Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1960-09-01 / 17. szám
1960 szeptember 1 Irodalmi Újság Az asszonyt a franciás műveltségű, gótikus fej formájú lapszerkesztő nevezte el Vörös Liliomnak. A maga erőszakosan eleven módján, a mások gombjait megragadva, kabáthajtókáját gyűrögetve remekbe rögtönzött körmondatokkal fogadkozott: a legtalálóbb név, amelyet valaha valakinek adott, holott negyedszázada foglalkozik azzal, hogy embertársait meghökkentő biztonsággal elkeresztelje. De ez az asszony, esküdözött viharosan, szóáradatokba fullasztva hallgatóit, ez az asszony nemcsak emlékeztet Anatole France gyönyörűséges regényének a hősnőjére, ez az asszony tökéletes mása, újjászületett lénye, isteni feltámadása ama Therese Martin-Bellême grófnőnek, aki a fiesolei kertek alatt, Firenzeppálos varázsában a Jacques Dechartre szobrász szeretője lett. A harminckét esztendős asszony, a néhány éve már halott D. polgári politikus fiatal özvegye némi jóakarattal valóban hasonlított a Vörös Liliom” vonzó párisi dámájára. Kissé ferde vágású, szürke szeme volt, amelyben mélységes értelem, fölényes gúny és valami furcsa, örökös aggodalom csillogott. Nagyon fehér bőre és tompa fényű vörös haja nemcsak a férfiak figyelmét keltette fel azonnal, de különös módon még a nőket is nyugtalanította. Merész metszésű pisze orra az első találkozás alkalmával szinte kivétel nélkül mindenkit zavart, bosszantott és kellemetlen érzésekre hangolt. De aztán rendszerint mindenki külön is megszerette ezt a büszkén felfelé ívelő kis orrot, amely mintha örökösen szimatolt és örökösen komédiázott volna. A cseppet talán vékony száj szinte szüntelenül mosolygott. Csodálatosan finom árnyalatait játszotta a mosolynak: a fájdalmasat, a haragosan szomorút, a bánatosan emlékezőt, máskor a nemtörődöm vidámat, az egyértelműen kétértelműt vagy az izgatottan, gyermekesen kíváncsit. Az ember olykor úgy érezte, hogy a Vörös Liliom mosolya láthatatlanul is ott sugárzik reménytelen őszi délutánokon a városrész felett, amelyben lakott s ahol a legkomorabb épületek sorakoztak. D., a neves és idős politikus, az asszony férje nem sokkal a háború után, az alig megszületett polgári demokráciával együtt halt meg, egy csendes szanatóriumi szobában, tisztelőinek hervadó virágcsokrai között. Keserű bonmot-kat gyártva, félelmetes jóslatokat hirdetve, nagy szellemének utolsó villámfényében távozott az élők sorából s otthagyta Ágnest a sötétülő és érthetetlenné váló világ prédájául, egy könyvekkel, függönyökkel és nemes műtárgyakkal telizsúfolt nagy lakásban. Ez a lakás titkosrendőrségi pincék, ismeretlen rendeltetésű, télen-nyáron bespalettázott ablakú villák, cégtábla nélküli különös áruházak és rejtelmes rendeltetésű szállodáik dermesztő négyszögében volt, a ,,félelem geometriájának” kellős közepén, amint a gótikus fejformájú lapszerkesztő mondotta. A kapuk alatt tányérsapkás és géppisztolyos őrök váltották egymást s az érkező és elsuhanó személyautókat még éjfél után is lehetett hallani. Itt élt Ágnes, válogatottam művelt és elismerésreméltó férfiak társaságának csillogóan szellemes és bájos középpontjaként, örökösen készen a vitatkozásra, vigasztalásra, kávéfőzésre. Barátai sűrűm felkeresték, külön-külön és együtt is, elmondták neki titkaikat, félelmeiket, tanácsot kértek tőle és boldogok voltak, ha új, bizalmas hírekkel táplálhatták nyughatatlan kíváncsiságát vagy megnevettethették valamely szikrázóan szellemes történettel, amely ha lehet, még mulatságosabb volt, mint amit az előző nap hoztak. Az asszony körül kialakult, villamossággal teli légkör sajátos izgalmát még csak fokozta az a tény, hogy ajtajáig hidegszemű őrök és kékesen villogó neonlámpák rémítő díszletei között vezetett az út. A látogatók, valamennyien jóval túl már az ifjúság hevén, fiatal hősöknek érezték magukat, amikor felkeresték. Agnes időnként dolgozott, barátai szereztek számára valamilyen kényelmes állást, ahol játszva lehetett egy kis pénzt keresni és ahol, úgy tűnt, a Vörös Liliom védve volt a hétköznapok gyötrelmeitől, a besúgóktól, a kötelező politikai oktatás unalmától vagy a kollektív társadalmi munka értelmetlen, undok nyűgétől. Boldizsár professzor, az agysebészet nagynevű tanára, ez a trágárságáról és kifinomult szépérzékéről egyaránt ismert tekintély ápoló nővérként alkalmazta a klinikáján. Santuzza Iván, a már kissé nagyot halló, vesebántalmakban szenvedő elegáns múzeumigazgató az Állami Tárlatokat Rendező Bizottság irodájában helyezte el. Ágnes volt könyvtáros és megpróbálkozott az újságírással is, de mindent rosszul és ügyetlenül csinált. Környezete, a hangyaszorgalmú, áskálódó tehetségtelenek, akik az élet szürkeségében találták meg végre létük biztonságát, azonnal felismerték benne a fölényes amatőrt, az isteni dilettánst és gyűlölték. Ágnes tulajdonképpen mindenhez konyított, de semmihez sem értett. Csak akkor volt nagyszerű és tökéletes, amikor önmagát nyújtotta, amikor vendégeket fogadott, amikor történeteket hallgatott meg vagy mesélt, amikor forró és titkos összekötő kapocs lett a lelkek között, amikor valakit kora reggel váratlanul felhívott telefonon és kissé pöszén (mert alig észrevehető, kedves beszédhibával áldotta meg a természet) valami iszonyatosra vagy mulatságosra figyelmeztette, ami előző este történt a városban. „Ezer nő között egy nő akad, akit ha már egyszer bírtunk, többé nem tudunk elhagyni, akit örökké ésújra meg újra kívánunk” — idézte gyakran Anatole France-ot a gótikus fejformájú lapszerkesztő. (Oldalakat volt képes hibátlanul felmondani Maupassant-tól, Prousttól vagy Anatole France-tól.) „Az ilyen nő testének sajátos varázsa van, amely gyógyíthatatlan szerelemkórságot okoz. És van még valami, ami meghatározhatatlan: a lélek az ilyen női testben.” A lapszerkesztő szokása szerint oldalra hajtotta gótikus formájú fejét és önelégült mosollyal nézett maga elé. Finom eleganciával éreztette, hogy az idézet tökéletesen helyén való és személyes tapasztalaton alapszik. Az ízléses indiszkréció mindig erős oldala volt. Olykor Ágnes jelenlétében is elmondotta az idézetet s az asszony ilyenkor csendesen mosolygott. Természetes, hogy az idők folyamán a többiek is betéve tudták már Anatole France szavait s legfeljebb, ha egy kényelmetlen mozdulattal árulták el, hogy a lapszerkesztő művel bizalmaskodása zavarja őket. Annál is inkább, hiszen maguk is részesei voltak a csodálatos, megnyugtató örömnek, amellyel Ágnes oly természetes egyszerűséggel ajándékozta meg barátait. De a közös titokról soha senki nem beszélt, soha senki nem kérdezett, soha senki nem volt látszólag féltékeny a másikra. A férfiak tudomásul vették, mint valamely szomorú kerekasztal kissé pohos és fáradt lovagjai, hogy a Vörös Liliom szent és áldozatos kötelességet teljesít, hogy isteni ajándék, amelyből csak részesülni lehet, d® amely egészen és kizárólagosan nem birtokolható. Az ég küldötte őt, hogy néhány érdemes kiválasztottnak megédesítse a reájuk szabadult unalmas és mocskos poklot, hogy elfeledtesse velük önnön szégyenüket és megalázó riadalmaikat. Néha arra gondoltak: szívesen meghalnának érte. A lapszerkesztő nála tartotta titkos naplóját, amelyet Ágnes fürdőszobájába zárkózva, a mosdóra fektetett gyúródeszkán írt. Santuzza Iván, a múzeumigazgató, aki örökösen házkutatástól félt, az asszony fehérnemüs szekrényében helyezte el megtakarított pénzét. Boldizsár professzor a hűvös és félhomályos szobában fel-alá sétálgatva mondotta el azokat a tudományos előadásait, amelyeket az egyetemen nem mondhatott el. Ágnes ilyenkor vörös pongyolában, cigarettázva ült piciny, törékeny íróasztalánál és jegyzeteket készített. Domoszlai, a drámaíró neki olvasta fel azokat a darabjait, amelyekben shakespeare-i dühvel ostorozta az egyre korruptabbá és kegyetlenebbé váló diktatúrát. A férfiak már el sem tudták képzelni az életüket, ezt a szenvedésnek, félelemnek és gyalázatnak naponta újra születő iszapos keverékét Ágnes nélkül. A napok terhesek voltak a szennytől és a rémülettől. Szinte mindegyik végzetes pontossággal meghozta a maga iszonyát vagy hazugságát. Már bíróság elé állították és felakasztották a belügyminisztert, aki egy láthatatlan és irtózatos visszhangot sziszegő teremben, mint valami borzalmas akváriumban sötét ruhába öltöztetett eleven vízihullaként vallotta be bűnösségét. Ismerősök tűntek el nyomtalanul vagy veszítették el a kenyerüket. A hallgatás elviselhetetlenné vált. De sehol nem lehetett megszólalni, sehol nem lehetett az emberi érzelmeket szabadjára engedni, csak Ágnes megnyugtatóan, bűvös romlottsággal csillanó szürke szemei társaságában, lustán mozduló, hűvös, fehér karjai balzsamos önkívületében. ★ Nagy Sándort, a nyurga, szemüveges, fiatal építészt Santuzza Iván vitte el a Vörös Liliomhoz. Kedvelte a fiút csendes szigoráért, szerénységéért, különös konokságáért, amelyről lepergett mindaz a rettenet és undor, amely neki szinte már a csontjait is megtámadta. Aznap kissé sokat ivott különböző belvárosi eszpresszókban (Habanarum, 66%), s midőn a Régiposta utcán az építészbe botlott, belekapaszkodott a karjába és nem is engedte el, húzta magával, a ködöt szitáló, nyálkás téli alkony lebegő mocsarában az asszony lakása felé. —• Valóban nem ismered Ágnest? — kérdezte és hangjában és tekintetében volt valami különös megrökönyödés és sajnálat, valami átszellemült rajongás és elszánt hit, mintha azt kérdezte volna: hát te nem ismered a tenger mámorító hullámzását? Nem ismersz barokk angyalokat, amint rózsaszínű mennyországban repkednek? Nem ismered a bűnt, amelynek húsos gyümölcse ízesebb a megváltás sápadt gyönyörűségénél? Nem ismered a vigaszt, amely megszégyenült és rettegő férfiakból lángoló ifjakat varázsol? S te azt hiszed, hogy élsz, hogy hallasz, hogy látsz, hogy ízlelsz, hogy jársz? Nagy Sándor másodpercek leforgása alatt beleszeretett az asszonyba. Csak annyi idő kellett hozzá, amíg Ágnes rámosolygott könnyű, meleg kis kezét feléje nyújtotta és azt mondta: „Igazán örülök magának. Már hallottam a nevét.” Azontúl ő is gyakran felkereste a Vörös Liliomot, szórakoztatóan és derűsen mesélt neki vidéki kalandjairól, építkezésekről, ahol elfelejtettek lépcsőt tervezni a házba, avató beszédekről, amelyek után a következő napon lesüllyedtek a falak vagy beszakadt a tető, munkásokról, akik mohó nyomorúságukban mindent elloptak, ami a kezük ügyébe akadt, még az állványzatra tűzött májtusfát is a nép atyjának és bölcs vezérének piroskeretes fényképével együtt. Ágnes kacagott és álmélkodva csapta össze a kezét, szürke szemének lágy, kíváncsi tekintete hosszan és nyugodtan pihent a fiatalember kipirult, okos arcán. „Sándorka a kedvencem”, mondta gyakran a barátainak. . .Sándorka borzasztóan udvarias és bölcs tücsök. Öszszecsapja a bokáját, amikor kezet csókol.” A fiatalember áhitatos, konok rajongással szerette a fehérbőrű, vöröshajú asszonyt, amely szerelem a tudálékos emberek sajátja. Nem mert közeledni hozzá. Félszegsége meghatotta, zavarba ejtette Ágnest. Nagy Sándor társaságában sokszor elpirult és gondosan, remegő ujjakkal fogta össze nyalkán a pongyoláját. Előfordult, hogy hosszan hallgattak és ilyenkor a Vörös Liliom csendesem szenvedett. Milyen mamlasz, gondolta szomorúan, milyen kedvesem, őszintén gyáva. Fájdalmasan, mélységesem szerette ezekben a pillanatokban s remélte, hogy a fiatalember soha nem szánja rá magát a döntő mozdulatra, nem hajol föléje és nem csókolja meg, elhomályosult szemüvege mögött rémült bocsánatkéréssel. Holott Nagy Sándor már régóta készült arra, hogy meghódítsa, a magáévá tegye a Vörös Liliomot. Ismerte az idézetet, az Anatole France szavait, a gótikus fejformájú lapszerkesztő nem sokáig hagyta ifjú barátját a „tudatlanság sötét mezőin”. Érzékeny lelke, a nemes vadakéhoz hasonló figyelmes, szimatoló ösztöne tökéletesen és pontosan tudatában volt annak, milyen édes és forró titok küszöbén várakozik. Fegyelmezett, óvatos örömmel képzelte el, tervezte meg azt az órát, amelyért, úgy hitte, érdemes volt megszületni. De apró és jelentéktelen kifogásokkal, amelyeket önmaga sem fogadott el, újra meg újra elodázta a cselekvés bátor és megváltó pillanatát. Mind sűrűbben és sűrűbben kereste fel az asszonyt és egyre keserűbben, zavarodottabban távozott a gyötrelemig ismerős illatú lakásból, Ágnes csendesen szomorú, szinte kérlelő szürke szemeinek bűvköréből. Elégre, nem sokkal karácsony előtt, Nagy Sándor úgy érezte: most vagy soha! Főnökét, a tervezőintézet igazgatóját, a hajdani moszkvai emigránst egy értekezlet kellős közepén, délelőtt tizenegykor kihívták a szobából. Hajadonfőtt, kabát nélkül lekísérték az utcára és azóta nem látta senki. Az eset annyira váratlan volt, anynyira megdöbbentő, hogy a legbonyolultabb találgatásokra és reményekre adott alkalmat. A rettentő, láthatatlan kéz, amely egy ismeretlen felsőbb akarat eszközeként zúdított jeges rémületet a városra, még soha nem tapogatódzott itt, az eszméhez leghűségesebbnek vélt műszaki vezetők rezervátumában. Nagy Sándor tudta, hogy Ágnes csapongó izgalommal, szomjas kíváncsisággal, félelem és káröröm lázas kitörései közt fogadja majd a hírt, önmagáról megfeledkezve teljesen elmerül a kérdések és válaszok nyugtalan záporában. S a felfokozott érzelmek sűrű légkörében majd megolvadnak a gátlások szoros zárai, nemtörődöm egykedvűséggel tűnik semmivé a szemérem, a vörös pongyola lecsúszik a villogó fehér vádiak formás íveiről... Nagy Sándor tiszta szívből gyűlölte főnökét, a hajdani moszkvai emigránst, ezt az apostoli szerénységű, szelíd arcú öregembert, akinek lelkében egy vénülő róka és egy meghunyászkodott tigris rideg gonoszsága lakozott. Nem érzett lelkiismeretfurdalást, hogy váratlan szerencsétlenségét okos számítással a maga boldogságává fogja változtatni. Az élet kegyetlen, örökös félelmei kíméletlen gondolatokra és gyors élvezetekre tanítanak. Drága cigarettákat vásárolt, borbélyhoz ment, részletes alapossággal átvizsgálta még a fehérneműjét is és késő este, a másnapi látogatást megbeszélendő, feltárcsázta a Vörös Liliom lakását. De a szám hosszan és kitartóan nem felelt. Nagy Sándor bosszús kétségek és fellobbanó, szívdobogtató remények közt tért aludni. Arra gondolt, hogy másnap kora délelőtt bizonyára otthon találja az asszonyt. De hajnalban már felcsengették. Santuzza Iván volt. Mintha a sírból beszélt volna. Ágnes öngyilkos lett. Tegnap délután. Gyógyszereket vett be, össze-vissza mindenfélét, amit csak a szekrényeiben talált. Mentők vitték kórházba. Az öngyilkosok osztályán fekszik. Még él. Miért tette? Nem, nem tudja senki. Talán elfáradt, összeroppant, nem bírta tovább. Hiszen olyan egyedül volt, valójában olyan nagyon egyedül. Színházat játszott, önmagának és a barátainak s közben a halálra készült. A nagy menekülésre. Olykor célzott is rá, de mindenki romantikus és lehetetlen szökési kalandra gondolt, éjjel, hóviharban, megvesztegetett rendőrök gyűrűjében vagy egy dunai gőzösön... Nagy Sándor gyorsan letette a telefont. Józansága, az évek során szinte öntudatlanul kifejlesztett védekező készsége még a döbbenet és fájdalom perceiben sem hagyták el. S mialatt tenyerébe hajtotta izzó homlokát s az elveszett édes vágy kétségbeesett kínjainak nehéz zuhatagába merült, egy hideg és kemény gondolat, mint hullámokban sodródó kopár fatönk forgott eszmélete felszínén. Santuzza elfelejtette, hogy a telefonbeszélgetést esetleg lehallgatják. De ez a gondolat később eltűnt az egymásra torlódó érzések fekete viharában. Ágnes szavai, mozdulatai, pongyolájának vörös színe és szemeinek játékosan kacér, hívogató sugara elevenebb lett Nagy Sándor körül, mint a szobájában süketen hallgató tárgyak, mint a lassan érkező délelőtt utálatos, fehér üressége. Nem emlékezett rá, hogyan jutott el esővizet fröccsentés, zsúfolt villamosokon és ázott arcú emberekkel telihányt utcákon át a kórházig. A férfiak, a Vörös Liliom barátai Domoszlai, a drámaíró kivételével az öngyilkosok kórterméhez vezető hosszú, gyengén világított folyosón ácsorogtak. Fejük felett sárgás színű fűtés és vízvezetékcsövek húzódtak az alacsony mennyezeten, az olajfesték hideg szaga halottasházak dermedt levegőjét idézte. Az öngyilkosok kórterme az alagsorban volt. — Félrebeszél — mondta köszönés helyett a gótikus fejformájú lapszerkesztő. Az arca furcsán, sápadtan megnyúlt. A kezében fekete kalapot tartott. — Menthetetlen — nyögte Santuzza Iván. — Már spanyolfalat húztak az ágya elé. Éjfélre vége. Boldizsár professzor nem szólt. A csöveket nézte a mennyezeten. Tartásában, amint zsebrevágott kézzel állt a hideg kórházi folyosón, volt valami zavaró otthonosság! — Akarod megnézni? — kérdezte a lapszerkesztő. — Teljesen felpuffadt az arca. Borzalmas. Nagy Sándor intett, hogy nem akarja látni. Enyhén szédült, rohamokban támadó, alattomos rosszullétet érzett. S hirtelenmegmagyarázhatatlan undor fogta el a gótikus fejformájú lapszerkesztő láttán. Mintha még ebben a rettenetes órában sem akarna megválni bosszantó" szerepétől, attól, hogy a nagy emberi drámák kis mozzanatainak pompás ismerője és élvezője. A folyosó fordulójában, kissé távolabb a sárgán világító villanykörte kopár fénykörétől két tagbaszakadt fiatalember ácsorgott. Nagy Sándor csak most vette észre őket. Egyforma esőkabátot viseltek és közönyösen néztek maguk elé. A gótikus fejformájú lapszerkesztő elkapta Nagy Sándor pillantását és majdnem tárgyilagos hangon mondta: — Reggel óta várnak. Nem lehet kihallgatni. — Félrebeszél — siránkozott Santuzza Iván. Megérkezett Domoszlai, a drámaíró. Reszketett, suttogott: — Megőrült ez a nő? Ilyesmit nem lehet csinálni. Mint egy cseléd... A férfiak hallgattak. Senki nem kelt Ágnes védelmére. Domoszlai később csendesen érdeklődött, tartottak-e már a lakásán házkutatást. A gótikus fejformájú lapszerkesztő úgy vélekedett, hogy a lakást bizonyára lezárták, de öngyilkosság esetén nem szokás házkutatást tartani. Csend lett. S most valamennyien arra gondoltak, hogy az asszony egészen bizonyosan megsemmisített mindent, ami barátaira nézve kellemetlen vagy veszedelmes lehet, a naplót, a feljegyzéseket, az utolsó kis papírszeletet is. Nevek, pontos adatok amúgy sem szerepelnek sehol Ágnes holmijai között, ilyesmire gondosan ügyelt. Mindenhez, amit kis íróasztalában hagyhatott, a pénzhez a szekrényben és a férfipapucsokhoz az előszobában ő maga az egyetlen kulcs. De ha esetleg magához tér, ha gyenge, kimerült, önvédelemre képtelen s ez a két fiatalember kényelmes mozdulattal széket húz az ágya mellé és kérdezősködni kezd, akkor... Csend volt a folyosón, csak a fűtés csövei kattogtak néha. S a férfiak titokban remélték, hogy az asszony éjfélre valóban meghal. És iszonyatosan szégyelték magukat. De Ágnes nem halt meg éjfélkor és nem halt meg másnap reggelre sem. A test, amely oly mohón szerette az életet, a jó ételek ízét, a szerelem mámorát, a tavaszi esőt, a könnyű és édes délutáni álmot, makacs kétségbeeséssel állt ellen a felszívódó méregnek, az örök és mozdulatlan éjszakának. Vergődött és sikoltozott a spanyolfal mögött s amikor egyegy pillanatra elnémult, mintha csak erőt gyűjtött volna, hogy verejtékben és könnyben úszva küszködjön tovább. A férfiak a következő nap délelőttjén ismét összegyűltek az alagsorban és délután megint. S mialatt sajnálkozó és szörnyülködő szavakat mondottak, lassan valami kínzó, tompa gyűlöletet éreztek a Vörös Liliom iránt. Legszívesebben elfutottak volna a kórházból, ahol a két esőkabátos, tagbaszakadt fiatalember rémítő türelemmel várt. De mégis eljöttek és borzongva kitartottak a harmadik nap reggelén is, mert nem akartak a másik előtt különösebben gyávának és gyalázatosnak látszani. S ez az álldogálás és kérdezősködés, cigarettakínálgatás és sóhajtozás közepette az ügyeletes orvos vagy a főnővér szobájában egyre (Folytatás a túloldalon.) ÖRVÉNYES ANDRÁS & W®&®|S SLÜMDÍ&n