképpen sem kívánták elveszíteni azt a haditechnikai fölényt, amelyet évszázados nyomor és szenvedés árán végülis sikerült megszerezniük. A bökkenő csak az volt, hogy népeik fantáziáját túlságosan is lekötötte az Örök Élet Tablettája s az a magyarázat, hogy a receptet tőlük lopták el, csak rövid ideig volt kielégítő. Az emberek egyre fenyegetőbben követelték vezetőiktől, hogy minél gyorsabban kezdjék el ők is gyártani a tablettákat, elvégre mi értelme van, ha ők halálra dolgozzák magukat, míg a másik birodalom alantas férgei örökké élnek? Felvetődött az a gondolat, hogy a legegyszerűbb volna — katonai túlerejükkel élve — lerohanni az ellentábort és így megkaparintani a Tablettát, de mivel félő volt, hogy az alacsonyrendű és alattomos ellenség a támadás nyomán sietve megsemmisítené a receptet, ezért más megoldást kellett kieszelni, hogy népeikben a lelket tartsák és fokozott haditermelésre ösztönözzék őket. A Legfőbb Vezető agyában megszületett a legzseniálisabb gondolat: el kell rabolni Doktor R. G. Kapát, s így kell megszerezni a titokzatos receptet! Doktor R. G. Kapa ebben az időben eléggé furcsa körülmények között élt. Felfedezése nyomán elmondhatatlan ünneplés-sorozatban volt része: az emberek szinte a Megváltónál is jobban tisztelték, elvégre tablettájával egyszerűen feleslegessé tette annak leghangzatosabb ígéretét: a Feltámadást. Utcákat, tereket, hidakat, szülőotthonokat és sütőporokat neveztek el róla, arcképét ráfestették a legújabb bombatípusokra, s a birodalom az Emberiség Elsőszámú Jótevője címet adományozta neki, amely mindeddig csak a Legfőbb Vezetőt és a Szűkebb Kabinet tagjait illette meg. Csak egy kenyerét vesztett hullamosó kísérelt meg ellene merényletet, szerencsére sikertelenül. A baj ott kezdődött, hogy R. G. Kapának érthetetlen és ostoba nézetei voltak. Amikor a Demokratikus Diktatúrák felhívása megjelent az Örök Élet Tabletta receptjének nyilvánosságrahozataláról, a Doktor odanyilatkozott, hogy a maga részéről ebben semmi rosszat nem látna, elvégre azok is csak emberek, hadd éljenek ők is örök időkig. Minthogy ezek az elméletek a Diktatórikus Demokrácia rendszerére és az egész jövőbeli fejlődésre nézve kiszámíthatatlanul károsaknak látszottak, a Vezetők helyesebbnek érezték, ha Doktor R. G. Kapa körül elcsitul a személyi kultusz és a tudóst — mondhatni — kissé kivonták a forgalomból. Így történt aztán, hogy a propaganda a fortissimóból meglehetősen gyorsan pianissimóba csapott át s kisvártatva egy közlemény látott napvilágot, miszerint az Emberiség Elsőszámú Jótevőjének egészségi okokból (!) a jövőben tartózkodnia kell a közszerepléstől. Doktor R. G. Kapa nem sokat törődött a dologgal; csendes és békés természetű ember volt; úgy érezte, hogy a maga részéről megadta az emberiségnek azt, amivel tartozott neki; talán még valamicskével többet is. Bevett tehát egyet a saját tablettájából és visszavonult egy tengerparti villába. Meg kell mondani, hogy mikor egy szép napon a Demokratikus Diktatúrák atomhajtású helikopterei leereszkedtek a villa körül és állig felfegyverzett emberek felszólították, hogy kövesse őket, akkor sem igen ellenkezett. Tudta, kik azok, akik érte jöttek, hová és miért viszik el, de nem látott a dologban semmi tragikusat. Mikor a Demokratikus Diktatúrák fővárosában az ottani népszokásoknak megfelelően tarkójához szorították a géppisztolyt, hogy adja meg a tabletta receptjét, csak mosolygott. Megadta volna ő erőszak nélkül is. Ugyanígy, mosolyogva írta alá azt a nyilatkozatot is, hogy hazáját saját jószántából hagyta el, mivel a Demokratikus Diktatúrákat magasabbrendűeknek, továbbá a Diktatórikus Demokráciákat alacsonyabbrendűeknek tartotta. Mint említettük, csendes és békés természetű ember volt. A Demokratikus Diktatúrák pontosan akkor kezdték el az Örök Élet Tablettáinak szériagyártását, amikor a Diktatórikus Demokráciákban felfedezték a köbös hidrogénbombát, azt a fegyvert, amely az egyszerű hidrogénbomba pusztító hatását önmagával kétszeresen megszorozva idézi elő. A gyártási folyamatok a két táborban most már párhuzamosan és lelkesítő ütemben folytak. A Demokratikus Diktatúrák vezetőinek többé semmi nehézségük nem volt, hogy népeiket a fokozott fegyverkezésre rábírják, hiszen az Örök Élet Tablettája immár nem puszta ígéret volt: millió és milliószámra állították elő. Ugyanakkor a Diktatórikus Demokráciák vezetőinek sem okozott további gondot a növekvő fegyverkezés: a köbös hidrogénbomba felfedezése belátható közelségbe hozta a napot, amikor a másik tábort tökéletesen megsemmisíthetik. Ez utóbbiaknak külön bizsergő örömöt jelentett az, hogy a győzelmes pusztítás során el fog tűnni a föld színéről az Emberiség Elsőszámú Közellensége, a hitvány áruló, Doktor R. G. Kapa, akiről időközben kiderült az is, hogy zsidó. Néhány évvel az örök Élet Tablettájának felfedezése után a hadi kiadások következtében az élet az egész világon olyan nyomorúságossá és kínzóan keservessé vált, mint még soha az emberiség történetében. Az emberek mindkét táborban csonttá soványodtak, félmeztelenül dideregtek s egyre többen laktak barlangokban, vagy a szabad ég alatt. Az egész emberiség egyetlen reménye a háború volt, amikor is a másik tábort kiirtva, teljesen új helyzet áll elő s megteremtődnek a boldogság és a jólét, a világegység és a béke, azaz az igazi Örök Élet tényleges feltételei. Átmenetileg felvetődött ugyan egy olyasfajta elképzelés is, hogy a szembenálló felek esetleg megbékélhetnének, küszöbön állt ugyanis az Örök Jólét Tablettájának a felfedezése, amely mindeddig csak azért késett, mert a kutatásokhoz hiányzott a szükséges szerény anyagi fedezet, s amely aztán valamennyi felmerült problémát egycsapásra megoldott volna. De hamarosan kiderült, hogy ez az elképzelés nem egyéb őrületnél, lázálomnál, közönséges árulásnál az emberiséggel szemben: a Diktatórikus Demokráciák ugyanis javíthatatlanul ragaszkodtak ahhoz, hogy a demokrácia üres szó, ha nem párosul diktatúrával, míg a Demokratikus Diktatúrák tapodtat sem voltak hajlandók engedni abból, hogy a diktatúra üres szó, ha nem párosul demokráciával. Érthető, hogy ilyen körülmények között a megegyezés teljességgel lehetetlen volt. S érdekes véletlen, vagy talán a hírszerző szervek jó működése folytán, a háborút mindkét tábor ugyanazon a napon, sőt ugyanabban az órában kezdte el. Akkortájt mindketten már nemcsak a tartalék-tabletták milliárdaival, nemcsak négyzetes-köbös hidrogénbombákkal, hanem a tudomány és az emberi leleményesség büszkeségére, az örök fejlődőképesség bizonyságára úgynevezett bomba-labdákkal is rendelkeztek, azaz olyan fegyverekkel, amelyek többszörösen is odacsapódtak a célhoz s ezenközben pusztító erejük ahelyett, hogy fogyott volna,még inkább növekedett, így aztán természetesen a háború nem tartott sokáig, jóformán percek alatt befejeződött. Alig néhány négyzetesköbös bombalabda leszórása után egyetlen élőlény sem maradt a világon. A földteke különös látványt nyújtott: szinte teljesen befedték az emberi hullák széttépett maradványai. Érdekes volt még — s ha egyáltalán megfigyelő maradt volna, az furcsálkodva állapította volna meg, — hogy az égett húscafatok közé keveredve apró, fehér foltok tünedeztek fel mindenfelé. Az Örök Élet Tablettái voltak, amelyeket a robbanások okozta légnyomás szertehordott az egész világban. MÉRAY TIBOR: AZ ÖRÖK ÉLET ÚTJÁN Magyar menekültek Svájc legtekintélyesebb napilapja, a ,,Neue Zürcher Zeitung” három egész oldalas cikkben tekintette át a helvét vendégbarátságot élvező magyar menekültek problémáit. A cikksorozat szerzője álszenteskedés nélkül, nyíltan nyúl a legkényesebb kérdésekhez is és tárgyilagos humanizmussal keresi megoldásukat. Az elmúlt esztendőben 12.500 magyar talált menedéket Svájcban, ezren Ausztráliába, ezren az Egyesült Államokba és Kanadába vándoroltak tovább, egy töredék pedig visszatért Magyarországra. A Svájcban maradt menekültek — csekély kivétellel — beilleszkedtek már az ország gazdasági életébe. De a különböző életformák és gondolkodási módok találkozása, bár végül — miként a cikk írója megjegyzi — megtermékenyítő és gazdagító hatású, a mindennapi életben időnként mégis kölcsönös megnem értés és csalódások forrásává lett. A takarékos svájciak gyakran költekezőknek, könnyelműeknek ítélték az első keresetüket menten elvásárló magyarokat, akiknek előbb meg kellett szökniük, hogy a gazdaságilag kiegyensúlyozott szövetséges köztársaságban az árubőség nem percekig tart. A menekültek azt tanulták Magyarországon, hogy jól járnak, ha pénzüket akár élelmiszerbe, akár ruhaneműbe fektetik be, sőt esetleg hiábavalóságokra költik, hisz senki se tudhatja, mit hoz a holnap. De más szemrehányás is akad. A svájci földművesek például sokhelyütt komoly áldozatok árán lakással, munkalehetőséggel várták a menekülteket. Hálátlanoknak érezték őket, ha a magyarok aztán rövidesen odébbálltak. Pedig — mondja — svájci mérlegen a cikkíró — érthető, ha a magyarok a nagyobb városokba vágyódtak, nemcsak mert legtöbbjük hazájában is városlakó volt, hanem mert ha névtelenül elmerülnek nagyobb embertömegekben, kevésbé elszigeteltek, mintha menekültként állnak szemben a magukat otthon érző falusiakkal. A nyelvi nehézségek valamennyi nemzedék számára komoly problémát jelentenek. Ezt iparkodik a magyarországi propaganda kihasználni és nemcsak lapjaival, de Svájcot szidalmazó brosúráival is elárasztja a betűre éhes menekülteket, Kádár követsége pedig mindent elkövet, hogy hitegetéssel, zsarolással hazatérésre bírja a honvágyas, vagy pillanatnyilag elkedvetlenedett magyarokat, hogy visszatérésüket politikailag kiaknázhassa. A svájci kommunisták azzal igyekeznek a magyarok ellen hangulatot kelteni és velük a lakosságot szembeállítani, hogy a menekülteket bűnözőkként tüntetik fel. A Neue Zürcher Zeitung ezzel szemben megállapítja, hogy a magyarok között ,semmivel sem több a nemkívánatos elem, mint bármely más menekültcsoportban, ,,eseteik” nem súlyosabbak a megszokottaknál és nem jelentenek olyan problémát, aminek megoldása a normálisnál bonyolultabb volna”. A Neue Zürcher Zeitung megértő, tárgyilagos és emberséges hangja, ahogy a magyar menekültek kérdéseit kendőzetlenül elemzi, méltó ahhoz a kisterületű, de nagy demokráciához, amely mindenkit megelőzve sietett Magyarország segítségére, lakossága számarányához képest a legtöbb menekültet fogadta be s adott nekik munkát, otthont és szabadságot.