Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-12-01 / 23. szám
IX. évf. 23. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1958 december 1 FEJTŐ FERENC: MÉGEGYSZER PASZTERNÁK A Doktor Zsivágó irodalmi értékét már méltattuk e lap hasábjain, mielőtt a Nobel-díj odaítélése kipattantotta volna a „Paszternák ügy“-et. Úgy, hogy most arra nem óhajtunk visszatérni. Magának az „ügy“-nek, vagy nevezzük a nevén, a Paszternák-botránynak néhány jellegzetes vonásáról szeretnék itt szólni és elsősorban a helyről, amelyet véleményem szerint ez az ügy az orosz szellem történetében elfoglalni hivatott. Azt hiszem ugyanis, hogy a jövendő történészei a Paszternákügy jelentőségét — mutatis mutandis — ahhoz a szellemi földinduláshoz fogják hasonlítani, amelyet a Dreyfus-ügy váltott ki annak idején Franciaországban. S ezen mit sem változtat az, hogy a szovjet szellemi élet parancsnokai az ügyet most szemmel láthatólag el akarják tussolni és miután tíz napon át valóságos hajtóvadászatot indítottak a költő-író ellen, ki mindössze anynyit vétett, hogy a Nyugat csodálatát vívta ki munkásságával, hirtelen lefújták a halfalit és beérték a vádlott részéről egy olyan enyhe önkritikával, amelyből mindenki megérthette Oroszországban, hogy Paszternák mindent fenntart, semmit sem von vissza. De amiként az egetverő lárma sem tévesztett meg minket, ne tévesszen meg a mai műcsend sem. A lárma nem takarta el, hogy a szovjet írótársadalom jelentékeny része és épp a szovjet írók jobbjai nem vettek részt a párt által szervezett szellemi lincselésben. Úgy érzem, ezt a tényt a nyugati hírmagyarázók nem hangsúlyozták eléggé. Holott nagyon fontos lett volna leszögezni, hogy például abban az írói vitában, amelyet Szurkovék rendeztek Moszkvában, Paszternák megbélyegzése céljából, csupán tizennégyen vettek részt a több mint ötszáz moszkvai írószövetségi tag közül. A valamirevaló, külföldön is ismert nevű orosz írók közül úgyszólván senki sem írta alá a Paszternák elleni proklamációkat. Mert Borisz Polevojt, Az igaz ember fölöttébb hazug íróját, lehet ügyes mesterembernek és jeles propagandistának tartani, de írónak minősíteni őt, túlzás lenne. Ehrenburg sietve és diplomatikusan elutazott Stockholmba és minden nyilatkozatot megtagadott. Solohov, akiről köztudomású, hogy Paszternákot személy szerint nem nagyon kedveli, mert épp a Nobeldíjjal kapcsolatban már régóta versenytársának tekinti . Solohov is bezárkózott falusi magányába és a skandináv újságírónak, aki ott telefonhívásával zavarta, rendkívül bonyolult, homályos és ellentmondó válaszokat adott. Dugyincev néma maradt. És ez a hallgatás, az írók, az entellektuelek, a diákok legjobbjainak némasága nemcsak számunkra, de alighanem Hruscsovéknak is ékesebben szól, mint a néhány tucatnyi szovjet Gergely Sándor, Bölöni György és Révai József görcsös zajongása. Ám ezt a hallgatást a nyugati A közvélemény egy része félreértette és zokon vette a szovjet íróktól. Azt hiszem, az Irodalmi Újság olvasóinak nem kell magyarázni,hogy a parancsuralom vezényelt akcióiban való részvétel elkerülése, a tüntető némaság, a passzív rezisztencia is mennyi bátorságot, áldozatkészséget és néha hősiességet bizonyít. Lehet, hogy az írók ellenállását a pártgépezet nyomása részben meg fogja törni, de akkor sem fogjuk elfelejteni azt az októbervégi, november eleji csöndet,amely mintegy a mi felháborodásunkat és viharos együttérzésünket visszhangozza keleten. A Paszternák-ügy elsősorban azt bizonyította, hogy a kínai fal, amelyet a kommunista lélekmérnökök a nyugati és keleti világ közé emeltek, csupán mesterséges válaszfal. Ezt erősítette meg különben Solohov maga is, aki arra a kérdésre: Úgy gondolja-e, hogy az irodalmi műremeknek keleten más a mértéke, mint nyugaton? A néhány másodpercnyi gondolkozás után így felelt: „Nem hiszem, hogy más volna a mérték.“ Mi is úgy gondoljuk, hogy a mérték ugyanaz. Ám, ha a lárma nem vezetett félre, a jelenlegi csöndről se gondoljuk azt, hogy „minden csoda három napig tart“, s hogy az orosz közvélemény máris napirendre tért a Paszternák-ügy felett. Erről nincs szó. Megbízható értesüléseink szerint, a Paszternák-ügy az oroszok számára tulajdonképpen csak akkor kezdődött meg, amikor a párthatóságok mindenáron befejezettnek óhajtották nyilvánítani. Ahogy az már történni szokott a szabadságuktól megfosztott országokban, az orosz közvélemény szélesebb rétegei Paszternák létéről és az általa felvetett problémák jelentőségéről csak az író ellen vezetett sajtóhadjáratból szerzett tudomást. Paszternákot ez év októberéig csak mint költőt és fordítót ismerték Oroszországban. Persze tudjuk, az egyetemi diákság színe és virága már régóta Paszternákot tekintette szellemi útmutatójának; kiadatlan verseit kéziratban közözték, kívülről tanulták meg. Ezt illusztrálja a következő történet, amelyet még 1956-ban hallottunk. Az évben, a Voks rendezésében nagy magyar irodalmi ünnepélyt rendeztek Moszkvában és több vezető magyar írót is meghívtak. Az ünnepélyen egy egész sereg magyar költő oroszra fordított versét olvasták fö. Egyebek közt Bajza János valamelyik Magyarországon már csak az irodalomtörténeti olvasókönyvekben szereplő költeményének fordítását. Amikor a szavalóművész elmondta a verset, valóságos tapsorkán tört ki. A zsúfolt terem ifjú hallgatósága lelkendezve tapsolt, dübörgött, kiabált. A tribünön ülő magyar írók egyike csodálkozva kérdezte orosz szomszédjától, minek köszönheti ez a vers az óriási sikerét? Az orosz író közel hajolt hozzá és a fülébe súgta. A verset Paszternák fordította. Ám ez a népszerűség csupán igen szűk körre szorítkozott. József Attilát is ünnepelte 1936-ban Magyarországon vagy ötszáz ember, de nem több, így volt ez Paszternákkal is. De mostan, a Novi Mir 1956-ban szerkesztett cenzori levelének kiadásával a Literaturnája Gazeta önkéntelenül is mérhetetlen szolgálatot tett Paszternák hírnevének. Ebben a levélben ugyanis a cenzorok hosszasan idézik a Doktor Zsivágónak éppen ama részeit, amelyek az író renitens politikai szemléletét fejezik ki, s a szovjet bürokraták legérzékenyebb pontjára tapintanak. A Novi Mir kritikusai ezekkel az idézetekkel persze azt akarták kimutatni, hogy Paszternák a nép ellensége, kozmopolita kispolgár, elszigetelt egyén, harmadik utas, miegyéb, minél fogva regényét az 1956-ban elkészült formájában a Szovjetunióban nem lehetett kiadni. De a bumeráng, amellyel a cenzorok Paszternákot akarták főbekólintani, a saját fejükre ütött vissza. Soha még fennállása óta a Literaturnája Gazetának olyan sikere nem volt, mint azzal a számával, amely Paszternák könyvének kifogásolt részleteit tartalmazta. Az eset kísértetiesen emlékeztet az Irodalmi Újság 1956-os közönség-sikerére. Az október 25-i számot elkapkodták, többször utána kellett nyomtatni, egyik kézből a másikba járt és máris tízszeres árat fizetnek érte. És itt nem csak pillanatnyi divatról, múlandó közhangulatról van szó. Ellenkezőleg: minden jel arra mutat, hogy az orosz nép megérett, épp most érett meg a találkozásra Paszternák művével és eszmevilágával. Innét van az a nagy tanácstalanság és ijedelem, amely a Nobel-díj kiutalása után a kommunista szellemi bürokratákat elfogta. Ezek a megátalkodott sztálinisták paranoiás módon beleélték magukat abba a gondolatba, hogy a nép az a párt, a párt az ők és aki nem az ő füttyükre táncoltatja tollát, az eo ipso távol áll a néptől. Az ő szemükben Paszternák és regényhőse, a párttal szemben passzív rezisztenciába húzódó Zsivágó, típusa lett a szellemi arisztokratizmus elefántcsont tornyába zárkózó, magányos embernek. „Beteges individualizmussal“ vádolták Paszternák-Zsivágót, gőgös önimádatot hánytak a szemére, mérföldnyi távolságra áll a néptől — mondták. Számunkra ismerős hangok ezek. Nem ugyanilyen akcentussal vádolták-e Magyarországon a Révaik, vádolják most a Mesterházik a népi írókat és az urbanistákat egyaránt, a néptől való eltávolodással, holott senki sem áll a néptől távolabb, mint ők, senkit sem utál és vet meg jobban a nép, mint éppen őket. Ugyanez az eset a Szovjetunióban is. Paszternák főbenjáró bűne, hogy kimondta, amit nyilván az orosz nép többsége érez, rávilágított az áthidalhatatlan szakadékra a pártbürokrácia és a nép, a zsoldos írók és a szellemi elit között. Az a főbenjáró bűne, hogy megmutatta: ha a forradalmakon, polgárháborún, sztálini emberirtásokon túl, ha minden ösztönösségre bénítóan ható agitprop-szó-özönön túl, ez a hallatlanul tehetséges, csodálatosan termékeny nép mégis meglepően sokmindent megőrzött az egyetemes szellemi és erkölcsi értékekből, az a párt ellenére történt, azoknak az egyéneknek és rétegeknek a jóvoltából, akik valamely szerencse folytán az üldözésektől megmenekülve, félrehúzódva, magányosan művelhették kertjüket. Egy jelentékeny lengyel írót, aki nemrég Oroszországban járt hivatalos úton, viszszajövet megkérdezték, mi tetszett neki legjobban Leningrádban. „Szentpétervár“, felelte ő habozás nélkül, szellemesen. Ezalatt azt értve, ami fennmaradt Oroszország néhai szellemi fővárosának művészi színvonalából, Zsivágó doktor is a „túlélők“ közé tartozik. Mint ahogy azt a Novi Mir cenzorai, ha rosszalólag is, de elismerik, Paszternák regényhőse „tipikus“ jelenség. De nem a reakció, az ellenforradalmár, a cárizmus visszaállításáról álmodozó polgárnak a típusa, hanem azé az orosz entellektuelé, munkásé, paraszté, aki ember maradt az embertelenségben, aki a hagyományokból megőrizte, ami bennük érdemes és nem mondott le arról a Puskin-i célkitűzésről, hogy Oroszországot, minden viszontagsága után, egyszer mégiscsak civilizált állammá kell tenni. A Paszternák-ügy azért vált az orosz szellemi élet „vízválasztójává“, mert napirendre tűzte az orosz történelem alapkérdését: az intelligenciának (a réginek és az újnak, amelyek közé a pártnak nem sikerült éket vernie) a totalitárius bürokráciához való viszonyát. Ezt a viszonyt már Dugyincev is megvilágította, irodalmilag sokkal a Paszternák színvonala alatt álló, ámde ember tanúságtételként ugyancsak jelentős művében. Mondhatnánk, hogy a Doktor Zsivágó üzenetét a ,Nemcsak kenyéren él az ember“ mondanivalója kiegészíti. Paszternáknak hivatalból kijelölt ügyészei egyebek között azt vetették a szemére, hogy hőse sértődött, passzív ember, aki meg sem próbált beleilleszkedni a szovjet világba s még ha fenntartásokkal is, de kivenni részét abból a nagy iparosító és végsősoron hazafiúi munkából, amelyet a párt vezetése alatt végzett a nép és amelynek eredményeit ma az egész világ csodálja. E bírálatban annyi igazság van, hogy Zsivágó doktor (akárcsak nyilván maga Paszternák is) elég korán csalatkozott a kommunistákban és félreállt. Nos, Dugyincev épp az ellenkező végén fogta meg a dolgot. Ő azokról az entellektuelekről írt, akik életük céljául tűzték ki, hogy a szovjet diktatúra keretei között, amelyeken változtatni úgy se tudtak volna, hazájuk anyagi felvirágoztatásán dolgozzanak. És Dugyincev művéből épp az derül ki, hogy ezek a hithű aktivisták is lépten nyomon beleütköznek a párt korlátaiba, a bürokratákba, akiknek számára a saját hatalmuk, önkényeskedésük fontosabb, mint a népjólét. A párt és állam gépezete, ez derül ki Dugyincev könyvéből is, az orosz társadalom fejlődésének mai szakaszában nem a haladást serkentő és előmozdító, a szellemi energiákat szervező és felszabadító, hanem ellenkezőleg, gátló és bénító tényező. E párt vezetőinek kiáltja Zsivágó doktor: „Nem szeretlek benneteket, az ördögbe veletek!“ Hadd ejtsek még néhány szót a kishitűségről, amelyet a nyugati sajtó egy része tanúsított a Paszternák-ügyben. Még a kommunista rokonszenvvel egyáltalán nem gyanúsítható publicisták közül is többen annak a véleménynek adtak hangot, hogy a Nobel-díjnak odaítélésével a svéd Akadémia politikai akciót, valóságos provokációt követett el, és rossz szolgálatot tett nemcsak Paszternáknak, hanem egyszersmind az orosz haladás ügyének. Jobb lett volna, mondjuk, Solohovnak adni a díjat, akit az orosz közönség jobban ismer, akit a hivatalos kritika is méltat, és aki legalább olyan jó regényíró, mint amilyen jó költő Paszternák. Márcsak annál inkább is, mivel Paszternák kitüntetését a szovjetorosz párt sztálinista szárnya ellentámadásra használta fel, nemcsak Paszternák személye ellen, akit egyszerre Gyilaszhoz és Nagy Imréhez kezdtek hasonlítani, hanem a Hruscsov vezette pártcentrum ellen is, amelynek azt hányták szemére, hogy Paszternákot védeni és kímélni próbálta. Nos, véleményem szerint ez a szempont nem helytálló. Ami a svéd Akadémia döntését illeti, a kérdés, amelyre felelni kell elsősorban mégis csak az, hogy esztétikailag érdemes szerzőtületett-e vagy sem? Hogy a svéd akadémikusok elismerése inkább Paszternák anti konformizmusának szólt, mint költői talentumának? Lehet. De ki és milyen jogon tilthatja meg a svéd akadémikusoknak, hogy lelkiismeretük szerint oly szerzőt méltassanak a díjra, aki emberileg is, nemcsak esztétikailag, megfelel az ő értékskálájuknak? Ki követelheti meg a svéd akadémikusoktól, hogy ennek vagy annak az országnak belpolitikai viszonyait mérlegeljék, mielőtt egy irodalmi díjat megítélnek. Egyébként az Express magyar származású kritikusa, Francois Erval, fölöttébb helyesen mutatott rá, hogy a svédek sorozatosan baloldali, és antikonformista íróknak ítélték meg a Nobel-díjat, így Franciaországban nem Paul Gourgetnak, Maurice Barrésnak vagy Claudelnak, hanem Romain Rollandnak, Anatole Francénak, Gidenek, Roger Martin du Gardnak, Mauriacnak, Camusnek, anélkül, hogy az illető korszakok francia kormányai világraszóló botrányt csaptak volna a nekik nem tetsző személyek kitüntetése miatt. S vajon ki tiltakozott 1955-ben, amikor a kommunista-barát izlandi Laxness kapta meg a Nobel-díjat? És vajon ki háborodott fel, amikor az oroszok André Stil-nek, a legközépszerűbb francia írónak adtak irodalmi nagydíjat? A francia kritika még csak vállat sem vont az ügy fölött. Miért épp a nyugati kritikusoknak kelljen olyan rettenetesen elővigyázatosoknak lenni a kommunista bürokraták politikai érzékenysége iránt? Végül, ami Paszternákot illeti, kétségtelen, hogy a kitüntetés után — amely először oly nagy boldogsággal töltötte el — veszélybe került. De ezt a veszélyt nem a svéd Akadémia idézte elő. Ennek a veszélynek az oka a továbbtenyésző sztálinizmusban rejlik. És Paszternák számolt ezzel a veszéllyel. Épp csak azt nem látta előre, hogy szadista üldözői azt a büntetést agyalják ki, amely épp az ő számára a kínvallatásnál és halálnál is borzalmasabb lett volna: a számkivetést. Paszternáknak ugyanis régóta vallott, szinte misztikus meggyőződése, hogy alapvető tanítása — épp mert egyetemes és nemzetfölötti — csak úgy lehet példaadó, csak úgy ölthet testet, ha az orosz földön élve és halva pecsételi meg. Azért alázkodott meg, keresztényi alázattal , hogy a számkivetést elkerülje. Követ rá ezért senki se dobhat. És arra sincs senkinek joga, hogy ezt a messiási magatartású embert a lelkiismeretétől szabott útján politikai vagy taktikai meggondolásokkal feltartóztassa.