Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-02-01 / 3. szám

8 Eleven kő Vajay Szabolcs új regénye. Amerikai Magyar Kiadó, München Vajay új könyvében van valami, ami Queneau híres (vagy hírhedt?) ,Exercises de Stye”-jére emlékeztet. A francia író, mint ismeretes, két lényegtelen kis jelenetet (mindkettő ugyanaznap egy párisi autóbuszon játszódik le) „elevenít meg”. A megelevenítés módja, hogy a két kis köznapi történést kilencvenkilencszer mondja el, mindig más és más stílusban, más fénytörésben, más érzelmi, intellektuális vagy politikai előjellel, nagyképűen és rassz tempóban, érzékenyen és durván, jelzőgazdagsággal és jelzetlenül — tükrözni akarva a múlt és a jelen stíluslehetőségeinek egész skáláját. Queneau egyik francia kritikusa annak idején megjegyezte: „Ha a stílus: az ember — annak az embernek, aki elvesztette önmagát, nincsen tulajdon stílusa.” Vajay más eset. Ő — érzésem szerint — még nem találta meg a stílusát. Igényes író. A nagy feladatra az előtanulmányok sorával készül. Két tanulmánykötete — „Egy füst alatt”, s „A szentelt berek” — arra vall, hogy klasszikus szellemben fogja fel az írásművészetet. A szentelt berekben Julien Greenről, Camus-ről, Lagerkvistről, Malapartéról, Sartreról, Moraviáról, Pierre Cascarról, Borgesről és más nagyokról ad irodalmi portrékat, s közöl részleteket ez írók legjellegzetesebb írásaiból. A könyv a magyar olvasónak ajándék, Vajay szempontjából pedig stíluskísérletezés. A szemelvények fordításában megható alázattal, vasszorgalommal és meglepő sikerrel adja vissza e nehéz és sajátos zamatú szerzők irályát. A tanulmányíró-fordító a mesterek stílusába behatolva, a maga magyar nyelvének érzékenységét, s kifejezési lehetőségeit igyekszik növelni, igen sikeresen. E munkásságát elsősorban az teszi lehetővé, hogy Vajay a szó jó értelmében magyar filológus, ismeri az ó-magyar nyelvet, s az aranyjánosi modern magyart, s stílusérzékét nem tompította el sem a Gömbös—Bárdossy, sem a Rákosi— Andics korszak nyelvrombolása. Új regénye, amely a forradalom előestéjén nyerte el a Madáchdíjat, szintén stílusgyakorlat. Az Eleven kő: egy hat évszázad viszontagságaival dacoló útszéli kőkereszt, amelyet végül a falu pártbizottsága rendeletére döntenek ki. A könyv így inkább keretes elbeszélésgyűjtemény, s a tíz történet a különböző magyar korok stílusában elevenedik meg. A kereten kívül a történeteket egy morális attitűd foglalja egységbe: „a földi lét legnagyobb erőpróbája: emberszabású embernek lenni”. A bölcs öreg kőkereszt elveti az „istenszabású embert”, különféle megszállóságok bábját, ugyanúgy, mint a pusztán racionális gondolkodógépet, vagy a teljesen testi embert, akinek egyetlen igyekezete: irháját valahogy megmenteni a jobb- és baloldali előjelű történelmi orkánok idején. A könyv igényes és érdekes, s feltétlenül megérdemelte a Madách-díjat. De e sorok írója olvasta Vajay Szabolcs legújabb regényét, a „Lánc”-ot is, amely idén jelenik meg. A Lánc is voltaképpen stílusgyakorlat, történelmi rege, melyben mélylélektani analízisek, régies stílusgyakorlatok, expresszionista és szürrealista megelevenítési módok váltakoznak. Itt az ideje, hogy Vajay megtalálja önmagát, megtalálja témáit, eldöntse, hogy a sok kísérletezés és még több kitűnő előtanulmány után, mi legyen belőle, történelmi regényíró, vagy a ma krónikása. Úgy érzem, hogy Vajayt egész élete s hajlamai az utóbbira predesztinálják. P. H. Gy. Szellemidézés (Karinthy Ferenc színműve. ,A közelmúlt magyar irodalmában járatos olvasó bizonyára fel fogja ismerni a ,Szellemidézés’-nek azon néhány mondatát és azt a jelenetrészét, amelyet a darabban idézni bátor voltam” — írja Karinthy Ferenc nagy közönségsikert aratott darabjának kötetkiadásához fűzött utószavában. A jelenetrész Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című írásából való, de a közelmúlt magyar irodalmában járatos olvasó majdnem az egész darabot ismerhet; Karinthy Ferenc két elbeszéléséből, amely annak idején még a budapesti Irodalmi Újságban jelent meg. Az elbeszélések és a darab közötti változás jelentős: azokban a főhőst Karinthy Frigyesnek hívták, ebben Donáti Sándornak. A változás szimbolikus: a darab egy író sorsa helyett az írósorsot, sőt az Embersorsot szándékszik megjeleníteni, állítólag csupán múltidejű, az 1938-as évhez kötött érvénnyel. Az általánosítás sikerült, mert bár az olvasó egy percre sem tudja elfelejteni, hogy a Donáti Sándor név Karinthy Frigyest takarja, ami a színen lejátszódik, az mégis tipikus jelensége, azaz inkább betegsége a magyar életnek, különösképpen a magyar értelmiség életének. A dráma tartalma: Donáti Sándor felőrlődése mind az egyéni, mind pedig az országos gondok között; mindennapos harca, hogy megírja végre főművét, elmondja életbölcsességét és e harcban vallott mindennapos kudarca. „Amióta ebben az országban írni-olvasni tudnak, itt minden nemzedék úgy jött, száz százalékos programmal, hogy a világot indult megváltani... És mi lett belőlük? Egy is megváltotta?... Miért éppen nálam huhogsz? Eridj, keresd meg a régi barátaidat... Golyóval a fejükben, még a koporsóban is részegen... Beszélj a némákkal, keresd meg, akik úgy elfutottak, maguk se tudják, hol kucorognak!... az idő, úgy látszik, okosabb: a mi nagyszerű száz százalékainkból szép lassan, feltartóztathatatlan megvalósít — valami keveset. Talán csak három, négy százalékot, néhány taktust a szim — Szépirodalmi Könyvkiadó) fóniából. Mindig csak ennyit, de mindig újra ennyit... Igen, igen, a történelem is így dolgozik... Ahogy a természet: ilyen óriási selejttel...” Ez a darab tanulsága. Hogy ez nemcsak 1938-ra, hanem 1958-ra is vonatkozik, az csak természetes. Az, hogy a darab a forradalom után készült el, szintén magátólértetődői. A második világháború előestéjén uralkodó és a forradalom után eluralkodott kilátástalanság légköre meglehetősen hasonlít egymásra, különösen, ami a hatalommal szemben kényszerű csődöt mondott értelmiséget illeti. A , ,Szellemidézés” fent idézett moráljának csak egy a fogyatékossága — könnyen félreérthető, könnyen adhat megerősítő tápot az ősmagyar betegségnek, ugyanis ennek: „Ha az idő csak két-három százalékot valósít meg, minek százat akarni?” Pedig a darabban kimondják, hogy száz százalékot kell követelni, még ahhoz is, hogy kettő-három megvalósuljon. És a darabnak igaza van — a hétköznapi életet illetően. Donáti Sándor, a magánember számára megnyugvást adhat az a tudat, hogy politikai, társadalmi s egyéb ilyen irányú vágyai a történelem folyamán, lépésről lépésre ugyan, de megvalósulnak. Donáti Sándor, az író, számára azonban a 2-3 százalékos megvalósulás nem adhat megnyugváshoz alapot, s ezért a darabnak szerintem hibája, ha egyetlen hibája is, hogy Donáti Sándort az utolsó felvonás végén önmagával megbékülve hagyja magára, vagyis hogy a töredéket szentségesíti. A kivitelezés kitűnő. Mind a figurák, mind a párbeszédek, mind pedig a jelenetek ülnek és a megszólalásig valósak. A befejező jelenet: az idős Donáti Sándor és a szobába besétáló fiatalkori önmaga közti párbeszédbe kivetített belső monológ pedig (amelyikből fent idéztem) költőien szép és hatásos, és merem mondani, nemcsak azért, mert a mai magyar olvasó, illetve színházlátogató legaktuálisabb kétségére ad nyugtató választ. (andrás) Irodalmi Újság TŰZ TAMÁS: Analízis Elemezni a mondatokat a kőbe kapart bölény ős mozdulatát elemezni magam is ha tétova ujjam ír vagy a holdra mutat mily bonyolult feladat vagyok én bonyolult minden szem levél ha a fáról lelibben így őszi időtájt ül a rögön vagy táncol a szélben mit akar hova száll hol leli végét csupa mesterkedés a világ mit alig értek ametisztek ragyogása néma dacos törvényekkel a mélyben sugarak égetik bőrömet agyag mivoltom kővé keményedik eszmém művé merevül barlangkori rajzzá mit az utókor bizonyára lefitymál sivatag lelkületem sárga homokján micsoda madarak árnyképe suhan már micsoda felhők ütöttek tábort piramisaim kockakövein hol vannak most a fáraók kikre esküdtem egykor hol Isis Osiris haltestű autók sirálylejtésű gépek szárnyakkal uszonyokkal új félistenek elönt az alázat ha fuvallatuk érint s dideregve húzza magát meg szívemben Homérosz mértékeim elavultak a kiírókat rozsda emészti démoni új dalt kellene pengetni bátran hogy megremegjenek a kábelek újra s lehulljanak az űri rakéták de nincs akarat se sámsoni dac már vacogó fogaimba kapaszkodik a szó is ha majd az alvilág napon sütkérezik kacéran nem kell-e hárfámmal egy odvas zugba bújnom 1959 február i Intelem Az érdes kő teremtetett a bátor napok legszebbikén A víz alatt korall nyílott A túlvilági zápor felhőt evett és sárga port kavart Tüzet csiholt és kérj a víg haláltól vigasztalásul még egy szép nyarat ha már veszendő gyönyörű hazádból emlékül csak egy porló rög maradt Nem köznapi hatalmak hengerelnek Ünneppé enyhül régi zord fegyelmed s szád szögletén a mosoly ver hidat Ha majd a síkon tornyosul a szél már s tarlóidon a hosszúéhes tél jár szedd sátorfád és öldöklő nyilad Bolygó gyanánt Teljes birtokba venni a tiszta lényeget hogy el ne vesszen semmi ami már vérre megy ami a lelket adja a kardél-szellemet föltornyosul a napba s a tengeren remeg Eggyé markolni bátran eszmét és porszemet szikrát a rőt zsarátban a hunyó felleget s bolygóvá sűrűsödve illanni el a ködbe Magyar diáknyomor Angliában Nyomorunk újabb ijesztő példáival találkoztunk. Megtudtuk, hogy télvíz idején sorra veszítjük el nagy garral beharangozott ösztöndíjunkat s a legnagyobb létbizonytalanság fenyeget. Különösen aggasztó volt az angliai Rockefeller ösztöndíjak elvesztéséről olvasni (mivel ilyen ösztöndíja alig volt valakinek, akik azonban ezt kapták, azok változatlanul élvezik). Neim kevésbé volt elszomorító a World University Service nevű imperialista ügynökség hihetetlenül mélyre süllyedt kalmárairól olvasni, akik mindössze uzsorakölcsönt hajlandóak adni a magyar diákoknak. Erről értesülünk a budapesti „Esti Hírlap” tudósításaiból! Életszínvonalunk katasztrofális alacsonyságaihoz tartozik az is hogy heti öt font alatt még London legtávolabbi külvárosaiban sem kapunk szobát, így hát bizonyára érzéki káprázat áldozatai mindazok, akik heti másfél és három font közötti lakbért fizetnek belterületen. Mi, akik már két éve élünk Angliában, még hosszasan tudnék folytatni a diáknyomor döbbenetes jeleinek felsorolását. Talán azzal kezdenénk, hogy ebben az országban, ellentétben a népi demokratikus gyakorlattal, a diákok kizárólag ösztöndíjukból kénytelenek megélni, mivel az nem pusztán zsebpénz és nem mindazon luxuscikkek megvásárlásának eszköze, melyre a magyarországi 100—300 forintos átlag-ösztöndíjakból futotta! A diáknyomor másik kiáltó jele, hogy a szünidőben a diákok fizetett állásokba mennek: a teljesen elembertelenedett angol tőkés társadalmi rendben nem lehet sem a Sztálinvárosokat önként és ingyen építeni, sem utakat, sem vasutakat, de még csak valamirevaló mocsárlecsapolási munkát sem kapnak itt a diákok a nyári szünetben (ellentétben például irigylésre méltó diáktársainkkal, akik számára a párt és kormány lehetővé tette az ingyenes nyári munkát a Hanságban) . Ilyen körülmények között az is érthető, hogy az élet üressége elől való menekülés egyetlen eszköze az utazás a szünetben. Erre kényszerülnek az angliai magyar diákok is. Statisztikai adatok pillanatnyi hiányában csak azt a feltevést merjük megkockáztatni, hogy a Franciaországba, Németországiba, Belgiumiba, Ausztriába utazó diákok száma ez év nyarán lényegesen túlhaladta a Budapestről nyugat-európai nyári útra induló magyar diákok számát. Az sem kétséges, hogy alapjában véve e diákok által vásárolt írógépek, rádiók, fényképezőgépek, biciklik és motorbiciklik nem életszínvonaluk magasságát bizonyítják. Mindezek az élet igazi problémáiról való figyelemelterelés, a politikai elnyomás és gazdasági kizsákmányolás furfangos eszközei. Komolyra fordítva a szót: a hazai pártbürokraták vágyálmaitól eltekintve, mindenki előtt, aki helyzetüket ismeri, világos, hogy az angliai magyar diákemigráció problémái nem anyagi természetűek. Problémáik részben közösek az egész világ gondolkodó fiatalságának problémáival, azokéval, akiknek megengedik, hogy problémáik legyenek. Akiknek nem magyarázzák meg rendszeresen, hogy a kollektív vagy kevésbé kollektív vezetők minden rögöt atyailag elsimítanak előttük, s hogy mindennél ragyogóbb jövő várja őket. Másfelől pedig, ezeknek az angliai magyar diákoknak a gondjai azonosak mindazok gondjával, akik húsz egynéhány éven át megszokott környezetüket egy újjal cserélik fel, akik egy idegen nyelv, kultúra és társadalom kezdeti buktatói között igyekeznek magyar emberek és szabadok maradni. P. J. egyetemi hallgató (London, W. C. 1.) „Egy ugrás előre — három lépés hátra4” (Folytatás az 5. oldalról.) Az ideológiai űr betöltésére Mao Ce-tung sokkal komolyabb kísérletet tett. Komolyabbat nem abban az értelemben, hogy ő okosabban és alaposabban „fejlesztette volna tovább” a marxizmust, mint a jugoszláv teoretikusok, hanem egyszerűen hatalmi súlyánál fogva. Sztálin halála pillanatában kétségkívül ő volt a világ legtekintélyesebb marxistája. Ideológiai működése fontosságát fokozta az a tény, hogy Mao — mint azt hívei folyton hangoztatják —• egy elmaradt ázsiai országban dolgozta ki a „gyakorlati utat az átmenethez a kommunizmus felé”. Kína példáján — szerintük — nemcsak az ázsiai kommunista országok, hanem Ázsia és Afrika nem-kommunista elmaradt országai is okulhatnak. Ezek a gyarmati sorból most kibontakozó országok, ha gyorsan akarnak iparosodni, nem a szovjet, hanem a kínai minta szerint haladhatnak előre, felhasználva a mezőgazdasági-ipari kommuna-seregekbe tömörített embermilliók izomerejét, s Mao felfedezését, hogy kistermeléssel is lehet nehézipari bázist teremteni. Átmenet a visszakozásba A kínai sajtóban számos utalás volt arra, hogy nem Hruscsov, hanem Mao dolgozta ki azt az összefüggő új ideológiai programot, amivel meg lehet semmisíteni a jugoszláv-magyar revizionizmust. A pekingi rádió például tavaly május 28-án Mao elnök ideológiai továbbfejlesztését a „jövőt építő hatszázötven milliós kínai nép kollektív bölcsessége megnyilvánulásának ’ ’ minősítette. Tudományos és katonai intézetek külön osztályokat állítottak fel Mao politikai, gazdasági, népesedési, stratégiai, mezőgazdasági, iparfejlesztési stb., stb. tanai tanulmányozására, s a kínai forradalom vezetőinek életrajzaiban egyre gyakrabban tűnt fel a jelző: „a nagy Mao hűséges fegyvertársa”. Két évvel azután, hogy Hruscsov meghirdette a harcot a személyi kultusz ellen, a kínai pártvonal Mao személyét ugyanolyan magasba emelte, mint annak idején a szovjet parti vonal Sztálinét. Ugyanebben a korszakban Hruscsov többször elmondta, hogy a szovjet történet kezdeti „balos” korszakában a szovjet kommunisták is kísérleteztek kommunákkal, de elvetették őket, mint helytelen egyenlősdiskedést. Egyik nyilatkozatában Hruscsov a kommunákat egyenesen reakciósoknak bélyegezte. A kommunák kérdésével azonban szovjet teoretikusok nem foglalkozhattak, egyrészt, mert nem zavarhatták meg a szovjet-kínai viszonyt, másrészt, mert 1956 februárja óta a Szovjetunió kommunista pártjának nincsen története. A Sztálin-féle hírhedt „Rövid Tanfolyam ”-ot, amely annyi ideig a mozgalom bibliája volt, a XX. kongresszuson elvetették, s új párttörténet azóta sem jött létre. A szovjet-kínai ideológiai ellentétekre ezenkívül csak eseményekből lehet következtetni. Ilyen esemény volt a tavalyi vucsani kéthetes tanácskozás, amelynek végén a december 10-i párthatározat visszakozót fújt. A kínai KB tévesnek minősítette az augusztusi határozatát, s visszatért a szocializmus fokozatos építésének szerényebb vonalára. Ejtette Mao legtöbb „ideológiai új eredményét” a nehézipari kistermeléstől a kommunizmusba való gyors átmenetig. (A Népszabadság 1958 december 18-i száma teljes oldalt közölt ebből a párthatározatból, de gondosan kihagyott minden utalást a nagy visszakozásra.) Igen valószínűtlen, hogy a kínai visszakozásban Hruscsovéknak ne lett volna szerepük. Ez a visszakozás Moszkva diadalát jelenti Peking felett. A visszakozással Peking újra elismerte Moszkva ideológiai vezető szerepét.