Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-12-01 / 23. szám

IX. évf. 23. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1958 december 1 FEJTŐ FERENC: MÉGEGYSZER PASZTERNÁK A Doktor Zsivágó irodalmi értékét már méltattuk e lap hasábjain, mielőtt a Nobel-díj oda­ítélése kipattantotta volna a „Pasz­ternák ügy“-et. Úgy, hogy most arra nem óhajtunk visszatérni. Magának az „ügy“-nek, vagy ne­vezzük a nevén, a Paszternák-bot­ránynak néhány jellegzetes voná­sáról szeretnék itt szólni és első­sorban a helyről, amelyet vélemé­nyem szerint ez az ügy az orosz szellem történetében elfoglalni hi­vatott. Azt hiszem ugyanis, hogy a jö­vendő történészei a Paszternák­ügy jelentőségét — mutatis mutan­dis — ahhoz a szellemi földindu­láshoz fogják hasonlítani, amelyet a Dreyfus-ügy váltott ki annak ide­jén Franciaországban. S ezen mit sem változtat az, hogy a szovjet szellemi élet parancsnokai az ügyet most szemmel láthatólag el akarják tussolni és miután tíz napon át va­lóságos hajtóvadászatot indítottak a költő-író ellen, ki mindössze any­­nyit vétett, hogy a Nyugat csodá­latát vívta ki munkásságával,­­ hirtelen lefújták a halfalit és be­érték a vádlott részéről egy olyan enyhe önkritikával, amelyből min­denki megérthette Oroszországban, hogy Paszternák mindent fenntart, semmit sem von vissza. De amiként az egetverő lárma sem tévesztett meg minket, ne té­vesszen meg a mai mű­csend sem. A lárma nem takarta el, hogy a szovjet írótársadalom jelentékeny része és épp a szovjet írók jobbjai nem vettek részt a párt által szer­vezett szellemi lincselésben. Úgy érzem, ezt a tényt a nyugati hír­­magyarázók nem hangsúlyozták eléggé. Holott nagyon fontos lett volna leszögezni, hogy például ab­ban az írói vitában, amelyet Szur­­kovék rendeztek Moszkvában, Paszternák megbélyegzése céljából, csupán tizennégyen vettek részt a több mint ötszáz moszkvai írószö­vetségi tag közül. A valamirevaló, külföldön is ismert nevű orosz írók közül úgyszólván senki sem írta alá a Paszternák elleni proklamációkat. Mert Borisz Polevojt, Az igaz em­ber fölöttébb hazug íróját, lehet ügyes mesterembernek és jeles propagandistának tartani, de író­nak minősíteni őt, túlzás lenne. Ehrenburg sietve és diplomatiku­san elutazott Stockholmba és min­den nyilatkozatot megtagadott. So­­lohov, akiről köztudomású, hogy Paszternákot személy szerint nem nagyon kedveli, mert épp a Nobel­­díjjal kapcsolatban már régóta ver­senytársának tekinti . Solohov is bezárkózott falusi magányába és a skandináv újságírónak, aki ott tele­fonhívásával zavarta, rendkívül bo­nyolult, homályos és ellentmondó válaszokat adott. Dugyincev néma maradt. És ez a hallgatás, az írók, az entellektuelek, a diákok legjobb­jainak némasága nemcsak szá­munkra, de alighanem Hruscsovék­­nak is ékesebben szól, mint a né­hány tucatnyi szovjet Gergely Sán­dor, Bölöni György és Révai Jó­zsef görcsös zajongása. Á­m ezt a hallgatást a nyugati A­ közvélemény egy része félre­értette és zokon vette a szovjet íróktól. Azt hiszem, az Irodalmi Új­ság olvasóinak nem kell magyaráz­ni,hogy a parancsuralom vezényelt akcióiban való részvétel elkerülése, a tüntető némaság, a passzív re­zisztencia is mennyi bátorságot, ál­dozatkészséget és néha hősiességet bizonyít. Lehet, hogy az írók ellen­állását a pártgépezet nyomása rész­ben meg fogja törni, de akkor sem fogjuk elfelejteni azt az október­végi, november eleji csöndet,amely mintegy a mi felháborodásunkat és viharos együttérzésünket visszhan­gozza keleten. A Paszternák-ügy elsősorban azt bizonyította, hogy a kínai fal, amelyet a kommunista lélekmérnökök a nyugati és keleti világ közé emeltek, csupán mester­séges válaszfal. Ezt erősítette meg különben Solohov maga is, aki arra a kérdésre: Úgy gondolja-e, hogy az irodalmi műremeknek ke­leten más a mértéke, mint nyuga­ton? A néhány másodpercnyi gon­dolkozás után így felelt: „Nem hi­szem, hogy más volna a mérték.“ Mi is úgy gondoljuk, hogy a mérték ugyanaz. Ám, ha a lárma nem vezetett félre, a jelenlegi csöndről se gon­doljuk azt, hogy „minden csoda három napig tart“, s hogy az orosz közvélemény máris napirendre tért a Paszternák-ügy felett. Erről nincs szó. Megbízható értesüléseink sze­rint, a Paszternák-ügy az oroszok számára tulajdonképpen csak ak­kor kezdődött meg, amikor a párt­hatóságok mindenáron befejezett­nek óhajtották nyilvánítani. Ahogy az már történni szokott a szabadsá­guktól megfosztott országokban, az orosz közvélemény szélesebb rétegei Paszternák létéről és az ál­tala felvetett problémák jelentősé­géről csak az író ellen vezetett sajtóhadjáratból szerzett tudomást. Paszternákot ez év októberéig csak mint költőt és fordítót ismerték Oroszországban. Persze tudjuk, az egyetemi diákság színe és virága már régóta Paszternákot tekintette szellemi útmutatójának; kiadatlan verseit kéziratban közözték, kívül­ről tanulták meg. Ezt illusztrálja a következő történet, amelyet még 1956-ban hallottunk. Az évben, a Voks rendezésében nagy magyar irodalmi ünnepélyt rendeztek Moszkvában és több vezető ma­gyar írót is meghívtak. Az ünne­pélyen egy egész sereg magyar köl­tő oroszra fordított versét olvasták fö. Egyebek közt Bajza János va­lamelyik Magyarországon már csak az irodalomtörténeti olvasóköny­vekben szereplő költeményének fordítását. Amikor a szavalómű­­vész elmondta a verset, valóságos tapsorkán tört ki. A zsúfolt terem ifjú hallgatósága lelkendezve tap­solt, dübörgött, kiabált. A tribünön ülő magyar írók egyike csodálkoz­va kérdezte orosz szomszédjától, minek köszönheti ez a vers az óriási sikerét? Az orosz író közel hajolt hozzá és a fülébe súgta. A verset Paszternák fordította. Ám ez a népszerűség csupán igen szűk körre szorítkozott. József Attilát is ünnepelte 1936-ban Ma­gyarországon vagy ötszáz ember, de nem több, így volt ez Paszter­nákkal is. De mostan, a Novi Mir 1956-ban szerkesztett cenzori leve­lének kiadásával a Literaturnája Gazeta önkéntelenül is mérhetet­len szolgálatot tett Paszternák hír­nevének. Ebben a levélben ugyanis a cenzorok hosszasan idézik a Doktor Zsivágó­nak éppen ama ré­szeit, amelyek az író renitens poli­tikai szemléletét fejezik ki, s a szovjet bürokraták legérzékenyebb pontjára tapintanak. A Novi Mir kritikusai ezekkel az idézetekkel persze azt akarták kimutatni, hogy Paszternák a nép ellensége, kozmo­polita kispolgár, elszigetelt egyén, harmadik utas, miegyéb, minél fogva regényét az 1956-ban elké­szült formájában a Szovjetunióban nem lehetett kiadni. De a bumeráng, amellyel a cenzorok Paszternákot akar­ták főbekólintani, a saját fejükre ütött vissza. Soha még fennállása óta a Literaturnája Gazetának olyan sikere nem volt, mint azzal a számával, amely Paszternák könyvének kifogásolt részleteit tar­talmazta. Az eset kísértetiesen em­lékeztet az Irodalmi Újság 1956-os közönség-sikerére. Az október 25-i számot elkapkodták, többször utá­na kellett nyomtatni, egyik kézből a másikba járt és máris tízszeres árat fizetnek érte. És itt nem csak pillanatnyi divat­ról, múlandó közhangulatról van szó. Ellenkezőleg: minden jel arra mutat, hogy az orosz nép megérett, épp most érett meg a találkozásra Paszternák művével és eszmevilá­gával. Innét van az a nagy tanács­talanság és ijedelem, amely a No­bel-díj kiutalása után a kommunis­ta szellemi bürokratákat elfogta. Ezek a megátalkodott sztálinisták paranoiás módon beleélték magu­kat abba a gondolatba, hogy a nép az a párt, a párt az ők és aki nem az ő füttyükre táncoltatja tollát, az eo ipso távol áll a néptől. Az ő szemükben Paszternák és regény­hőse, a párttal szemben passzív re­zisztenciába húzódó Zsivágó, típu­sa lett a szellemi arisztokratizmus elefántcsont tornyába zárkózó, ma­gányos embernek. „Beteges indivi­dualizmussal“ vádolták Paszter­­nák-Zsivágót, gőgös önimádatot hánytak a szemére, mérföldnyi tá­volságra áll a néptől — mondták. Számunkra ismerős hangok ezek. Nem ugyanilyen akcentussal vádol­ták-e Magyarországon a Révai­k, vádolják most a Mesterházi­k a né­pi írókat és az urbanistákat egy­aránt, a néptől való eltávolodással, holott senki sem áll a néptől távo­labb, mint ők, senkit sem utál és vet meg jobban a nép, mint éppen őket. Ugyanez az eset a Szovjetunió­ban is. Paszternák főben­járó bűne, hogy kimondta, amit nyilván az orosz nép többsége érez, rávilágított az áthidalhatatlan szakadékra a pártbürokrácia és a nép, a zsoldos írók és a szellemi elit között. Az a főbenjáró bűne, hogy megmutatta: ha a forradal­makon, polgárháborún, sztálini emberirtásokon túl, h­a minden ösztönösségre bénítóan ható agit­­prop-szó-özönön túl, ez a hallatla­nul tehetséges, csodálatosan termé­keny nép mégis meglepően sok­mindent megőrzött az egyetemes szellemi és erkölcsi értékekből, az a párt ellenére történt, azoknak az egyéneknek és rétegeknek a jóvol­tából, akik valamely szerencse foly­tán az üldözésektől megmenekülve, félrehúzódva, magányosan művel­hették kertjüket. Egy jelentékeny lengyel írót, aki nemrég Orosz­országban járt hivatalos úton, visz­­szajövet megkérdezték, mi tetszett neki legjobban Leningrádban. „Szentpétervár“, felelte ő habozás nélkül, szellemesen. Ezalatt azt ért­ve, ami fennmaradt Oroszország néhai szellemi fővárosának művé­szi színvonalából, Zsivágó doktor is a „túlélők“ közé tartozik. Mint ahogy azt a Novi Mir cenzorai, ha rosszalólag is, de elismerik, Paszternák regény­hőse „tipikus“ jelenség. De nem a reakció, az ellenforradalmár, a cá­rizmus visszaállításáról álmodozó polgárnak a típusa, hanem azé az orosz entellektuelé, munkásé, pa­raszté, aki ember maradt az ember­telenségben, aki a hagyományok­ból megőrizte, ami bennük érde­mes és nem mondott le arról a Puskin-i célkitűzésről, hogy Orosz­országot, minden viszontagsága után, egyszer mégiscsak civilizált állammá kell tenni. A Paszternák-ügy azért vált az orosz szellemi élet „vízvá­lasztójává“, mert napirendre tűzte az orosz történelem alapkérdését: az intelligenciának (a réginek és az újnak, amelyek közé a pártnak nem sikerült éket vernie) a totali­tárius bürokráciához való viszo­nyát. Ezt a viszonyt már Dugyin­cev is megvilágította, irodalmilag sokkal a Paszternák színvonala alatt álló, ámde ember tanúságté­telként ugyancsak jelentős művé­ben. Mondhatnánk, hogy a Doktor Zsivágó üzenetét a ,Nemcsak ke­nyéren él az ember“ mondanivaló­ja kiegészíti. Paszternáknak hivatalból kijelölt ügyészei egyebek között azt vetették a szemére, hogy hőse sértődött, passzív ember, aki meg sem pró­bált beleilleszkedni a szovjet világ­ba s még ha fenntartásokkal is, de kivenni részét abból a nagy iparo­sító és végsősoron hazafiúi munká­ból, amelyet a párt vezetése alatt végzett a nép és amelynek eredmé­nyeit ma az egész világ csodálja. E bírálatban annyi igazság van, hogy Zsivágó doktor (akárcsak nyilván maga Paszternák is) elég korán csalatkozott a kommunisták­ban és félreállt. Nos, Dugyincev épp az ellenkező végén fogta meg a dolgot. Ő azokról az entellektue­­lekről írt, akik életük céljául tűzték ki, hogy a szovjet diktatúra keretei között, amelyeken változtatni úgy se tudtak volna, hazájuk anyagi fel­virágoztatásán dolgozzanak. És Dugyincev művéből épp az derül ki, hogy ezek a hithű aktivisták is lépten nyomon beleütköznek a párt korlátaiba, a bürokratákba, akiknek számára a saját hatalmuk, önké­nyeskedésük fontosabb, mint a népjólét. A párt és állam gépezete, ez derül ki Dugyincev könyvéből is, az orosz társadalom fejlődésé­nek mai szakaszában nem a hala­dást serkentő és előmozdító, a szel­lemi energiákat szervező és felsza­badító, hanem ellenkezőleg, gátló és bénító tényező. E párt vezetőinek kiáltja Zsivágó doktor: „Nem szeretlek bennete­ket, az ördögbe veletek!“ Hadd ejtsek még néhány szót a kishitűségről, amelyet a nyugati sajtó egy része tanúsított a Pasz­ternák-ügyben. Még a kommunista rokonszenvvel egyáltalán nem gya­núsítható publicisták közül is töb­ben annak a véleménynek adtak hangot, hogy a Nobel-díjnak oda­ítélésével a svéd Akadémia politi­kai akciót, valóságos provokációt követett el, és rossz szolgálatot tett nemcsak Paszternáknak, hanem egyszersmind az orosz haladás ügyének. Jobb lett volna, mondjuk, Solohovnak adni a díjat, akit az orosz közönség jobban ismer, akit a hivatalos kritika is méltat, és aki legalább olyan jó regényíró, mint amilyen jó költő Paszternák. Már­­csak annál inkább is, mivel Pasz­ternák kitüntetését a szovjetorosz párt sztálinista szárnya ellentáma­dásra használta fel, nemcsak Pasz­ternák személye ellen, akit egyszer­re Gyilaszhoz és Nagy Imréhez kezdtek hasonlítani, hanem a Hruscsov vezette pártcentrum ellen is, amelynek azt hányták szemére, hogy Paszternákot védeni és kí­mélni próbálta. Nos, véleményem szerint ez a szempont nem helytálló. Ami a svéd Akadémia döntését illeti, a kérdés, amelyre felelni kell első­sorban mégis csak az, hogy eszté­tikailag érdemes szerzőt­ületett-e vagy sem? Hogy a svéd akadémi­kusok elismerése inkább Paszter­nák anti­ konformizmusának szólt, mint költői talentumának? Lehet. De ki és milyen jogon tilthatja meg a svéd akadémikusoknak, hogy lel­kiismeretük szerint oly szerzőt méltassanak a díjra, aki emberileg is, nemcsak esztétikailag, megfelel az ő értékskálájuknak? Ki követel­heti meg a svéd akadémikusoktól, hogy ennek vagy annak az ország­nak belpolitikai viszonyait mérle­geljék, mielőtt egy irodalmi díjat megítélnek. Egyébként az Express magyar származású kritikusa, Francois Erval, fölöttébb helyesen mutatott rá, hogy a svédek soroza­tosan baloldali, és anti­konformista íróknak ítélték meg a Nobel-díj­at, így Franciaországban nem Paul Gourgetnak, Maurice Barrésnak vagy Claudelnak, hanem Romain Rollandnak, Anatole Francénak, Gidenek, Roger Martin du Gard­­nak, Mauriacnak, Camusnek, anél­kül, hogy az illető korszakok fran­cia kormányai világraszóló bot­rányt csaptak volna a nekik nem tetsző személyek kitüntetése miatt. S vajon ki tiltakozott 1955-ben, amikor a kommunista-barát izlandi Laxness kapta meg a Nobel-díjat? És vajon ki háborodott fel, amikor az oroszok André Stil-nek, a leg­­középszerűbb francia írónak adtak irodalmi nagydíjat? A francia kri­tika még csak vállat sem vont az ügy fölött. Miért épp a nyugati kri­tikusoknak kelljen olyan rettenete­sen elővigyázatosoknak lenni a kommunista bürokraták politikai érzékenysége iránt? Végül, ami Paszternákot illeti, kétségtelen, hogy a kitüntetés után — amely először oly nagy boldog­sággal töltötte el — veszélybe ke­rült. De ezt a veszélyt nem a svéd Akadémia idézte elő. Ennek a ve­szélynek az oka a továbbtenyésző sztálinizmusban rejlik. És Paszter­nák számolt ezzel a veszéllyel. Épp csak azt nem látta előre, hogy sza­dista üldözői azt a büntetést agyal­ják ki, amely épp az ő számára a kínvallatásnál és halálnál is borzal­masabb lett volna: a számkivetést. Paszternáknak ugyanis régóta val­lott, szinte misztikus meggyőződé­se, hogy alapvető tanítása — épp mert egyetemes és nemzetfölötti — csak úgy lehet példaadó, csak úgy ölthet testet, ha az orosz földön élve és halva pecsételi meg. Azért alázkodott meg, keresztényi alá­zattal , hogy a számkivetést el­kerülje. Követ rá ezért senki se dobhat. És arra sincs senkinek jo­ga, hogy ezt a messiási magatar­­tású embert a lelkiismeretétől sza­bott útján politikai vagy taktikai meggondolásokkal feltartóztassa.

Next