Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-03-15 / 6. szám

1958 március 15 I 9 Ongamira, Cordoba tartomány, Argentina, 1953 július 2-án délben. Húsz napja kaptam kézhez Georges van Helz kéziratát. Egyik barátom hozta Ongamirába, aki is­meri gyengémet a napló- és életrajz-kéziratok iránt. Georges van Helz írását is lefordítottam. Csak úgy, egy falusi tanító vidéki módján, aki szabad idejét egy száz­húsz kötetes könyvtár és kéziratok között osztja meg. Brügge, 1948 október. Rámvirradt belga állampolgársá­gom utolsó napja. A hadbíróság halálra ítélt. Brüggében születtem, s szinte mosolyognom kell, hogy az igazság nemcsak vak, de sokszor téved is. Az örökkévalóságban mégis jut majd számomra hely. Egy évszázad múlva hősként fognak emlegetni! Most azonban menekül­nöm kell. A kelleténél jobban bízo­­­tam­ Brugge tornyainak tökéletes kőcsipkéiben és túlontúl hittem sa­ját igazamat. Néha úgy érzem, hogy hős vagyok. Pedig sohasem majmoltam a félisteneket, de so­sem voltam hűtlen önmagamhoz sem és nincs okom, hogy szemre­hányást tegyek magamnak. Bátor voltam, s ezt senki se cáfolhatja meg. Régen, a huszonhét éveseknek ritkán volt ,,történetük”. Én azon­ban már hőstettekben gazdag múlt­ra tekinthetek vissza. A saját múl­tamra. Már élhetnék emlékeimből is. Egyetlen huszonhét esztendős honfitársamnak sincs annyi em­léke, mint nekem! Keveset gondol­koztam, alig ismerem tulajdon gon­dolataimat és elveimet. Néha átvil­lan agyamon, hogy a legtöbb em­ber nem is gondolkodik igazán. Én sem. Életem az egymást követő napok és éjszakák laza láncolata. Talán ezért látom pontosabban a múltat. Ez az egyetlen lényeges felismerés: semmi sem rohant el nyomtalanul fölöttem. Minden to­vább él emlékezetemben, tetszés szerint szedhetem fel, a jelen ese­mények kitaposott mesgyéje men­tén. Mégis, homlokom mögött — e mögött a domború vonal mögött ■— van valami, amit úgy hívnak: én. Nem vagyok se több, se más, mint Georges van Helz. Ez egyet jelent múltammal, de a jelenben épp csak egy nevet. És mi a jövő? Talán a múlt keresése, mely maka­csul tovább kíván élni a jelenben. Néha olyan, mint egy sűrű háló földre vetett reszkető árnyéka. A múlt minden napja és minden éj­szakája megfelel a háló egy-egy sö­tét vonalának, vagy világos lyuká­nak. Ha netán valami nevezetes történt volna, a világosság és sö­tétség hirtelen egybeolvad és nem marad más, csak a sötét, vagy csak a világos. A nappal és az éjszaka szinte nem is jelentkezik már másképp emléktudatomban, mint a fény és az árnyék hálószövevénye képében. Nem helyeslem a bíróság ítéletét és meglep honfitársaim felháboro­dása. Ha valaki igazán megért egy embert és felfogja azt a fenségesen kicsinyest, amit egy emberélet e földön jelent, alig vihetné rá a lé­lek, hogy bárkit halálra ítéljen. Azt kell hinnem, képtelenek felfog­ni cselekedeteim indítékát, mint ahogy sosem döbbentek rá arra sem, mit jelent hősként élni. Kö­vetkezik ebből, hogy ellenszenvük mondvacsinált, bár így is ellenszenv marad. Holnap titkon átlépem a határt és hajóra szállok a déli félteke felé. Nehéz lesz elfelednem a brüggei ég­bolt csillagait. Ez a város szürké­ben és aranyszínben játszik. Most is ilyennek látom ablakomból. Messzibbről ideviláglik a Saint Sau­­veur templom rőt toronyfala, mint néhány ecsetvonásnyi őszi hangu­lat. Mindig szívszorongva gondolok majd erre a városra, melyet sosem árultam el igazán. Épp ezért bánt, hogy nem tudom könnyedén elfe­ledni. Talán a Dél Keresztjét sem szemlélhetem majd zavartalanul, mert a brüggei ég mindig közém és a másik mennybolt közé tolakodik. Mindmáig sohasem éreztem ma­gamat egyedül és nem hittem, hogy valóban van magány. Talán, mert sosem veszek tudomást a je­lenről. Lehetséges, hogy a magányt csak a költők és rajongók találták ki­. Én csak egyfajta ábrándot is­merek: a tettekét! Ez mindenhová elkísér. Ezért nem vagyok soha­sem egyedül: múltam annyira való­ság és annyira hősi múlt, hogy az egyetlen, amitől félnem kellene, hogy valamit netán elfelejtek. Mert hős maradok továbbra is: az évszá­zad legvitézebb belgája! Amit én szabadságnak nevezek, csakis cse­lekvésben ölthet testet: hogy felke­ MARTA MOSQUERA: lek, hogy járok, s főképp abban, hogy emlékezem. Alig serkenek reggelente, máris önmagamra gon­dolok. Ez számomra a szabadság. Az időmúlás számomra éppoly kö­zönyös, mint ama bizonyos háló árnyéka a földön. A félénken resz­kető, s mégis örökkévaló árnyék. Mindig mosolygok, ha megpillan­tom és a világos hálóközök rostá­ján át önmagamban gyönyörkö­döm. Mosolygok, mert élek, s mert tudom, hogy boldogságom lényege, hogy folyton megmenekülök, bár minden a vesztemre tör. S most, múltam fölé hajolván észreveszem, hogy a fény és árnyék örök játé­kában egynéhány fényfolt na­gyobbra szabatott a többinél. Ta­lán egy-egy olyan napot jeleznek, amely többet adott, ahol szemtől szemben álltam a halállal. Ezeket nevezném dicső napoknak. Óvatosan szedegetem össze a múlt képeit. A talmiaknak menten nyoma vész: a közönyöst könnyű elfeledni. A nagyobb fényfoltok azonban követelődznek. Ők bur­kolják a Titkot: hogy miért is élek? Kényszerítenek, hogy vissza­gondoljak arra a Georges van Helzre, aki mint gyermek, Brügge ódon utcáin kergetődzött, a Saint Sauveur templom vörhenyes tám­falai alatt. El akartam bújni Jef elől, aki mindig üldözőbe vett és akit én sosem tudtam megkergetni. Jef rabszolgája voltam. Pedig csak játszottunk. Reggelente azzal a gondolattal ébredtem: ma én leszek az, aki utána ered! De valahogy sohasem sikerült. Egyre elviselhe­tetlenebbé vált, hogy mindig csak fel kerget, én meg folyton csak menekülök. Mind keserűbben ad­tam fel a játszmát, amikor a rőt templomfalhoz értem. Mert napról napra láttam, miként élvezi fel az örökösen megújuló győzelmet. Egyszer hajnaltájt riadtam fel, s hirtelen úgy éreztem, hogy nem fog többé legyőzni. Nem tudom, honnan eredt ez a nagy elhatáro­zás, de talán valami hétköznapi ok rejlett csak a dolgok mélyén. A szemembe tűző hajnali napfény keltett fel, holott feltett szándé­kom volt, hogy tovább alszom. De hogy-hogy nem, előző este nyitva maradt az ablakredőny. Álomitta­­san tápászkodtam fel, hogy bezár­jam. A redőny azonban ellenállt erőlködésemnek. Nekifeszültem és összeszorított foggal sziszegtem, csak azért is! S íme, a makacs re­dőny egyszeriben engedett. Midőn ismét elszenderültem, folytatódott a felébredés pillanatában abbama­radt álom: azt álmodtam, hogy hős vagyok. Jef álmomban is üldözött, de a vörhenyes templomfal eltűnt és semmi akadály nem állta utamat. Semmi sem kényszerített, hogy megadjam magam. Ekkor értettem meg, milyen mámorító érzés le­­győzhetetlennek lenni. Eleddig én voltam a mindenkori vesztes. Azon a napon értettem meg, hogy ez a megadás sem lehet örökké tartó. Véget kell vetni az efajta játék­nak. Futás közben ébredtem tudatára, hogy nincs többé megállás. Amikor a templomfal szokott helyéhez ér­tem, nem torpantam meg, hanem gyors léptekkel besiettem a székes­­egyházba. Jefet meglepte a várat­lan fordulat. Látszott, úgy érzi, mintha becsaptam volna. Először fordult elő, hogy túltet­tem magam a hallgatólagos játék­­szabályon. Bemenekültem a kated­­rálisba. Magasan ölelkeztek a szür­ke boltívek és hatalmasan tornyo­sult az orgona. Szapora léptem furcsa visszhangot vert az üres templomhajó pillérei között. A haranglábhoz értem. Ha megállok, ismét Jel lesz a győztes. Habozás nélkül nekivágtam a toronynak. A kőbevájt csigalépcső dohos szagot árasztott. Tengelye körül ott him­­bálódzott a harangkötél. Jef két­szer is utánam kiáltott: mindjárt megvagy! Fogcsikorgatva fokoz­tam az iramot. Már a harangház magasában jár­tam. Enyém a torony. Jef kis híján utolért. Ha elkapom a harangköte­let és átlendülök a túlsó peremre, megmenekülhetek. Erre gondol­tam, miközben méltóságteljesen kondult a harang és lassan lóbá­­lódzni kezdett a kötél. Ha Jef kö­vetni akar és ő is átlendülne, rán­tok egyet a kötélen és Jef leesik. Jef hiszékeny fiú, álmában sem gondolna ilyesmire. Hiszen csak játszunk. Minden úgy történt, ahogy el­képzeltem. Jef valóban azt hitte, játszunk, s nem gondolta, hogy a játékba beleszólhat a Halál. Vagy azt hitte, valami végzetes tévedés történt, hogy elvesztettem a feje­met a nagy harangzúgás közepette. Én már odafenn álltam. Jef a himbálódzó kötél után nyúlt. Az­tán hulló teste eltűnt a sötét to­ronymélyen. Nem ismertem többé Jefet. Csak most fogtam fel, hogy le­győztem és elpusztítottam. Amikor lesiettem és fölébe hajoltam, még annyit tudott mondani: De hiszen csak játszottunk... Ezt ismételget­tem én is konokul, amikor a sze­rencsétlenség oka felől faggattak: De hiszen csak játszottunk... Ettől kezdve mindig csak győz­tem. Semmi sem tartott vissza, semmitől sem féltem, sohasem tor­pantam meg. Hősiességem mámo­rában éltem és csak nagynéha gon­doltam a környező világra. Akkoriban Carollal dolgoztam a repülőgépgyárban. Miközben ter­veinket cirkalmaztuk, Carol lelke­sen fel-felkiáltott: Újfajta gépeket akarok! Saját repülőmből szeret­ném látni ezt az áldott Brüggét! Nyolc évig dolgoztunk a terven, mely a második világháború elő­estjén öltött végre testet. Munka­kedvünket Carol apja serkentette, a tizennégyes háború hadirokkant­ja. Carol valamennyi testvére meghalt. Apja úgy élt, mint a hajótörött. A bosszúvágy tartotta benne a lelket: hitt a légierőkben. Carol is vakon bízott a gépben, melyet terveztünk. Apja a bosszú­ban hitt csak, én meg a hősiesség­ben. Carol és én egyfajta ábrándot kergettünk. Úgy éreztük, barátok vagyunk. Néha azt hittem, egye­sült erővel majd olyasmit alko­tunk, hogy még nagyobb hőssé le­szek. Álmatlan éjszakákon tervez­gettük, miként lenne még tökélete­sebb a gép egyensúlya, biztonsága. Végre, valahára elkészült a nagy mű: álmaink gépmadara. Szinte hihetetlennek tűnt. A magasból fo­gunk végigpillantani Brüggén! Győzelemittasan, tekinthetek le a Saint Sauveur kőcsipkés tornyára. A legboldogabb azonban Carol apja volt. Amikor kikísért a re­pülőtérre, így búcsúzott: végre sikerült bosszút állnom! Vidáman szálltunk fel. Carol ve­zetett. Én csak nyakszirtjét lát­tam. Hosszasan lebámultunk a vá­rosra, ahol születtünk. Nem beszél­hettünk, mert a légcsavar úgy zú­­gott-zengett, mint a kongó nagy­harang. A Saint Sauveur vörhenyes felkiáltójelre emlékeztető tornya egyszeriben közel került. Carol fe­lém nyújtotta kezét. Láng csapott ki a motorból és megértettem, hogy Carol segítséget kér. Kigyul­ladt a gép. A lángok már combját nyaldosták. Ha odanyújtom a kezemet és se­gítek, nem lesz időm, hogy kiugor­­jak. Gyorsan kellett cselekednem, habozás nélkül. Életem az enyém, nem segíthetek Carolon. Ez volt az első gondolatom. Éppoly hirtelenül hasított agyamba, mint ahogy a lángok harapództak Carol felé. Tudtam, segítséget kér, de kény­szerítettem magam és el is hittem. Carol azért int, hogy ugorjam. * Kivetettem magam a gépből. Mi­közben sátorrá bomlott fejem fö­lött az ejtőernyő, Carolt elnyelték a lángok. Ugyanúgy kiáltott, mint annak idején Jef. Süketítően fémes hangon dübörgött a légcsavar. Mint egy nagyharang, amely köz­vetlenül az ember füle mellett kondul. Megmenekültem. Későbben ér­tem földet, mint Carol. Az ejtő­ernyő lassan himbálódzott. Nyu­godtan szemügyre vehettem a Saint Sauveur tornyát. Most már valóban hős voltam. Mondták is, megfontolt vagyok, kiegyensúlyozott és tökéletes a fe­lelősségérzetem. Azután kérdezős­ködtek ügyetlen barátom, Carol fe­lől, így válaszoltam: Carol mindig kissé felelőtlen volt és valamelyest ábrándos, mindenesetre gyenge, nem mert kiugrani a gépből... ★ Harmadik emlékem az árnyék rácsozatának fényfoltjai között újabb bizonysága annak, hogy mindig én élem túl a többieket. Negyvenedmagammal sodort há­borúba a kalandvágy. Repülők voltunk és bajtársak. Szerettük egymást, mert mindig azonos fel­adatok előtt állottunk. Úgyszólván mindenünk közös volt. Csak egy valamiben különböztünk: nem vé­lekedtünk egyformán az ellenség­ről. Erre olyankor jöttünk rá, ha elemeztük felfogásunkat, ami egyébként ritkán fordult elő. Vígan indultam bevetésre a Né­met Birodalom bombázóival. Az egyetlen belga voltam negyven ön­kéntes között. Sportnak tekintet­tem, hogy gépbe ülök, s hogy a bombakioldó lágy mozdulatával tönkresilányítok egy-egy várost. Minden légitámadás után úgy érez­tem, ura vagyok annak a városnak, amelyet eltörlünk a föld színéről, így lettem öt város ismeretlen feje­delme. Úgy fogtam fel a harcot, mint a testgyakorlást. Nem rom­bolni akartam, hanem győzni. Mi sem természetesebb, mint hogy hősnek tekintettem magamat. Minden újabb siker ismét győz­tessé tett anélkül, hogy tudtam volna — vagy akárcsak érdekelt volna is —, ki a legyőzött? Így éltem német barátaimmal a második világháború idején. Én voltam a légió legjobb külföldi pi­lótája. Hovatovább szokássá vált, hogy bajtársaim bevetés előtt sorra megöleljenek. Változatosság nélkül peregtek az események, egészen addig, amikor parancsot kaptunk, hogy a sztálin­grádi offenzívát támogassuk. Egy szomszédos helység légi megszállása volt a feladatunk. Emlékszem, azon a napon mindnyájan féltünk. Tudtuk, hogy minden második baj­társunk ottmarad. Én csak nevet­tem, mert nem ismertem, sem a vá­ros nevét, amelyet el kell pusztíta­nunk, sem pedig a lakóit. Ugyan­azzal a simogató tekintettel néze­gettem kezemet, mint az elhiva­tottságuk tudatában élő művészek. Boldog voltam, mert tudtam, hogy hős vagyok. Hogy ezúttal is győzök és hiába les reám a Halál. Valami parázna öröm töltött el, hogy mindezt olyan nép oldalán viszem véghez, amelyet minden honfitársam határtalanul gyűlöl. A tiltott élvezet méginkább serken­tett. Mind a negyvenen felszálltunk. A világ leghidegebb mennyboltját hasítottuk. Az égnek nem volt szá­momra titka. Carol tanítgatott an­nak idején, ha hidegben kell ki­­ugornunk, addig nem szabad ejtő­ernyőt nyitni, amíg a testhőmér­sékletnek megfelelő légrétegbe nem jutunk. A hősiesség ilyenkor abban áll, hogy az ember ezer métereket zuhanjon a semmibe, anélkül, hogy ösztönösen ki ne nyissa az ernyőt. Mindnyájan ismertük ezt a mester­ségbeli titkot. Egynémelyik bajtár­samnak mégis harmatos volt a te­kintete. Mások bíztak vidámságom­ban, s belőlem igyekeztek erőt me­ríteni. Pedig, mikor reájuk moso­lyogtam, csak megvetettem őket, mert előre láttam, hogy gyávák lesznek. És valóban ismét én voltam a hős. Szédítő gyorsasággal hullot­tam a megfelelő jégrétegbe és on­nan néztem a magasból szállingózó bajtársak felé. A többiek lassan szállongtak lefelé, már láttam, mindnyájan megfagytak. Egyik­másiknak a halálban is nyitva ma­radt a szeme. De mind, mind meg­fagyott a jéghideg égbolt végtelen­jén. Én szépen földet értem és végre­hajtottam a parancsot. Egyedül, a magam nevében, Georges van Helz, a rettenthetetlen hős nevében. Repülőtér, Cordoba tartomány, 1952. Szökevénnyé lettem, mert nem voltam hajlandó elfogadni egy té­vedést. Hittem elhivatottságomban és élni akartam. Miközben átkel­tünk az Atlanti-óceánon, észrevet­tem, hogy legtöbb sorstársam azért készül az Újvilágba, hogy felejt­sen. Én azért jöttem, mert emlé­kezni akarok. Azért tértem volt vissza Brüggé­­be, hogy honfitársaim megölelje­nek. De senki sem állott szóba ve­lem. Megpróbáltam felfrissíteni em­lékezetüket. Akkor sem ölelt meg senki. Tulajdon testvéreim sem akartak befogadni. Pedig én csak tudom, hogy Georges van Helz mit sem válto­zott. Arcom is a régi, miként min­den tükör, kirakatüveg, vagy fe­kete márványlap bizonyítja. Az újvilági város egyre közele­dett. Az almazöldben és rózsaszín­ben játszó égbolton felragyogott a Dél Keresztje. Új, ismeretlen tor­nyok meredeztek felfelé. Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig Brügge emléke él bennem. E perctől kezdve felkészültem az újabb hódításra. Úgy éreztem, nin­csen számomra elérhetetlen. A hajó lassan hasítja az éjszakát. Nekem pedig legfőbb feladatom, hogy ismét hódítsak. Végzetem fokról fokra testet öltött. Azon az éjszakán én voltam az első és egyetlen partraszálló. A többi utas bevárta a reggelt. Én azonban kiszálltam és ezüstösen nedves léptekkel mértem fel az éj­szakát. Nekivágtam a városnak. Hátam mögött a horgonyt vetett hajó beleveszett az élhomályba. Elhagy­tam a partot. Tudtam, pár perc múlva ismeretlen­­ kapuk, ismeret­len emberek és ismeretlen utcák vesznek majd körül. Néhány lépés­nyit egy folyó mentén haladtam. A sötétség leple alatt, mintha köze­lebb érezném magamat az irdatlan, ismeretlen városhoz. A párhuzamos falak szinte súrolták vállamat. Egyenruhás altiszt nyomott pecsé­tet útlevelembe. Tisztán láttam az 1948 november 2-i dátumot. Való­­színűtlenül fiatalos hangon meg­­kondult néhány estharang. Kilenc órát ütött. A friss kongáson szinte érezhető volt, hogy újvilági város­ban vagyunk. Ám ettől kezdve, mintha ólomlábakon vánszorgott volna az idő. Mintha egyre közelí­tene a múlt. Távolodtam a rakparttól. Már alig láttam a ködfoszlányok és a fe­kete égbolt között horgonyzó hajót. Minden egyszeriben olyan lomha lett és olyan távoli. Mintha min­dent előre elrendeztek volna ehhez a különös színjátékhoz. Az utcák lassan fogytak lépteim nyomán. Az eddigelé fehér falak, amelyek párhuzamosan, hidegen nyúltak az ég felé, lassacskán kopottas rózsa­színre fakultak. Az utcák szinte eltörpültek, hogy egyben meg is sokasodjanak. Elhagyott terecskén vágtam át. Balkézről földszag szállt fel és elvegyült a jázminok nehéz illatá­val. Hatalmas, sötét mangólia­fa választott el egy temetőkertet az éjszakától. Balra fordultam. Ek­kor már földúton jártam, mely kissé kiszélesedett. A sarkon tábla hirdette nevét: Chavango. Minden olyan távolinak tűnt. A csönd egyre sűrűbb és a fák is so­kasodnak. Az út töltésre futott és egy klastrom felé vezetett. A töltésen kerékcsapásra lettem figyelmes. Nehéz szekerek ormótlan nyoma hálózta a süppedős földutat. Em­lékszem, ez­ a felfedezés kissé meg­zavart, mert annyira hozzáillett az általános lomhasághoz, mely már jóideje nyomasztott. Minden végtelenül lassan cammogott. A csillagok visszfénye volt az egyet­len világosság a töltésmenti to­csogó vízén. Képtelen voltam a jö­vőre gondolni, de nem éreztem magam a jelenben sem. A fonák hangulat valahogy megakadályoz­ta, hogy az a Georges van Helz le­gyek, aki vagyok, vagy akár csak az a Georges van Helz is, akit a jövő számára tervezteik. Valami új, földön túli létezés kísértett: mintha mindaz, ami most történni fog, egyszer már megtörtént volna. A kertes házikók sövénye men­tén akácfák sötét lombfeje bóloga­tott. Ágboguk egybevegyült a pa­radicsom-fenyőkkel. A másik ol­dalt gubancos fügefák, szomorú­fűzek és babércserjék bontogatták ágaikat az éjszakában. Hosszú ideig gyalogoltam az elveszett ut­cákon. Semmiféle elképzelésem nem volt Buenos Airesről. Mindig örültem, ha saját erőmből fedez­tem fel egy-egy város megannyi titkát. A kaprifólium illata az útmenti sárból párolgó földszaggal elegyült. A keresztutaknál néha egy-egy re­megő mécsű gázlámpás. Jól em­lékszem, két további sarkon olvas­tam még a Chavango nevet. Az egyik tábla eléggé viharvert volt, így hívták hát az első utcát, ame­lyet Buenos Airesban megismer­tem. Tudtam, egyedül vagyok és a végtelen rónaságra gondoltam. És arra, hogy amit a talpam alatt érzek, már valahogy a pampa kez­dete. . A falak mentén hosszan feketél­­lett a paradicsom-fenyők árnyéka, amelyre csak a tocsogó csillag­visszfénye vetett néhány fény-szi­porkát. Két embert láttam köze­ledni, léptük zaját elnyelte az út . Irodalmi Újság

Next