Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)
1962-05-15 / 10. szám
10 Túl ést a barackevés következett, ahogy eltervezték, mindjárt az ebéd utáni szundítás után, s ott ült, szemben a férfival, aki noha az apja volt, lehetett volna tökéletesen idegen. Együtt voltak újból (bár a kislány nem emlékezett rá pontosan mikor voltak utoljára együtt, talán száz esztendővel ezelőtt vagy csak éppen tegnap?), mindegy együtt voltak újból s a férfi olyan mulatságos volt. Először is a legnagyobb bajuszt viselte, amit valaha is látott az életében, noha számára nem is volt ez bajusz egyáltalán ; egy csomó barna meg vörös szőr volt ez, a szája szélein meg az orra alatt. Másodszor pedig, ing és nyakkendő helyett valami kék-fehér csíkos trikót viselt s kabát sem volt rajta. Karjait a bajuszához hasonló szőr borította, noha kissé világosabb színű s ritkásabb. Kék sportnadrág volt rajta, harisnya meg cipő nélkül. Mezítláb volt, s a kislány is, természetesen. A férfi otthon volt. A kislány itt lakott vele, ebben a lakásban, Párizsban, ha ugyan egyáltalán lakásnak lehetett ezt nevezni. Nagyon öreg volt, főként ha figyelembe vesszük, hogy fiatalemberről van szó, harminchat éves, ezt mondta a kislánynak, aki nemrég töltötte be a hatodik esztendejét, most ébredt fel éppen, ezen a forró, augusztusi délutánon. Reggel, környékbeli sétájukon, a kislány barackokat látott meg egy dobozban, az egyik kis gyümölcskereskedés kirakatában, megállt, hogy szemügyre vegye őket, ekkor vásárolt neki egy kilót. A barackok most ott hevertek egy nagy tányéron, a kártyaasztalon, s ők ott ültek az asztal mellett. Hét barack volt, de egyik közülük romlott, hibás. Pontosan olyan jónak látszott ugyan, mint a többi, mint egy teniszlabda akkora, szép, vöröses héja világoszöldbe futott át, de a kocsány helyén törés húzódott, le egészen a mag közepéig. A férfi a legszebb s legnagyobb barackot odatette a kislány elé, egy aprócska tányérra, aztán kiválasztotta a hibásat s lassan hámozni kezdte. Amikor meghámozta a fejét, enni kezdett, egyikük sem beszélt, csak éppen ott voltak, mindenféle izgalom vagy terv nélkül, ennyi az egész. A férfi ujjai közé fogta a fél barackot, felemelte, aztán belenézett az üregébe, a felnyílott magba. A kislány is nézte. Mialatt nézték az üregből két apró csáp merészkedett elő, majd rögtön utána egy piciny, barna pontfej, aztán két hatalmas láb, az üreg szélébe kapaszkodva, erőteljesen, s húzta magával ami még lent volt, bármi is volt, kifelé a magból s a szélén megtorpant egy pillanatra, mintha körül akarna nézni. A férfi csendben tanulmányozta a mag lakóját, s így tett, természetesen, a kislány is. A teremtmény csupán egy villanásnyira állt meg, azután tovább mászott kifelé a magból, végig a barack félig rágott darabkáján, lefelé. kislány még sohasem látott ““ ilyesmit, csupa barnaszínű volt az egész nagy vacak, pontfej, meg csápok, meg egy csomó láb. És hogy mozgott! Csaknem üzletszerűen, mondhatná valaki. A férfi visszarakta a barackot a tányérra. A teremtmény lemászott a barackról, rá a fehér tányérra. Itt aztán, gondterhelten, megállt. — Ki ez? — kérdezte a kislány. — Gaszton. — mondta a férfi. —• Hol lakik? — Hát szóval eddig bent lakott a barackmagban, de most, hogy a barackot leszedték, meg eladták, én megettem a felét, úgy látszik kikerült a házából meg a lakásából. — Nem fogod eltaposni? — Nem, persze, hogy nem, miért taposnám el? — Egy kukac. Brrr, ilyen csúnya. WILLIAM SAROYAN — Szó sincs róla. — Gaszton, a nagy korzózó. — Mindenki kiabál, amikor egy kukac kimászik az almából, de te nem kiabálsz vagy ilyesmi? —Hát persze, hogy nem. Mi talán szeretnénk, ha valaki mindig kiabálna, akárhányszor csak kijövünk a házunkból? — Miért kiabálnának? — Erről van szó. Hát akkor mi miért kiabáljunk Gasztonra? — Nem olyan, mint mi. — Hát szóval nem, nem pontosan, de ugyanolyan, mint a többiek, akik bent laknak a magokban. A szegény fickónak most már nincs háza s itt áll megfürödve a gyönyörű színével meg a csinos formájával, s nincs hová menjen. — Csinos? — Gaszton körülbelül a legcsinosabb a fajtájából, amit valaha is láttam. — Mit mond most? — Hát most egy kicsit össze van zavarodva. Mert bent, a házában, minden a legnagyobb rendben volt. Volt ágya, meg szekrénye, meg minden. — Mutasd meg. A férfi felemelte a barackot, magára hagyva Gasztont a fehér tányéron. Leszedte maradék héját s megette a többit. — Senki, akit ismerek nem csinálná ezt, — mondta a kislány. — Mindenki eldobná. — Nem tudom elképzelni, hogy miért. Ez egy tökéletesen kifogástalan barack. P elnyitotta a magot s két részét letette a tányérra, nem messze Gasztontól. A kislány figyelmesen nézte a felhasadt magokat. — Itt él, ebben? — Itt élt, — mondta a férfi. — Gaszton most már kikerült a nagyvilágba és magára van hagyva. Megnézheted milyen kényelmesen élt itt bent. Megvolt mindene. — És most mije van? — Nem sok, azt hiszem. — Mit fog csinálni? — Mit fogunk mi csinálni? — Hát eltaposni nem fogjuk, az biztos, azt nem fogjuk csinálni, — mondta a kislány. — Hát akkor mit fogunk csinálni?— Tegyük vissza? — Óh, ennek a háznak befellegzett. — Nem tudna akkor a mi házunkban élni, talán? — Nem túl kényelmesen. —• Egyáltalán, tudna élni a mi házunkban? — Hát megpróbálhatjuk, azt hiszem. Nem akarsz enni egy barackot? — Csak olyan barackot akarok, amelyiknek a magjában lakik valaki. — Hát akkor keressünk egy barackot, amelynek nyílás van a tetején, mert az olyan barack, amelyikben valószínűleg találunk valakit. A kislány végigvizsgálta a barackokat a tányéron . — Egyiken sincs nyílás,— mondta. — Akkor egyél meg egyet. — Nem. Olyan barackot akarok, amilyent te ettél, valakivel a magjában. — Az igazat megvallva, az olyan barackot, amilyent én ettem mindenki rossznak tartja, tehát az üzletekben nem árulnak ilyesmit. Nekem is csak véletlenül adták, bizonyára. És most itt van Gaszton, ház nélkül, minden nélkül s nekünk van hat szép barackunk. — Én nem akarok szép barackot. Én olyan barackot akarok, amelyikben emberek laknak. — Jól van, akkor megyek, hátha tudok neked szerezni egy ilyen barackot. — És én mit csináljak addig? — Jöhetsz velem, vagy ha akarsz, Gaszton itt is maradhatsz. Öt perc múlva visszajövök. — Mit mondjak, ha cseng a telefon ? — Nem hiszem, hogy csengeni fog, de ha mégis, mondd, hogy halló, és kérdezd meg, hogy ki beszél. — És mit mondjak, ha anyu telefonál? — Mondd meg neki, hogy elmentem szerezni neked egy rossz barackot, vagy mondj neki, amit akarsz. — Ha azt akarja, hogy visszamenjek hozzá, mit mondjak? — Ha vissza akarsz menni, mondd, hogy igen. — Te akarod, hogy menjek? — Nem, persze, hogy nem, de a fontos az, amit te akarsz s nem az, amit én akarok. — Miért az a fontos? — Mert azt akarom, hogy ott légy, ahol szeretsz lenni. — Én itt szeretek lenni. — Jól van, mindjárt jövök. Zoknit húzott, cipőt, kabátot vett magára és ment. A kislány Gasztont figyelte: mit fog most csinálni? Gaszton körbevándorolt a tányéron, de ebből semmi sem derült ki, nem tudta, mit csináljon, vagy hová menjen. Őzólt a telefon, anyu volt, azt mondta küldi a sofőrt érte, mert valami születésnapi uzsonnára kell mennie, valakinek a kislánya szintén hat éves lett, s aztán holnap repülnek vissza New Yorkba. — Beszélni akarok az apáddal, — mondta. — Elment egy barackért. — Egy barackért? — Amelyikben emberek laknak. — Még két napja sem vagy az apáddal s máris, mintha őt hallanám. — De vannak olyan barackok, amelyikben emberek laknak. Én tudom. Láttam egyet, amelyik jött kifelé. — Egy kukac? — Nem kukac. Gaszton. — Kicsoda? — Gaszton, a nagy izé. — Bárki más kezébe kap egy barackot egy kukaccal, eldobja. De nem az apád. Neki mindjárt fel kell fújnia valami nagy ostobasággá•— Ez nem ostobaság. — Jól van, jól van, ne dühösködj rám egy nyomorult barackféreg miatt, vagy mi is az. — Gaszton itt van előttem és a háza meg eltört és én nem dühösködöm rád. — Kitűnően fogsz szórakozni az uzsonnán. — Oké. — És a repülés is nagyszerű lesz, vissza New Yorkba. — Oké. — Örülsz, hogy láttad az apádat? — Persze, hogy örülök. — Mulatságos? — Igen. — Bolondos? — Igen. Azaz, nem. Csak éppen nem kiabál, amikor egy kukacot lát kimászni a magból vagy miből. Csak nézi őt, gondosan. Dehát azért az mégiscsak egy kukac, mégiscsak, ugye? — Semmi egyéb. Egy kukac. — És szét kell taposni, ugye? — Szét bizony. Alig várom már, hogy lássalak, drágám. Ez a két nap olyan hosszú volt, mint két év. Szervusz, szervusz. A kislány figyelte Gasztont a “ tányéron és tényleg nem szerette. Brrr, ilyen csúnya volt, pont mint amikor először látta. És háza sem volt neki többé és csak mászkált körbe-körbe a fehér tányéron és buta volt és csúnya és nevetséges és semmire való és minden. Sírt egy kicsit, de csak belül, mert régen elhatározta már, hogy sohasem fog sírni, mert ha az ember egyszer elkezd sírni, annyi mindenen lehet sírni, abba sem lehet hagyni akkor, s ezt nem szerette. S a felnyílt barackmag is csúnya volt, utálatos vagy ilyesmi. Piszkos volt. A férfi vásárolt egy kiló barackot, de mivelhogy nem talált közöttük hibásat, vásárolt még egy kilót egy másik üzletben s most szerencsésebb volt, két hibásat is talált közöttük. Sietett vissza a lakásába. A lányát ott találta a szobájában, a legszebb ruháját viselte. — Anyu telefonált, — mondta. — És küldi értem a sofőrt mert lesz még egy születésnapi uzsonna. — Még egy? — Hát mert New Yorkban mindig annyi van ilyen, egy csomó. — S aztán visszahoz a sofőr? — Nem. H holnap repülünk vissza New Yorkba. — Óh. —• Én szerettem itt lenni, a te házadban. — Én szerettem, hogy itt vagy. — Te miért laksz itt? — Ez az otthonom. —■ Szép, de egészen más, mint ahol mi élünk. — Igen, azt hiszem, más. — Ez itt olyan, mint a Gaszton háza. — Hol van Gaszton? ■— Eltapostam. —• Igazán? Miért? —• Mindenki eltapossa a bogarakat meg a férgeket. — Óh, hát... Találtam neked egy barackot. — Nem akarok többet barackot. — Oké. Felöltöztette a kislányt s éppen csomagolta a dolgait, amikor a sofőr megérkezett. Együtt ment le a lépcsőn a kislánnyal meg a sofőrrel, s az utcán át akarta ölelni a kislányt, amikor eszébe jutott, hogy jobb, ha mégsem öleli át. Kezetráztak, ehelyett, mint az idegenek. Figyelte, amint az óriási kocsi eltűnik a fordulóban, aztán lement a sarokra, ahol reggelenként kávézni szokott s kissé úgy érezte magát, mint Gaszton a fehér tányéron. Irodalmi Újság 1962 május 15. ÖTVEN SPANYOL MAMA A JAPÁNOK kezdeményezték. Tokióban minden évben nemzetközi tárlatot rendeznek, hattól tizenegy éves gyermekek festményeiből. A gyermekeknek a festegetés ma is ugyanilyen elemi ösztöne, mint az ősemberé. Az egyszerű fekete ceruza sokkal kevésbé érdekli, mint a festés. A gyermeknek, az egész világ új, minden érzéklete egyéni, mert mind első benyomás, festegetése őszinte, mert mindig önös. Együtt ugrándozik a patakkal, együtt kapálózik és ihaházik a lovacskával, együtt sistereg a mozdonnyal. Az erdőben eltévedt Piroska ő maga, de ő a vicsorító farkas is, meg az emberevő boszorkány. Nem a világot hajlítja a maga kényére mint mi, hanem ő maga a világ, s ez festegetéseiben ezt a külön világát fejezi ki. A spanyol embernek a gyermek iránti együttérzése, megértése bámulatra méltó. Minden spanyol imádja a gyermekeket, otthon van köztük, mert holtig gyermek ő maga is. Ők követték leglelkesebben a tokiói példát. Összeszedtek hatvan gyereket a madridi népiskolákból, és a Nemzeti Könyvtár nagytermében leültették őket három egymásra következő délután, hogy festegessenek. Egyik délután a hat-kilenc éveseket, másik délután a kilenc-tizenkét éves nagyokat, a harmadikon összevissza húszat, akik ezekből a csoportokból kimaradtak. Adtak mindeniknek egy halom 50 x 70 centiméteres papírost és egy sorozat sokszínű ceruzát. A TOKIÓI KÖZPONT megadott témája: lefesteni a mamát. Ott voltam, mikor Concepcion Fernández-Luna (maga is művész, írónő) leültette őket és beszélt nekik: „Most festést játszunk. Mindenki lefesti a mamáját. Jól értsetek meg. A mama haja nem szőke, barna, vagy vörös. A mama haja olyan színű, amilyennek ti akarjátok. És a ruhája, meg a fák vagy a házatok, az is. Mindenki úgy festi, ahogy akarja.” A gyerekek nagy buzgalommal láttak a mázoláshoz. Egyikük a földre feküdt a papirosaival, másik felmászott az asztala tetejére, egyik térdelt a papírja előtt, másik ugrándozott, de mindegyik felborzolta a haját és kidugta a nyelvét nagy igyekezetében. Olyik hosszú órákat pepecselt a mamán, másik telerajzolt minden papírost és többet kért — de egyikük sem unta meg. Figyelemreméltó, hogy egyikük sem utánozta a másikat: mind maga festette a mamát. A spanyolok pedig mindvalamenynyit kiállították a Nemzeti Könyvtárban mielőtt elküldik Tokióba a nemzetközi kiállításra. Most itt van együtt ötven spanyol mama hupikékben, haragosvörösben, ibolyában és sárgában mindenekfölött. Természetes színében soha. Mint a legmodernebb festőknél, a szín mindig keményen elhatárolt és mindig csak jelkép. Pontosan látszik a képeken, hogy melyik gyerek imádja a mamát és melyikük veszi éppenhogy tudomásul létezését; melyikük számára maradt a mama kizárólag az idegen felnőttvilág lakója, és melyikük nem is szereti, vagy éppen hogy titkon gyűlöli őt. A MAMA nagyon ritka képen áll egyedül. A mama a világképbe tartozik, az tehát a képen velejár. Amelyik gyermek világában a mama a gyújtópont, az rikító színben, jó vastagon felrakva festette oda, de amelyik nem akarja elismerni, annak a képén a kicsinyített mamaalak a környezetbe valósággal belevész. A fiúk világa más, mint a lányoké. A Juanito mamája kék tengerfenéken fekszik, kicsi halszerű és hatalmas úszóhártyák feszülnek a lábujjai között, míg a tenger felszínén óriási hajók vitorláznak kalandvilág felé. (Erről a képről értekezést írhatna bármely pszichoanalitikus.) José Lozano is tengert lát a mama körül, de az ő rajongva szeretett mamája a sötétkék tengerből sötétkék ég alatt bíborvörös fürdőköpenyben, roppant, zöld színű konttyal és narancssárgán tündöklő arculattal mindent túlharsogó nagyságban lép elénk. Egész sor fiú mamája hátán fekszik a földön. A Pacoé egy fa alatt, míg Paco maga a fa tövében játszik, így fekszik a Pope mamája is, de az orrából egy óriási napernyő nő ki, mely az egész képet betölti. A kis Agosti-fiú mamájának picinyke egérfeje van, s a mama belevész a bútorokba és a lakásba, aminek még a padlókockái is a szivárvány minden színében tündökölnek. A hétéves Andres Barraguero zöldsapkás kicsi mamája törött játékbabát tart a kezében és furcsa fogvájólába van. Az Agosti mama, úgy hiszem, az egyetlen, aki egy interieurben mutatkozik. A többi mind a szabad természetben áll, fák, csillagok, tenger és hegyek között. Legfurcsábbak a fák lombgömbjei. Sárgák, vörösek, minden más színűek, csak zöldek soha. A tenger is ritkán kék, és az egyik képen hatalmas pipa lóg a nap agyarában. A KISLÁNYOK KÖZÜL a hatéves Coral, nagy azúrkék képen hatalmas narancsszín taréjjal ábrázolja az édesanyját: egyik kezében hatalmas barnavörös pacsmag a törlőruha, másik kezében a kisebb pacsmag szivacs; a háttérben óriási kék négyszög: „Ez a fürdőkád, amiben fürdeni szokott.” Mária Lujza sárgaszínű mamája óriási, de babszemnyi pici a feje és előtte az út mentén a húsvéti processzió lobogó fáklyái állanak fák helyett. Teresa anyjának egyáltalán nincs feje. Pici virágsziromszerűen szaggatott valami van a feje helyén. Aztán sorra érkeznek az igazi mamák. Ezúttal a gyerek, a művész vezeti kézenfogva a mamát, a modellt. „Na hol vagyok? Milyennek festettél?” — „Itt vagy! Nézd! Ez vagy te!” És a mamák boldogan nevetnek, ahogy meglátják magukat a tengerparton, a fa alatt vagy a konyhában. Ők nem érzik megdöbbentőnek ezeket a festményeket, mint én, a betolakodó idegen. BENEDEK KÁROLY