Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-06-01 / 11. szám

4 Irodalmi Újság 1959 június 1 Halványkék papíron, nyolc takaros pici tarka vászonkötetben nemrég megjelent magyarul az Angol Líra Kincsesháza a tizenhetedik századtól napjainkig, Daimétól Sidney Keyesig, a hősi halottig. Shakespeare kora túl nehéz rakomány lehetett a pasztellszínű ladikoknak, hát kidobták inkább. Mert a csecse könyvek holmi felvirágzott vasárnapi csolnakokra emlékeztetnek, amelyekből pántlikás kisasszonykák etették a hattyúkat kapdosó, ideges ujjakkal egy várhamisítvány alatt, a vízre szálló keringő hangjainál. Hátratelt zsirárdi az evezős gavalléron, everlasting topánka a leányzón, katonabanda a zenepavillonban, békebeli vasárnap még a falevelek bőrén is: nyakig a század elejében úszkálunk. A huszadik századnak szentelt utolsó kötetben is. Holott századunk nem éppen idilli, legfeljebb eleped az idillért. Párhuzamosan a rakétaeregetéssel kocsikorzók után sóhajtozik filmen, papíron, rádióban, ábrándosan visszakívánja azt a világot, amelynek dicstelen letűntéhez ragaszkodik. Bartos Tibor volt a miniatűr sorozat szerkesztője, a nyolcadik köteté is. Igazából a nosztalgia szerkesztette. Gombos lakkcipők, elefántcsontfejű sétapálcák, fodros napernyők, hanyag, borravalózó mozdulatok emléke. Az a bújó-menekülő ösztön, amely egy ideje föl-fölmenti a századkezdet körúti és budai ködlovagjait a pártirodalom pokoltornácából Cholnokyt, Heltait, Krúdyt, Nagy Endrét, Szép Ernőt, Szomory Dezsőt. Bársony nyakszalagos hattyúk körül forgolódik a nyolcadik kötet s azok a hattyúk bizony nagyrészt még VII. Edward alattvalói! De az igazi nagy angol í'ra, éles előérzettel, a vízióiban tudott már Bikiniről, Woomeráról, Hirosimáról — ha nevükről nem is — s a körülötte ropogó hőségből később tudott London bombázásáról, a City tűzhaláláról. A magyar válogatás régi raktárkészletből merít, az első és második „Nyugat“ nemzedék hagyatékából. Ők pedig szeszélyeikhez, hangulatokhoz igazodtak annak idején, játékos erőpróbából fordítottak, elfogadták egy-egy vers kihívását. A huszadik századdal csak elvétve foglalkoztak. Tóth Árpád bezárkózott az ötvösművészetre lelkesítő klasszikusok közé, Babits leállt a késő Viktória-kornál; amellett ő is, Kosztolányi is halálosan beteg volt, mire a modern angol líra teljesen kibomlott elénk. Maradt, örökös morgással és sirámokkal a robot ellen, a fáradhatatlan Szabó Lőrinc. Neki viszont csak az élő líra gyermekdedebb, ártatlan fele tetszett. Edward-kornak és György-kornak hívják az angolok e nagyvárosi pásztorköltészetet két uralkodójukról, apáról és fiáról. Magas rangú közhivatalnokok gyakorolták, hétvégi kerti szieszták vagy kikocsizások után, meghatón emlékeztetve — nedves fényű angol keretben — Arany János epigonjaira, az Akadémia méltóságos rangú rímelőire. Furcsa módon az első ,Nyugati nemzedék lángeszű Benjáminja, dúlt lángelmék munkatársa, barátja, Szabó Lőrinc roppantul kedvelte a keménygalléros, vasaltnadrágú furulyásokat; részben az ő fordításainak tulajdonítható, hogy vakvágányra szaladt a huszadik századi angol líra hazai ismerete. Semmiképpen sem érheti szemrehányás, az átköltés, szabad kedvtelés és ujjgyakorlat egy nagy költő számára. Csodálatos versciklusa, a Tücsökzene egyébként is fényesen bizonyítja, hogy Szabó Lőrinc nagy költészetté tudta átfőzni vegykonyhájában a bukolikus angol hatásokat. Holott a Shakespeare-kori reneszánsz, a barokk líra s a Napoleonkori romantika után 1920 és 1950 közé esett az angol költészet negyedik virágzása. Öt őse és előkészítője volt: a jezsuita Gerard Manley Hopkins, akinek szövegsűrítő és ritmusszabadító hitujjongásaihoz és belső összeomlásaihoz képest monoton, hiú trombitálás Paul Claudel hitvalló katolikus költészete; Thomas Hardy, a darabos öreg paraszt, lírájuk későn kivirító, viharvert, bogos tölgyfája, aki Vajda Jánossal tart lelki atyafiságot; Wilfred Owen, a flandriai lövészárokharc lelkiállapotának könyörületes, de sose cifrázó lírai lejegyzője; D. H. Lawrence, a kissé gyermeteg pánszexuális próféta, akinek az elsüllyedt kultúrák eredeti, költői (s gyakran ferde) magyarázatából gyártott evangéliuma az Életről, makacs szó- és képismétlésekkel, ráolvasó varázslatot tud elérni a mediterrán és mexikói világ „démoni“ emlékeivel foglalkozó szabadverseiben; végül az ír W. B. Yeats, akiről még ellenfelei is elismerték, hogy Shakespeare óta valószínűleg a legnagyobb angol lírikus. Különösen az ő átalakulása izgató, versértők számára a legszebb csoda, amely bevilágít az alkotás élettani rejtélyeibe. Yeatsnek nagyon jó neve volt már az első világháború előtt, de félig-meddig elintézettnek is tartották: a századvégi szépség-kultusz petyhüdő emlékének, vérszegény esztéta költőnek, avitt csokor- és sallang-kereskedőnek. Csakhogy az ír fölkelés kitaszította fülledt álomligetéből, költészetének elomló körvonalai megmerevedtek, selymes-puha s kissé nyirkos tapintása száraz izzással érdesre vált. Tragikus költő lett az egykori sellő-halászból. De az ír szabadállamban hovatovább kiábrándult a megvalósult szabadságeszmékből; gyászdalokra feszült, zord hangjába most már kihívó irónia, ingerült realizmus vegyült s ugyanakkor megtelt az öregember fél-dühös, fél-boldog ámulatával is, hogy még kedveli s új viadalokra küldi Eros a roskadozó testben. Megvetette a szemforgató, kicsinyes valóságot, törpe honfitársait, archaikus félisteni világban élt, amely sokkal makacsabbul kitart hőstisztelő ösztöneink mélyén, semmiint gondoljuk az ipari civilizáció laza szabványbilincseiben. Arisztokrata volt, de gőg nélkül, ahogy a varázslókban és tündérkirályokban sincs, nem is lehet gőg; színész volt, tragikus szerepkörben, amelyet mindhalálig nagystílűen játszott, azzal az intelemmel, hogy „Hanikt és Lear víg legény“. Erre az öt ősre, úttörőre főleg a harmincas években hivatkoztak. Az 1920 körül kezdődő, elszánt kísérleti korszak nyelvi-formai megújulását azonban két kozmopolita szellemű és Európába, főleg a latinok közé áthonosult amerikai költő vállalta: T. S. Eliot, a későbbi Nobel-díjas angol nemzeti nagyság, nemzeti intézmény és Ezra Pound, aki kótyagos fasiszta ágálásai miatt nemrég szabadult egy amerikai ideggyógyintézet védő őrizetéből. Pound végig megmaradt vedlő és színváltó kaméleonnak: római, kínai és toszkán költő ősei bőrében, patinás álarcok mögött érzi magát csak igazán elevennek, Eliot ellenben, világbotránnyá dagadt, majd világsikerrel szentesített nyelvújítása után átalakult hagyományvédő, vallásos költővé, a szó tételes értelmében. Yeats is nagyon vallásosnak vallotta magát ugyan, de gyanúsan pogány vallása csupán kelta tündérregék, okkult tudományok, távolkeleti vallások, csillagjóslás s a Kabbala vagdalékaiból állt össze kuszáit s eléggé alantas mitológiává, egyébként remek hatású költői magánhasználatra. Eliot vallásosságának puritán bűntudat a magva, úgy amint a templomi szószékről hirdetik. Ámde ahogy egyéni bűntudatába, a század nyomására, belekeverednek a bőrünkre égő, közös társadalmi bajok, úgy keveredett viszont kezdettől fogva a keresztény bűntudat a harmincas években fellépő W. H. Auden és baráti körének demokratikus humanizmusába. Mert a frivol huszas évek nyelvújítását és formabontását a fasizmus előretörésekor zord tartalmi megújulás követte a népfrontos világtestvériségtől hangos évtizedben. Később a szövetség — „Auden bandája“ — alaposan szétszóródott. Maga a vezér, aki talán a legtöbb fajta ihletforrást csapolta meg az utolsó másfélezer év költészetéből, változatos, fanyar s olykor-olykor még ma is kamaszos hangján Eliot vallásosságának a közelében ereszkedett le s egész látószöge megváltozott amerikai áttelepülése óta. Cecil Day Lewisból műfordító egyetemi tanár lett. Stephen Spender beolvadt az irodalmi közéletbe, nemzetközi kerekasztalok őszülő ékessége; Louis MacNeice szellemes, tömör nyelve felázott a mikrofon előtt, szabott időtartamra rendelt versekben, „feature“-ekben. Ő volt a fiatal bandavezér mellett a legtehetségesebb s legvonzóbb; valószínűleg ő is ugrik vissza az elsők közé rövid verseiben, ha megszabadul jóindulatú, de kártevő mecénásától, a rádió Harmadik Műsorától. Dylan Thomas volt a kísérleti korszak utolsó forradalmára, eleinte szavakba és a párosodásba szédült csodagyerek, illedelmes, puritán walesi szülőföldjén vadul sípoló faun, akinek legbolondosabb bülentésén is hallatszott azonban a vérbeli játékos; később (s még mindig részegen a szavaktól) megtalált gyermekkori idénkert humoros-meghatott ünneplője kiöblösödő verseiben; ma pedig, alig pár évvel korai pusztulása után, jól értékesíthető, színes regealak, a walesi bárd új megtestesülése, noha maga egy kukkot se tudott welshül s még angol kiejtésében is titkolta, honnan való. Az igazság az, hogy valószínűleg az angol vers, próza és rádiójáték elragadó tréfacsinálója veszett el benne. Mai szemmel visszatekintve e három évtized kísérletei és kísérletezői voltak az új lírai aranykor mágnesei, csatasűrítő magvai. Körülöttük csattogtak legjobban a fegyverek, kavargón a legnagyobb porfelhő. De távolról sem merült ki velük az angol költészet. Ellenkezőleg. Csak ma kezd derengeni, milyen jó költők, nemes mesterek éltek a harcok peremén, laza szövetségben vagy gunyoros tagadásban. Edwin Muir, az arkangyali szemérmű, szegény skót parasztivadék, akinek gyöngéd lelkére, az ember eljátszott édeni ártatlanságán búsulva, minden angol költő közül legjobban ráfeküdt a szadista század, különösen Középeurópa keresztrefeszítése. Robert Graves, a rendületlen emberméltóság költője, klasszikus hitregék búvára s eretnek szellemű magyarázója, legtisztább beszédű angol költő, test és lélek örök vitájának szatirikus ábrázolója, akinek rohamosan szaporodik rajongó fiatal tábora, mert túl a hatvanon egyre sűrűbb és erősebb italokat tölt régi formák kancsóiba. Edith Sitwell, a gótikus pompa és misztika forró és mégis hieratikus hangú felújítója élete nagyasszonyi alkonyán; William Empson, a cambridgei természettudományos szellem átvezetője a gondolati líra lombikjaiba; John Bentjeman, omlatag plébániatemplomok, kültelki kertes házak, múlt századi tornyos középületek túlbecsült, de mulatságos s öngúnyolóan nosztalgikus költője, igazi szigeti csodabogár; Kathleen Raine, az őselemekben szunnyadó változatlanság papnője, mellesleg Blake prófétikus verseinek türelmes kibogozója — (furcsa módon, de jellemzőn Angliára éppen ő s a szobrász Barbara Hepworth, tehát két nő állt ki legjobban a művek dísztelen, puritán alkata mellett); Edmund Blunden, Dél-Anglia nagykultúrájú természetpoétája, aki kerek életművé nemesítette a György-kori pásztorköltészetet; Lawrence Durrell, a Földközi tenger szirénáinak kifinomult, görögbarát gavallérja s a félig gyermeksorban elesett Sidney Keyes. Nem akarok névsorolvasásba süllyedni, de se szeri, se száma a kitűnő költőnek s egészen nagy is van hat-hét. Ámbár talán igaza van Robert Gravesnek, hogy nem a nagy, hanem a jó költő a legmagasabb rang, amire pályázik. Néhány éve gyökeres változás, neo-puritán visszahatás kezd terjedni a fiatalok körében. Vége a kísérleti korszaknak. Betömődnek a titokzatos ajkú források, elnémulnak a homályos szózatú jósdák, abbamaradnak a szent iszonyatú, orfikus beavatások. Kellő távlattal kiderül, hogy a tegnap forradalmárai, a nagy rombolók valójában a romantika folytatói és átalakítói voltak, nem a tagadói, akármilyen bőszen támadták is fiatalon a múlt századot. Csak ma látszik igazán e folytonosság, ma, amikor a versben is felülkerekedik az elemző logika. Az új nemzedék hamisításnak, csalásnak, bűvésztrükknek, póznak, agyzavarnak gyanít mindent, ami nem fordítható le prózára; a vers nem megszállottság többé, a költőnél hatalmasabb elragadtatás kibeszélése, bennünk lappangó titkok fokozatos feltárása a versteremtés folyamán, hanem helyes életre vezérlő kalauz a Jóléti Államban s a hidegháborús világban. Szkeptikus tapasztalati gondolkodásmódjuk elutasítja,hogy a líra a vallásos élet pótléka legyen (Yeats), az európai hagyomány őrzője és tartalma (Eliot), a társadalmi bűntudat szellőztetője (Auden); nem kell nekik se bárd, se vátesz, se szellemi nagykövet. Tagadásuk kilátópontjairól lehet csak igazán föltérképezni a letűnt emberöltő dús lírai tartományait. Philip Larkin a joggal legbecsültebb név ebben a prózára is átfordítható, moralizáló költészetben. Ha a kísérleti korszak lírikusai olyan Pindarosok voltak, akik homály dolgában túltettek ógörög ősükön, az új iskola tagjai olyan zseb-Horatiusok, akik a római költőnél is gyanakodóbban józanok és ésszerűek. Beszűkülés, elszigetelődés, kockázatoktól húzódó fölényes-öreges okosság keríti hatalmába a költészetet, így van ez a prózában is. Nem a savanyú öregedés beszél belőlem; láthatóan halványabb és törpébb nemzedék áll a meggondolatlan, merész, tévedező apák, Cyril Connolly, Graham Greene, Aldous Huxley, George Orwell, Evelyn Waugh helyére. Remekül értenek az írás technikai fogásaihoz s nem kalandoznak el naív világmegváltásba, utópiákba, azt is tudják, hogy elkopott az írók útitáskája, nem kozmopoliták, de nem is rendülnek meg semmitől, havi fixre szögezett, olajos szellemükről lepereg a rettenetes kor. Nem volt szavuk a magyar forradalomról, üzenetük a magyar írókhoz. Bertrand Russell tiltakozott a bosszúhadjárat ellen, túl a nyolcvanon és T. S. Eliot, túl a hetvenen. Mindez persze egyik évről a másikra megváltozhatik. Félelmes az angolszász irodalom másfél ezer esztendős folytonossága, gazdagsága és rügyező kedve. Itt az idő, hogy magyarul is leméressék a csodálatos emberöltő. Persze nem Bartos Tibor féle könyv-csecsebecsében. 1958-as jelzéssel, Dobossy László gondozásában megjelent Magyarországon a mai francia költők antológiája, amely megrendítően tanúskodik a magyar szellem hűségéről Nyugathoz, a szó legjobb s e szellemre is leghasznosabb értelmében.* Arany János népe, Babits utódai bizonyosan képesek ilyen vitézi tettre az angol lírában is. Hiszen — bocsánat a kifejezésért! — a világ élenjáró költőit tolmácsolnák. Elhangzott az Angol Rádió magyar műsorán 1959 május hó Q-én. * A könyvvel érdeméhez méltóan foglalkozott Kibédi Varga Áron az Irodalmi Újság 1959 április hó 15-i számában. CS. SZABÓ LÁSZLÓ: AZ IGAZI HATTYÚK (A modern angol líráról) TŰZ Mérték A nővér friss vizet hozott jégdarabokkal Ki tudja mi nem elég ma naggyá lenni Nem tud Racine-ről biztosan tán Shakespeare-ről sem de mély szemében meleg világok égnek Szégyellem magamat hogy mindig a különöst kerestem , s az egyszerűt alighogy észrevettem Ahogy két ujját finoman ütőeremhez érteti hogy megtalálja bágyadt szívemnek ritmusát nagyobb mélység van abban akár egy Dante-sorban Milyen furcsa hogy a madarak jobban érzik a messzeséges halak a mély vizek sodrását Talán a szeretethez sem értünk még eléggé csak az aranyhoz vérhez és szeméthez Pedig jelek vannak a fákon és a porba írva csak nincs türelmünk kibetűzni őket Többet akarunk mindig mint amennyi kell s csodálkozunk ha mindent elveszítünk Egy korty ital a szomjúság hevében egy láb mely híven közelít felém , ezentúl többet ér nekem a csillagoknál A menekülő A mérhetetlen űrben ma már a kölykök is holdakkal játszadoznak. Nem ülhetünk álmatlanul és megkövülten: a tétlenség a halálnál is rosszabb. ha már szaladnunk kell e fölbillent világból, hát fussunk szebbe, jobba! Álmélkodásunk akkor szép, ha messze lángol: száguldó csillagokra. Hűtlenek azért még nem leszünk a bólongó jegenyékhez. Szárnyként terül szét két kezünk, ha otthoni szelet érez. Aki menekül, tudja jól, milyen az élet. Egy üstökösre írja föl: Egyszer még hazatérek! TAMÁS VERSEI A győztes Tollában tágra nyíl a tér, ha ír. Füstjét eresztgeti a pitymallati tájék. A tűz kibuggyan dombjain, ha rálép s megreszket ujja közt a lágy papír. Milyen megváltozásnak vágy a sír szeme mögött, hol zeng a nyílt halánték? Milyen lángmarta seb és milyen láz ég, hány kínzó kard és hány tűzhegyű nyíl. Hányattatása poklain a pálmák győztes nevét susogják majd a szélbe, ha küzdelmén leszáll az alkonyat. Eléri-e kék öbleit a szárnyát suhogtató nagy víznek s hattyú éjnek, a napfényben hallgató partokat?