Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-01 / 3. szám

1960 február 1 Irodalmi Újság MAGYAR KÖNYVES CÉH A Magyar Könyves Céh hatkötetes kiadványprogramjának meghirdetését a külföldi magyarság világszerte várakozással és rokonszenvel fogadta. Egyesült Államok: „Mint a mellékelt oldalból látható, feltűnően nagy publicitást adtunk a vállalkozásnak. Nem kétséges, hogy minden támogatást megérdemel” — írta az ame­rikai Szabadság szerkesztője. Ausztrália: „A könyvkiadó programhoz gratulálunk” írta a Független Magyarország szerkesztője. Ausztria: „Csak gratulálni tudunk ehhez a szép könyvhöz, amely kiállításával és tartalmával is egyik büszkesége lesz az emigrációs könyvkiadásnak“ — írta Tollas Tibor, a Nem­zetőr szerkesztője, a „Kilenc költő” kötetéről. Délam­erika : „Különös jelentősége van minden bátor szembeszegülésnek, minden bátor kezdeményezésnek, mely a szabad földön, a szabad magyar szellemnek, az irodalomnak szol­gálatát jelenti. Azért is vesszük örömmel a hírt, hogy a Magyar Írók Szövetsége is megkezdte régebben tervbe vett könyvkiadási akcióját. Annál is inkább, mert a könyvsorozatot olyan hármas bizottság készíti elő, melynek tagjai: Cs. Szabó László, Fejtő Ferenc és Szabó Zoltán. A sorozat szerkesztője Szabó Zoltán, a Tardi helyzet és a Szerelmes földrajz írója. Nagy gonddal és fele­lősségtudattal válogatták össze a hat könyvet. Reméljük, hogy a nagyközönség — az emigráns magyar olvasók is — megértik azt a felelősségteljes hivatást, amellyel a száműzött magyar irodalom­nak tartoznak...” — írta Magyar László, a Délamerikai Magyar Hírlapban, a könyvsorozat tervét ismertetve. A Délamerikai Magyarság karácsonyi irodalmi mellékleté­nek egész első oldalát szentelte a Könyves Céh „Kilenc költő” című kiadványának. Az ismertetés a „Kilenc költő“ mindegyiké­nek egy-egy versét közli és Szabó Zoltán bevezetőjét idézi. N­agy brit­unnia : a londoni Népszava újévi szá­mában Mikes György méltatta a költők antológiáját s Csokits János három versét közölte mutatóba. Holl­an­di­a : Az Amszterdamban megjelenő „Jöjje­tek” a „Kilenc költő” kötetet Cs. Szabó Lászlónak az utolsó száz év magyar költészetét bemutató antológiájával és az 1953—56 között megjelent magyar versek antológiájával együtt ismertette, mivel a három kötet együtt ad teljes képet a modern magyar köl­tészet fejlődéséről. A MAGYAR KÖNYVES CÉH első hat illetménykötete közül megjelent a: KILENC KÖLTŐ András Sándor, Bán Györgyi, Bikich Gábor Csokits János, Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám, Máté Imre, Nyíri Éva, Tóth Z. László versei. A következő három kötet: DÉRY TIBOR: VIDÁM TEMETÉS BIBÓ ISTVÁN: HARMADIK ÚT CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HALFEJŰ PÁSZTORBOT ÉS HAT ELBESZÉLÉS egyidőben jelenik meg, előreláthatólag március folyamán. Mind­három kötet nyomdai munkálatai folyamatban vannak. A Magyar Könyves Céh ez úton kér elnézést tagjaitól azért, hogy a Bibó­­kötet és a Déry-kötet megjelenése előre nem látható késedelmet szenvedett. Ennek oka technikai és azzal az olaszországi nyomdá­val kapcsolatos, amelynek e két kötetet nyomásra eredetileg ki­adtuk. ­ Másfél évtized múlt­ el a második világháború befejezése óta, tizenöt éve, hogy a pusztulás­­romjai ma­guk alá temették a Harmadik Bi­rodalom épületét, őrületét és esz­mevilágát és így új, modern, de­mokratikus állam keletkezett a helyén. Gazdag állam, javakban és eszmékben egyaránt egészséges; pol­gárai jobban élnek, boldogabbak és elégedettebbek, mint bármikor az elmúlt évtizedek során. 1945 ce­zúrát jelentett a német történelem­ben; olyasféle választóvonalat, mintha ez volna a kezdet kezdete és rím­ azelőtt volt, ahhoz nincs közük. Nagyon sok iskolában — minthogy az oktatás decentralizált, Bonnban nincs kultuszminiszter, minden szövetségi állam külön-kü­­lön intézi a nevelés dolgát — a né­met történelem például Bismarck­kal véget ér. Az újkori történelem­írás hiányos. Ez az oka annak, hogy a néme­tek egyszerre bizonytalanok lesz­nek, ha a közvetlen múltról, az 1945 előtti eseményekről van szó. A felelős államférfiak és a sajtó álláspontja természetesen határo­zott és egységes. Erőteljesen elfojt minden olyan jelenséget, amely a szégyenteljes múltat felidézi. A la­kosságnak azonban nincsenek eny­­nyire tisztult és határozott nézetei, különösen ha részletkérdésekről van szó. A lakosság legszívesebben meg­­nem történtnnek tekinti mindazt, ami 1945 előtt történt. Nem mintha tovább élne benne a náci idők esz­mevilága, vagy nem tekintené a demokráciát meggyőződéssel élet­formájának, hanem egyszerűen, ön­nön ítéletére van utalva, világké­péből hiányzik a múlt tudományos és átfogó értékelése. Jellemző erre egy köz­véleménykutatás eredmé­nye. A frankfurti ,,Institut für So­zialforschung“ két évvel ezelőtt a A szovjet szputnyikok felröppe­­nése, de méginkább Hruscsov washingtoni látogatása óta az olasz intellektuelek egy részét magával­­ragadta a distensione hangulata. A distenisione (magyarul enyhülés) divatos olasz jelszó, mely többet is, kevesebbet is, mást is jelent a vitás nemzetközi kérdések ésszerű rendezésére irányuló tisztességes óhajnál. A distensione körül tá­madt intellektuális és érzelmi zűr­zavarban sokféle motívum kava­rog: őszinte békevágy és kapitulá­­ciós pánik, a Szovjet vélt technikai fölényének való behódolás, politi­kai divathóbort és üzleti meggon­dolások. Mert ugyan ki tudná meg­mondani, hogy az eszmei meggyő­ződés meg a rettegés és az oppor­­a­turizmus mily titokzatos utakon válik szét vagy egyesül néha az emberi lélekben? Az a tény, hogy Olaszország legnagyobb lírikusai, Giuseppe Ungaretti és Eugenio Montale, valamint az író Silone és Moravia elől éppen a szovjetba­rát Salvatore Quasimodo nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, egyeseket mindenesetre arra indított, hogy erőteljesen revideálják eddigi el­veiket. Ind­ro Montanelli, az ismert új­ságíró 1956-ban megrázó riportso­rozatot írt a magyar forradalomról. Kiváltképpen hangsúlyozta annak haladó jellegét, s azt, hogy a for­radalom vezetői semmiképpen nem óhajtották restaurálni a letűnt feu­­dálkapitalista rendet. Mióta azon­ban Hruscsov Washingtonban járt, Montanelli egészen másként ítéli meg a közelmúlt történelmi esemé­nyeit. A ,,Paese Sera” című kom­munista bulvárlapnak adott nyilat­kozatában kijelentette: az ő szemé­lyes distensione-ja Magyarországon kezdődött, mert éppen itt ébredt rá, miszerint a kommunizmus nem megöli hanem éppen ellenkezőleg, felébreszti a lelkiismeretet. E nyi­latkozatban Kádár nagyhirtelen ,,un galantuomo”-vá lépett be, aki ,,vállalta ama kemény köteles­séget, hogy büntessen”. Nagy Imre és társai meggyilkoltatása Monta­nelli frissen sült elvei szerint szin­tén helyes cselekedet volt, mert ,,a történelem nem ismer izgalmait”. Guido Piovene regényíró fino­mabb elme annál, semhogy közis­mert tények meghamisításával pró­bálkoznék. Eljárása ennél bonyo­lultabb, raffináltabb s ha lehet, még erkölcstelenebb: ő az írástu­dókra kötelező magatartást illetően változtatta meg nézeteit. Piovene 1956 decemberében még így írt a Temeo Presente hasábjain: ,,Az intellektuelek feladata, hogy ébren tartsák a magyarországi gyil­kosságok emlékét és ébren tartsák az önvédelem ösztönét, amit e tö­megmészárlás keltett bennük. Nem engedhetjük, hogy a felébredt VÁMOS IMRE, zsidóül­dözés áldozatainak számá­ról kérdezte meg a lakosság külön­böző rétegeit. A megkérdezetteknek alig egy­negyede hitte el, hogy va­lóban mintegy öt millió zsidó em­ber pusztult el a náci haláltáborok­ban. A többiek „erősen túlzott"­­nak tekintették ezt a számot, örvendetesebb az ifjúság felfo­gása. Egy iskolában a következő kérdést intézték a diáksághoz: ,,Két fiatal szereti egymást. Az egyik zsidó, a másik keresztény. Gondol­ja, hogy boldog lehet a házassá­guk?" A diákság 79 százaléka igen­nel válaszolt. De akik bizonytala­nok voltak, vagy nemmel válaszol­tak, azok is inkább vallási, mint­sem faji akadályokra hivatkoztak. Az eféle köz­vélemény kutatások, bármily körültekintéssel és szaksze­rűen végzik is, természetesen még nem adnak pontos képet a lakosság gondolkodásáról. Hasonló közvéle­­ménykutatás állapította m­eg pél­dául azt is hogy a németek nem kevésbé vagy nem fokozottabban antiszemiták, mint mondjuk Hit­ler hatalomrajutása előtt egy-két évvel voltak. A tapasztalat általá­ban azt mutatja, hogy fenntartás a zsidósággal szem­ben többnyire a primitívebb rétegekben, elsősorban vidéken, a falusi lakosság körében mutatkozik. Vagyis ott, ahol nem ismerik a zsidóságot. Városokban kisebb az arány, az ipari munkás­ság körében például egyáltalán nem tapasztalható antiszemitizmus. Nemrég Dachauban jártam egy is­merősömmel, az áldozatok emléké­nek állított szobor talpazatát friss koszorúk fedték. Mintegy tizenöt­húsz koszorú. A szalagokon külön­lelkiismeretet valaha is hazugsá­gokkal altassák el azok, akik ké­nyelmes életre vágynak...” Ma Piovene már úgy látja, hogy az intellektuel kötelessége nem az elvhűség, hanem a napi politikához való gyors és simulékony alkalmaz­kodás. Piovene ugyancsak a ,,Paese Sera”-nak adott interjút, amit a kommunista bulvárlap első olda­lán közölt: ,,Immáron senki nem hiszi — mondotta Piovene —, hogy az egyik oldalon angyalok, a másikon ördögök állnak. Ma nekünk, írók­nak az a kötelességünk, hogy ne a megmerevedés mellett foglaljunk állást, hanem együtt haladjunk a változó időkkel...” Az elvek és vélemények e zsib­vásárhoz az olasz intellektuelek legjobbjainak nincs közük. Ignazio Silone, a nagy olasz író példamu­tató éleslátással és méltósággal tisztázta a kommunisták által mes­terségesen szított politikai és er­kölcsi fogalomzavart. ,,Az egyes államok közötti vi­szony megváltozása miért vonná maga után az eszmék közötti ellen­tét megszűnését, vagy akárcsak enyhülését is? — írta Silene a ,Tempo Presente’-ben. — Vajon az eszmék csak olyanok, mint azok a cifra tollak, melyek a mi carabinie­­rieink fövegjeit díszítették, s me­lyeket azután a miniszter rendele­tére a fövegekről eltávolítottak és naftalinba raktak? Kommunizmus, szocializmus, fasizmus, liberaliz­mus demokrácia imperializmus, szabadság — mindezek immáron értelmüket vesztett szavakká vál­toztak netán? Ha már mindenáron valamiféle összefüggést akarunk felállítani a nagyhatalmak politi­kája és a szellemi élet között, úgy logikusabb lenne a jelenlegi hely­zetben éppen ellenkező módon ér­velni, nevezeteseit olyképpen, hogy ha a hidegháború — remélhetőleg valóban és tartósan — megszűn­nék, ezzel az eszmék és elvek meg­vitatása nem válnék feleslegessé, ellenkezőleg, fontosabbá válnék, mint valaha — és egyúttal őszin­tébb, világosabb és könnyebben le­folytatható is lehetne, mint bármi­kor annak előtte.” Montanelli újságírónak arra a gyermekdeden őszinte kijelentésé­re, miszerint ,,a vélemények meg­változásának oka a Szovjetunió nö­vekvő hatalmában keresendő”, Si­lone egy igaz anekdotával vála­szolt: ,,E század elején megkérdezték Lev Tolsztojt, mi a véleménye ar­ról a technikai haladásról, melyet a hivatalos sajtó a cárizmusnak tu­lajdonított. Tolsztoj ezt felelte: Ha ön közli velem, hogy Dzsingisz kán már ismerte a távírót, nekem nem változik meg a véleményem Dzsin­gisz kánról.” (S. F.) feje ifjúmunkás és ipari szakszerve­zetek feliratai jelezték az ipari mun­kásság kegyeletét. Ma Nyu­gatnémetországban mind­össze harmincöt - harminchatezer zsidó vallású állampolgárt tartanak nyilván. Nagyrészük idősebb em­ber, nagy a halálozási arány­szám, néhány év múlva számuk mintegy húszezerre csökken. Társadalmilag vagy gazdaságilag tehát a zsidókér­dés nem probléma Németországban. Az antiszemitizmus nem lehet olyan veszély, amely még egyszer meg­rendíthetné ennek a népnek és en­nek a birodalomnak a sorsát és jö­vőjét. A németek egyébként is meg­tanulták a történelemből, hogy a zsidóság ellen elkövetett merényle­tek rendszerint csupán előjelei vég­zetesebb eseményeknek. Nem kell mondanunk, hogy e jelenségeket a német nép, sajtó, rádió, parlament, de a közvélemény is egyöntetűen elítéli és mindent megtesz, hogy terjedését megaka­dályozza. Még a legjobboldalibb német politikai egyesülés, az egyéb­ként jelentéktelen Német Birodal­mi Párt (Deutsche Reichspartei) vezetősége is elhatárolta magát az eféle módszerektől. A nagy de­mokratikus pártok egyöntetűen je­lentették ki, hogy ,,a német nép­nek nincs köze ehhez az antiszemi­tizmushoz”. A Szociáldemokrata Párt felszólította a kormányt, hogy mielőbb hozza nyilvánosságra a nyomozás eredményét, ugyanakkor sürgette, hogy a nevelés terén sür­gősen indítsák meg a felvilágosító munkát. Felvetődik a kérdés, hogy min­denekelőtt kinek áll érdekében ez a botrány, amelyből könnyen világra szóló botrány lehet? A német nép­nek és a német politikai pártoknak aligha. Ellenkezőleg: ha­ ez a tün­tetéssorozat bizonyíthatóan az új­jáéledt német antiszemitizmus meg­nyilvánulása volna, annak a józan német nép látná mérhetetlen ká­rát. Egy ilyen antiszemita hullám, amelynek, hangsúlyozzuk, Nyugat- Németországban határozott elvtár­sítását tapasztaljuk, pillanatok alatt megsemmisítheti a nyugatné­met demokrácia oly gonddal, sok érdemmel és sikerrel megszerzett tekintélyét szerte a világon. Tagadhatatlan persze az is, hogy Németországban nyilvánvalóan vannak még nácik, akik, ha le is számoltak a „régi világ” visszaté­résének lehetőségével, konokul és javíthatatlanul ragaszkodnak régi nézeteikhez. Ez természetes jelen­ség egy olyan államban, ahol a la­kosság elég nagy része hitt egykor a német nép „megújhodásában”. E visszamaradt rétegnek nyilván­valóan vannak álcázott szerveze­tei. Ilyennek tekintik a már em­lített Német Birodalmi Pártot (DRP), azután a Nemzeti Diákok Szervezetét (Bund nationaler Stu­denten) vagy a „Nationaljugend Deutschlands" nevű ugyancsak if­júsági szervezetet. Bonnban latol­gatják is e szervezetek feloszlatá­sát. Ugyancsak köztudomású, hogy különféle szélsőjobboldali emigrá­­ciós szervezetek működnek még ma is Nyugat-Németországban, lapok jelennek meg, sőt egyes, ameri­kaiak által fenntartott hideghábo­rús rádióállomások szerkesztőségé­ben is vannak visszamaradt nácik. Derűlátás volna tehát azt állítani, hogy a nácizmusnak nyoma sem maradt a demokratizálódott biro­dalomban. A sajtó hírt adott az elmúlt évek folyamán többször is, hogy kilengések történtek és félre­érthetetlen beszédek hangzottak el a különféle bajtársi és társadalmi egyesületek találkozóin. Ám tegyük fel, hogy a nácizmus eme utolsó mohikánjaiban oly türelmetlenül él a múlt emléke és, hogy ott sze­retnék folytatni, ahol elkezdték — minden hasonló áramlat a falak és az úttest bemázolásával kezdődik —. Vagy ahol abbahagyták, felme­rül a kérdés, hogy miért vártak mindeddig? Miért csak tizenöt év­vel az összeomlás után kezdtek el újra dolgozni ilyen szervezett for­mában? A falak bemázolása nehe­zen ellenőrizhető és még nehezeb­ben megakadályozható akció, a nemzeti szocializmus megmaradt híveinek épp elég alkalmuk és le­hetőségük lett volna hasonló tény­kedésre az elmúlt tizenöt évben, anélkül, hogy tettenéréstől, vagyis megtorlástól, komolyan félniök kellett volna. E szervezett antiszemita tünte­tések jellege és az a tény, hogy a világ számos államában hasonló tüntetések történtek, nemcsak arra vall, hogy az akciót központilag irányítják, de célja is eléggé nyil­vánvaló. Nem belpolitikai, hanem világpolitikai zavart iparkodik kel­teni a nagyhatalmi tárgyalások előtt. E tüntetések bizonyságot akarnak adni a világnak arról, hogy a németek javíthatatlanok, hogy ,,semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek”. E kilengések szer­vezői bizonyítani szeretnék, hogy a német nép átnevelése sikertelen kísérlet volt csupán és a Német Szövetségi Köztársaság — ellentét­ben Kelet-Németországgal (Német Demokratikus Köztársaság) — me­legágya a revanche-szellemtől fű­tött fasiszta alakulatoknak. Foly­tatva e gondolatot, ez az akció a nyugatnémet demokrácia hitelét iparkodik megrendíteni, egész tár­sadalmi, gazdasági és politikai struktúráját szándékozik diszkredi­­tálni a világ előtt. Íme Adenauer politikájának az eredménye: a bonni kancellár merev kommu­­nistaellenes magatartása, a német egység követelése és a keleti hatá­rok megváltoztatására való­ törek­vés — mely az európai rendezés legnagyobb akadálya — a felszín alatt a neofasizmus szellemét hívta újra életre. Ha felelni akarunk a feltett kérdésre, nyilvánvaló, hogy a Német Szövetségi Köztársaság eféle diffamálása nem csupán a visz­­szamaradt náciknak áll érdekében. E jelenségek elemzésénél nehe­zebb feladat megtalálni a módját annak, hogy e kilengéseket elfojt­sák és a német nép helyreállított hitelét sikeresen megőrizzék. A né­met sajtót és a német politikuso­kat ma ez foglalkoztatja legin­kább. A Zsidó Világkongresszus európai osztályának igazgatója, Aesterman L. Sándor tizenegy pontból álló javaslatot terjesztett a bonni kormány elé az antiszemi­tizmus leküzdésére. A Zsidó Világ­­kongresszus e kívánságai szerint a bonni parlament és a bonni kor­mány vizsgálja át sürgősen és tü­zetesen az egykori nemzeti szocia­listák működését, tiltson be min­den olyan szervezetet, amelyben nácik működnek közre, vizsgálja át e szervezetek pénzügyi forrá­sait, tiltsa be kiadványaikat, ellen­őrizze a különféle emigrációs szer­vezetek működését, sújtson le na­gyobb szigorral a javíthatatlan bű­nösökre és adjon újabb utasítást a jóvátétellel foglalkozó hatóságok­nak a jogos igények gyors kielégí­tésére. A bonni parlament decem­berben foglalkozott már egy külön törvényjavaslattal a zsidóság vé­delmére, általános volt azonban a felfogás, hogy a fennálló német törvények és a német alkotmány már magában foglalják mindenne­mű faji vagy felekezeti izgatás tör­vényes büntetését, nincs tehát szükség külön törvényre. A németországi állapotok isme­retében hiba volna eltúloznunk az antiszemita jelenségek jelentősé­gét. Bárki áll is azonban ez akció hátterében, annyi bizonyos, hogy a botrány sietteti a múlt teljes fel­számolását. És abban is bizonyo­sak vagyunk, hogy a német de­mokrácia ma már elég erős, hogy a kedve ellen való örökségtől egy­­szers mindenkorra megszabaduljon. München: Az antiszemitizmus Németországban DZSINGISZ ÉS A TÁVÍRÓ

Next