Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1960-02-01 / 3. szám
1960 február 1 Irodalmi Újság MAGYAR KÖNYVES CÉH A Magyar Könyves Céh hatkötetes kiadványprogramjának meghirdetését a külföldi magyarság világszerte várakozással és rokonszenvel fogadta. Egyesült Államok: „Mint a mellékelt oldalból látható, feltűnően nagy publicitást adtunk a vállalkozásnak. Nem kétséges, hogy minden támogatást megérdemel” — írta az amerikai Szabadság szerkesztője. Ausztrália: „A könyvkiadó programhoz gratulálunk” írta a Független Magyarország szerkesztője. Ausztria: „Csak gratulálni tudunk ehhez a szép könyvhöz, amely kiállításával és tartalmával is egyik büszkesége lesz az emigrációs könyvkiadásnak“ — írta Tollas Tibor, a Nemzetőr szerkesztője, a „Kilenc költő” kötetéről. Délamerika : „Különös jelentősége van minden bátor szembeszegülésnek, minden bátor kezdeményezésnek, mely a szabad földön, a szabad magyar szellemnek, az irodalomnak szolgálatát jelenti. Azért is vesszük örömmel a hírt, hogy a Magyar Írók Szövetsége is megkezdte régebben tervbe vett könyvkiadási akcióját. Annál is inkább, mert a könyvsorozatot olyan hármas bizottság készíti elő, melynek tagjai: Cs. Szabó László, Fejtő Ferenc és Szabó Zoltán. A sorozat szerkesztője Szabó Zoltán, a Tardi helyzet és a Szerelmes földrajz írója. Nagy gonddal és felelősségtudattal válogatták össze a hat könyvet. Reméljük, hogy a nagyközönség — az emigráns magyar olvasók is — megértik azt a felelősségteljes hivatást, amellyel a száműzött magyar irodalomnak tartoznak...” — írta Magyar László, a Délamerikai Magyar Hírlapban, a könyvsorozat tervét ismertetve. A Délamerikai Magyarság karácsonyi irodalmi mellékletének egész első oldalát szentelte a Könyves Céh „Kilenc költő” című kiadványának. Az ismertetés a „Kilenc költő“ mindegyikének egy-egy versét közli és Szabó Zoltán bevezetőjét idézi. Nagy britunnia : a londoni Népszava újévi számában Mikes György méltatta a költők antológiáját s Csokits János három versét közölte mutatóba. Hollandia : Az Amszterdamban megjelenő „Jöjjetek” a „Kilenc költő” kötetet Cs. Szabó Lászlónak az utolsó száz év magyar költészetét bemutató antológiájával és az 1953—56 között megjelent magyar versek antológiájával együtt ismertette, mivel a három kötet együtt ad teljes képet a modern magyar költészet fejlődéséről. A MAGYAR KÖNYVES CÉH első hat illetménykötete közül megjelent a: KILENC KÖLTŐ András Sándor, Bán Györgyi, Bikich Gábor Csokits János, Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám, Máté Imre, Nyíri Éva, Tóth Z. László versei. A következő három kötet: DÉRY TIBOR: VIDÁM TEMETÉS BIBÓ ISTVÁN: HARMADIK ÚT CS. SZABÓ LÁSZLÓ: HALFEJŰ PÁSZTORBOT ÉS HAT ELBESZÉLÉS egyidőben jelenik meg, előreláthatólag március folyamán. Mindhárom kötet nyomdai munkálatai folyamatban vannak. A Magyar Könyves Céh ez úton kér elnézést tagjaitól azért, hogy a Bibókötet és a Déry-kötet megjelenése előre nem látható késedelmet szenvedett. Ennek oka technikai és azzal az olaszországi nyomdával kapcsolatos, amelynek e két kötetet nyomásra eredetileg kiadtuk. Másfél évtized múlt el a második világháború befejezése óta, tizenöt éve, hogy a pusztulásromjai maguk alá temették a Harmadik Birodalom épületét, őrületét és eszmevilágát és így új, modern, demokratikus állam keletkezett a helyén. Gazdag állam, javakban és eszmékben egyaránt egészséges; polgárai jobban élnek, boldogabbak és elégedettebbek, mint bármikor az elmúlt évtizedek során. 1945 cezúrát jelentett a német történelemben; olyasféle választóvonalat, mintha ez volna a kezdet kezdete és rím azelőtt volt, ahhoz nincs közük. Nagyon sok iskolában — minthogy az oktatás decentralizált, Bonnban nincs kultuszminiszter, minden szövetségi állam külön-külön intézi a nevelés dolgát — a német történelem például Bismarckkal véget ér. Az újkori történelemírás hiányos. Ez az oka annak, hogy a németek egyszerre bizonytalanok lesznek, ha a közvetlen múltról, az 1945 előtti eseményekről van szó. A felelős államférfiak és a sajtó álláspontja természetesen határozott és egységes. Erőteljesen elfojt minden olyan jelenséget, amely a szégyenteljes múltat felidézi. A lakosságnak azonban nincsenek enynyire tisztult és határozott nézetei, különösen ha részletkérdésekről van szó. A lakosság legszívesebben megnem történtnnek tekinti mindazt, ami 1945 előtt történt. Nem mintha tovább élne benne a náci idők eszmevilága, vagy nem tekintené a demokráciát meggyőződéssel életformájának, hanem egyszerűen, önnön ítéletére van utalva, világképéből hiányzik a múlt tudományos és átfogó értékelése. Jellemző erre egy közvéleménykutatás eredménye. A frankfurti ,,Institut für Sozialforschung“ két évvel ezelőtt a A szovjet szputnyikok felröppenése, de méginkább Hruscsov washingtoni látogatása óta az olasz intellektuelek egy részét magávalragadta a distensione hangulata. A distenisione (magyarul enyhülés) divatos olasz jelszó, mely többet is, kevesebbet is, mást is jelent a vitás nemzetközi kérdések ésszerű rendezésére irányuló tisztességes óhajnál. A distensione körül támadt intellektuális és érzelmi zűrzavarban sokféle motívum kavarog: őszinte békevágy és kapitulációs pánik, a Szovjet vélt technikai fölényének való behódolás, politikai divathóbort és üzleti meggondolások. Mert ugyan ki tudná megmondani, hogy az eszmei meggyőződés meg a rettegés és az opporaturizmus mily titokzatos utakon válik szét vagy egyesül néha az emberi lélekben? Az a tény, hogy Olaszország legnagyobb lírikusai, Giuseppe Ungaretti és Eugenio Montale, valamint az író Silone és Moravia elől éppen a szovjetbarát Salvatore Quasimodo nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, egyeseket mindenesetre arra indított, hogy erőteljesen revideálják eddigi elveiket. Indro Montanelli, az ismert újságíró 1956-ban megrázó riportsorozatot írt a magyar forradalomról. Kiváltképpen hangsúlyozta annak haladó jellegét, s azt, hogy a forradalom vezetői semmiképpen nem óhajtották restaurálni a letűnt feudálkapitalista rendet. Mióta azonban Hruscsov Washingtonban járt, Montanelli egészen másként ítéli meg a közelmúlt történelmi eseményeit. A ,,Paese Sera” című kommunista bulvárlapnak adott nyilatkozatában kijelentette: az ő személyes distensione-ja Magyarországon kezdődött, mert éppen itt ébredt rá, miszerint a kommunizmus nem megöli hanem éppen ellenkezőleg, felébreszti a lelkiismeretet. E nyilatkozatban Kádár nagyhirtelen ,,un galantuomo”-vá lépett be, aki ,,vállalta ama kemény kötelességet, hogy büntessen”. Nagy Imre és társai meggyilkoltatása Montanelli frissen sült elvei szerint szintén helyes cselekedet volt, mert ,,a történelem nem ismer izgalmait”. Guido Piovene regényíró finomabb elme annál, semhogy közismert tények meghamisításával próbálkoznék. Eljárása ennél bonyolultabb, raffináltabb s ha lehet, még erkölcstelenebb: ő az írástudókra kötelező magatartást illetően változtatta meg nézeteit. Piovene 1956 decemberében még így írt a Temeo Presente hasábjain: ,,Az intellektuelek feladata, hogy ébren tartsák a magyarországi gyilkosságok emlékét és ébren tartsák az önvédelem ösztönét, amit e tömegmészárlás keltett bennük. Nem engedhetjük, hogy a felébredt VÁMOS IMRE, zsidóüldözés áldozatainak számáról kérdezte meg a lakosság különböző rétegeit. A megkérdezetteknek alig egynegyede hitte el, hogy valóban mintegy öt millió zsidó ember pusztult el a náci haláltáborokban. A többiek „erősen túlzott"nak tekintették ezt a számot, örvendetesebb az ifjúság felfogása. Egy iskolában a következő kérdést intézték a diáksághoz: ,,Két fiatal szereti egymást. Az egyik zsidó, a másik keresztény. Gondolja, hogy boldog lehet a házasságuk?" A diákság 79 százaléka igennel válaszolt. De akik bizonytalanok voltak, vagy nemmel válaszoltak, azok is inkább vallási, mintsem faji akadályokra hivatkoztak. Az eféle közvélemény kutatások, bármily körültekintéssel és szakszerűen végzik is, természetesen még nem adnak pontos képet a lakosság gondolkodásáról. Hasonló közvéleménykutatás állapította meg például azt is hogy a németek nem kevésbé vagy nem fokozottabban antiszemiták, mint mondjuk Hitler hatalomrajutása előtt egy-két évvel voltak. A tapasztalat általában azt mutatja, hogy fenntartás a zsidósággal szemben többnyire a primitívebb rétegekben, elsősorban vidéken, a falusi lakosság körében mutatkozik. Vagyis ott, ahol nem ismerik a zsidóságot. Városokban kisebb az arány, az ipari munkásság körében például egyáltalán nem tapasztalható antiszemitizmus. Nemrég Dachauban jártam egy ismerősömmel, az áldozatok emlékének állított szobor talpazatát friss koszorúk fedték. Mintegy tizenöthúsz koszorú. A szalagokon különlelkiismeretet valaha is hazugságokkal altassák el azok, akik kényelmes életre vágynak...” Ma Piovene már úgy látja, hogy az intellektuel kötelessége nem az elvhűség, hanem a napi politikához való gyors és simulékony alkalmazkodás. Piovene ugyancsak a ,,Paese Sera”-nak adott interjút, amit a kommunista bulvárlap első oldalán közölt: ,,Immáron senki nem hiszi — mondotta Piovene —, hogy az egyik oldalon angyalok, a másikon ördögök állnak. Ma nekünk, íróknak az a kötelességünk, hogy ne a megmerevedés mellett foglaljunk állást, hanem együtt haladjunk a változó időkkel...” Az elvek és vélemények e zsibvásárhoz az olasz intellektuelek legjobbjainak nincs közük. Ignazio Silone, a nagy olasz író példamutató éleslátással és méltósággal tisztázta a kommunisták által mesterségesen szított politikai és erkölcsi fogalomzavart. ,,Az egyes államok közötti viszony megváltozása miért vonná maga után az eszmék közötti ellentét megszűnését, vagy akárcsak enyhülését is? — írta Silene a ,Tempo Presente’-ben. — Vajon az eszmék csak olyanok, mint azok a cifra tollak, melyek a mi carabinierieink fövegjeit díszítették, s melyeket azután a miniszter rendeletére a fövegekről eltávolítottak és naftalinba raktak? Kommunizmus, szocializmus, fasizmus, liberalizmus demokrácia imperializmus, szabadság — mindezek immáron értelmüket vesztett szavakká változtak netán? Ha már mindenáron valamiféle összefüggést akarunk felállítani a nagyhatalmak politikája és a szellemi élet között, úgy logikusabb lenne a jelenlegi helyzetben éppen ellenkező módon érvelni, nevezeteseit olyképpen, hogy ha a hidegháború — remélhetőleg valóban és tartósan — megszűnnék, ezzel az eszmék és elvek megvitatása nem válnék feleslegessé, ellenkezőleg, fontosabbá válnék, mint valaha — és egyúttal őszintébb, világosabb és könnyebben lefolytatható is lehetne, mint bármikor annak előtte.” Montanelli újságírónak arra a gyermekdeden őszinte kijelentésére, miszerint ,,a vélemények megváltozásának oka a Szovjetunió növekvő hatalmában keresendő”, Silone egy igaz anekdotával válaszolt: ,,E század elején megkérdezték Lev Tolsztojt, mi a véleménye arról a technikai haladásról, melyet a hivatalos sajtó a cárizmusnak tulajdonított. Tolsztoj ezt felelte: Ha ön közli velem, hogy Dzsingisz kán már ismerte a távírót, nekem nem változik meg a véleményem Dzsingisz kánról.” (S. F.) feje ifjúmunkás és ipari szakszervezetek feliratai jelezték az ipari munkásság kegyeletét. Ma Nyugatnémetországban mindössze harmincöt - harminchatezer zsidó vallású állampolgárt tartanak nyilván. Nagyrészük idősebb ember, nagy a halálozási arányszám, néhány év múlva számuk mintegy húszezerre csökken. Társadalmilag vagy gazdaságilag tehát a zsidókérdés nem probléma Németországban. Az antiszemitizmus nem lehet olyan veszély, amely még egyszer megrendíthetné ennek a népnek és ennek a birodalomnak a sorsát és jövőjét. A németek egyébként is megtanulták a történelemből, hogy a zsidóság ellen elkövetett merényletek rendszerint csupán előjelei végzetesebb eseményeknek. Nem kell mondanunk, hogy e jelenségeket a német nép, sajtó, rádió, parlament, de a közvélemény is egyöntetűen elítéli és mindent megtesz, hogy terjedését megakadályozza. Még a legjobboldalibb német politikai egyesülés, az egyébként jelentéktelen Német Birodalmi Párt (Deutsche Reichspartei) vezetősége is elhatárolta magát az eféle módszerektől. A nagy demokratikus pártok egyöntetűen jelentették ki, hogy ,,a német népnek nincs köze ehhez az antiszemitizmushoz”. A Szociáldemokrata Párt felszólította a kormányt, hogy mielőbb hozza nyilvánosságra a nyomozás eredményét, ugyanakkor sürgette, hogy a nevelés terén sürgősen indítsák meg a felvilágosító munkát. Felvetődik a kérdés, hogy mindenekelőtt kinek áll érdekében ez a botrány, amelyből könnyen világra szóló botrány lehet? A német népnek és a német politikai pártoknak aligha. Ellenkezőleg: ha ez a tüntetéssorozat bizonyíthatóan az újjáéledt német antiszemitizmus megnyilvánulása volna, annak a józan német nép látná mérhetetlen kárát. Egy ilyen antiszemita hullám, amelynek, hangsúlyozzuk, Nyugat- Németországban határozott elvtársítását tapasztaljuk, pillanatok alatt megsemmisítheti a nyugatnémet demokrácia oly gonddal, sok érdemmel és sikerrel megszerzett tekintélyét szerte a világon. Tagadhatatlan persze az is, hogy Németországban nyilvánvalóan vannak még nácik, akik, ha le is számoltak a „régi világ” visszatérésének lehetőségével, konokul és javíthatatlanul ragaszkodnak régi nézeteikhez. Ez természetes jelenség egy olyan államban, ahol a lakosság elég nagy része hitt egykor a német nép „megújhodásában”. E visszamaradt rétegnek nyilvánvalóan vannak álcázott szervezetei. Ilyennek tekintik a már említett Német Birodalmi Pártot (DRP), azután a Nemzeti Diákok Szervezetét (Bund nationaler Studenten) vagy a „Nationaljugend Deutschlands" nevű ugyancsak ifjúsági szervezetet. Bonnban latolgatják is e szervezetek feloszlatását. Ugyancsak köztudomású, hogy különféle szélsőjobboldali emigrációs szervezetek működnek még ma is Nyugat-Németországban, lapok jelennek meg, sőt egyes, amerikaiak által fenntartott hidegháborús rádióállomások szerkesztőségében is vannak visszamaradt nácik. Derűlátás volna tehát azt állítani, hogy a nácizmusnak nyoma sem maradt a demokratizálódott birodalomban. A sajtó hírt adott az elmúlt évek folyamán többször is, hogy kilengések történtek és félreérthetetlen beszédek hangzottak el a különféle bajtársi és társadalmi egyesületek találkozóin. Ám tegyük fel, hogy a nácizmus eme utolsó mohikánjaiban oly türelmetlenül él a múlt emléke és, hogy ott szeretnék folytatni, ahol elkezdték — minden hasonló áramlat a falak és az úttest bemázolásával kezdődik —. Vagy ahol abbahagyták, felmerül a kérdés, hogy miért vártak mindeddig? Miért csak tizenöt évvel az összeomlás után kezdtek el újra dolgozni ilyen szervezett formában? A falak bemázolása nehezen ellenőrizhető és még nehezebben megakadályozható akció, a nemzeti szocializmus megmaradt híveinek épp elég alkalmuk és lehetőségük lett volna hasonló ténykedésre az elmúlt tizenöt évben, anélkül, hogy tettenéréstől, vagyis megtorlástól, komolyan félniök kellett volna. E szervezett antiszemita tüntetések jellege és az a tény, hogy a világ számos államában hasonló tüntetések történtek, nemcsak arra vall, hogy az akciót központilag irányítják, de célja is eléggé nyilvánvaló. Nem belpolitikai, hanem világpolitikai zavart iparkodik kelteni a nagyhatalmi tárgyalások előtt. E tüntetések bizonyságot akarnak adni a világnak arról, hogy a németek javíthatatlanok, hogy ,,semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek”. E kilengések szervezői bizonyítani szeretnék, hogy a német nép átnevelése sikertelen kísérlet volt csupán és a Német Szövetségi Köztársaság — ellentétben Kelet-Németországgal (Német Demokratikus Köztársaság) — melegágya a revanche-szellemtől fűtött fasiszta alakulatoknak. Folytatva e gondolatot, ez az akció a nyugatnémet demokrácia hitelét iparkodik megrendíteni, egész társadalmi, gazdasági és politikai struktúráját szándékozik diszkreditálni a világ előtt. Íme Adenauer politikájának az eredménye: a bonni kancellár merev kommunistaellenes magatartása, a német egység követelése és a keleti határok megváltoztatására való törekvés — mely az európai rendezés legnagyobb akadálya — a felszín alatt a neofasizmus szellemét hívta újra életre. Ha felelni akarunk a feltett kérdésre, nyilvánvaló, hogy a Német Szövetségi Köztársaság eféle diffamálása nem csupán a viszszamaradt náciknak áll érdekében. E jelenségek elemzésénél nehezebb feladat megtalálni a módját annak, hogy e kilengéseket elfojtsák és a német nép helyreállított hitelét sikeresen megőrizzék. A német sajtót és a német politikusokat ma ez foglalkoztatja leginkább. A Zsidó Világkongresszus európai osztályának igazgatója, Aesterman L. Sándor tizenegy pontból álló javaslatot terjesztett a bonni kormány elé az antiszemitizmus leküzdésére. A Zsidó Világkongresszus e kívánságai szerint a bonni parlament és a bonni kormány vizsgálja át sürgősen és tüzetesen az egykori nemzeti szocialisták működését, tiltson be minden olyan szervezetet, amelyben nácik működnek közre, vizsgálja át e szervezetek pénzügyi forrásait, tiltsa be kiadványaikat, ellenőrizze a különféle emigrációs szervezetek működését, sújtson le nagyobb szigorral a javíthatatlan bűnösökre és adjon újabb utasítást a jóvátétellel foglalkozó hatóságoknak a jogos igények gyors kielégítésére. A bonni parlament decemberben foglalkozott már egy külön törvényjavaslattal a zsidóság védelmére, általános volt azonban a felfogás, hogy a fennálló német törvények és a német alkotmány már magában foglalják mindennemű faji vagy felekezeti izgatás törvényes büntetését, nincs tehát szükség külön törvényre. A németországi állapotok ismeretében hiba volna eltúloznunk az antiszemita jelenségek jelentőségét. Bárki áll is azonban ez akció hátterében, annyi bizonyos, hogy a botrány sietteti a múlt teljes felszámolását. És abban is bizonyosak vagyunk, hogy a német demokrácia ma már elég erős, hogy a kedve ellen való örökségtől egyszers mindenkorra megszabaduljon. München: Az antiszemitizmus Németországban DZSINGISZ ÉS A TÁVÍRÓ