Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)

1962-05-15 / 10. szám

10 Túl ést a barackevés következett, ahogy eltervezték, mindjárt az ebéd utáni szundítás után, s ott ült, szemben a férfival, aki noha az apja volt, lehetett volna töké­letesen idegen. Együtt voltak újból (bár a kislány nem emlékezett rá pontosan mikor voltak utoljára együtt, talán száz esztendővel ezelőtt vagy csak éppen tegnap?), mindegy együtt voltak újból s a férfi olyan mulatságos volt. Először is a legnagyobb bajuszt viselte, amit valaha is látott az életében, noha számára nem is volt ez bajusz egyáltalán ; egy csomó bar­na meg vörös szőr volt ez, a szája szélein meg az orra alatt. Másod­szor pedig, ing és nyakkendő helyett valami kék-fehér csíkos trikót viselt s kabát sem volt rajta. Karjait a bajuszához hasonló szőr borította, noha kissé világosabb színű s ritkásabb. Kék sportnadrág volt rajta, harisnya meg cipő nél­kül. Mezítláb volt, s a kislány is, természetesen. A férfi otthon volt. A kislány itt lakott vele, ebben a lakásban, Párizsban, ha ugyan egyáltalán lakásnak lehetett ezt nevezni. Nagyon öreg volt, főként ha figyelembe vesszük, hogy fiatal­emberről van szó,­­ harminchat éves, ezt mondta a kislánynak, aki nemrég töltötte be a hatodik esztendejét, most ébredt fel éppen, ezen a forró, augusztusi délutánon. Reggel, környékbeli sétájukon, a kislány barackokat látott meg egy dobozban, az egyik kis gyümölcskereskedés kirakatában, megállt, hogy szemügyre vegye őket, ekkor vásárolt neki egy kilót. A barackok most ott hevertek egy nagy tányéron, a kártyaaszta­lon, s ők ott ültek az asztal mel­lett. Hét barack volt, de egyik közü­lük romlott, hibás. Pontosan olyan jónak látszott ugyan, mint a többi, mint egy teniszlabda akkora, szép, vöröses héja világoszöldbe futott át, de a kocsány helyén törés húzódott, le egészen a mag kö­zepéig. A férfi a legszebb s legnagyobb barackot odatette a kislány elé, egy aprócska tányérra, aztán kiválasz­totta a hibásat s lassan hámozni kezdte. Amikor meghámozta a fe­jét, enni kezdett, egyikük sem beszélt, csak éppen ott voltak, mindenféle izgalom vagy terv nél­kül, ennyi az egész. A férfi ujjai közé fogta a fél barackot, felemelte, aztán be­lenézett az üregébe, a felnyílott magba. A kislány is nézte. Mialatt nézték az üregből két apró csáp merészkedett elő, majd rögtön utána egy piciny, barna pontfej, aztán két hatalmas láb, az üreg szélébe kapaszkodva, erőtel­jesen, s húzta magával ami még lent volt, bármi is volt, kifelé a magból s a szélén megtorpant egy pillanatra, mintha körül akarna nézni. A férfi csendben tanulmányozta a mag lakóját, s így tett, ter­mészetesen, a kislány is. A teremtmény csupán egy vil­lanásnyira állt meg, azután tovább mászott kifelé a magból, végig a barack félig­ rágott darabkáján, le­felé. kislány még sohasem látott ““ ilyesmit, csupa barnaszínű volt az egész nagy vacak, pontfej, meg csápok, meg egy csomó láb. És hogy mozgott! Csaknem üzlet­szerűen, mondhatná valaki. A fér­fi visszarakta a barackot a tányér­ra. A teremtmény lemászott a ba­rackról, rá a fehér tányérra. Itt aztán, gondterhelten, megállt. — Ki ez? — kérdezte a kislány. — Gaszton. — mondta a férfi. —• Hol lakik? — Hát szóval eddig bent lakott a barackmagban, de most, hogy a barackot leszedték, meg eladták, én megettem a felét, úgy látszik kikerült a házából meg a lakásá­ból. — Nem fogod eltaposni? — Nem, persze, hogy nem, miért taposnám el? — Egy kukac. Brrr, ilyen csúnya. WILLIAM SAROYAN — Szó sincs róla. — Gaszton, a nagy korzózó. — Mindenki kiabál, amikor egy kukac kimászik az almából, de te nem kiabálsz vagy ilyesmi? —Hát persze, hogy nem. Mi ta­lán szeretnénk, ha valaki mindig kiabálna, akárhányszor csak kijö­vünk a házunkból? — Miért kiabálnának? — Erről van szó. Hát akkor mi miért kiabáljunk Gasztonra? — Nem olyan, mint mi. — Hát szóval nem, nem ponto­san, de ugyanolyan, mint a töb­biek, akik bent laknak a magok­ban. A szegény fickónak most már nincs háza s itt áll megfürödve a gyönyörű színével meg a csinos formájával, s nincs hová menjen. — Csinos? — Gaszton körülbelül a legcsino­­sabb a fajtájából, amit valaha is láttam. — Mit mond most? — Hát most egy kicsit össze van zavarodva. Mert bent, a házában, minden a legnagyobb rendben volt. Volt ágya, meg szekrénye, meg minden. — Mutasd meg. A férfi felemelte a barackot, magára hagyva Gasztont a fehér tányéron. Leszedte maradék héját s megette a többit. — Senki, akit ismerek nem csi­nálná ezt, — mondta a kislány. — Mindenki eldobná. — Nem tudom elképzelni, hogy miért. Ez egy tökéletesen kifogás­talan barack. P elnyitotta a magot s két­­ részét letette a tányérra, nem messze Gasztontól. A kislány figyelmesen nézte a felhasadt magokat. — Itt él, ebben? — Itt élt, — mondta a férfi. — Gaszton most már kikerült a nagyvilágba és magára van hagyva. Megnézheted milyen kényelmesen élt itt bent. Megvolt mindene. — És most mije van? — Nem sok, azt hiszem. —­ Mit fog csinálni? — Mit fogunk mi csinálni? — Hát eltaposni nem fogjuk, az biztos, azt nem fogjuk csinálni, — mondta a kislány. —­ Hát akkor mit fogunk csinál­ni?­­—­ Tegyük vissza? — Óh, ennek a háznak befelleg­zett. —­ Nem tudna akkor a mi há­zunkban élni, talán? — Nem túl kényelmesen. —• Egy­általán, tudna élni a mi házunkban? —­ Hát megpróbálhatjuk, azt hiszem. Nem akarsz enni egy ba­rackot? — Csak olyan barackot akarok, amelyiknek a magjában lakik va­laki. — Hát akkor keressünk egy ba­rackot, amelynek nyílás van a te­tején, mert az olyan barack, amelyikben valószínűleg találunk valakit. A kislány végigvizsgálta a ba­rackokat a tányéron . — Egyiken sincs nyílás,­­— mondta. — Akkor egyél meg egyet. — Nem. Olyan barackot akarok, amilyent te ettél, valakivel a mag­jában. — Az igazat megvallva, az olyan barackot, amilyent én ettem min­denki rossznak tartja, tehát az üzletekben nem árulnak ilyesmit. Nekem is csak véletlenül adták, bizonyára. És most itt van Gasz­ton, ház nélkül, minden nélkül s nekünk van hat szép barackunk. — Én nem akarok szép barackot. Én olyan barackot akarok, amelyik­ben emberek laknak. — Jól van, akkor megyek, hátha tudok neked szerezni egy ilyen ba­rackot. — És én mit csináljak addig? — Jöhetsz velem, vagy ha akarsz, Gaszton itt is maradhatsz. Öt perc múlva visszajövök. — Mit mondjak, ha cseng a te­lefon ? — Nem hiszem, hogy csengeni fog, de ha mégis, mondd, hogy halló, és kérdezd meg, hogy ki beszél. — És mit mondjak, ha anyu telefonál? — Mondd meg neki, hogy el­mentem szerezni neked egy rossz barackot, vagy mondj neki, amit akarsz. —­ Ha azt akarja, hogy vissza­menjek hozzá, mit mondjak? — Ha vissza akarsz menni, mondd, hogy igen. — Te akarod, hogy menjek? — Nem, persze, hogy nem, de a fontos az, amit te akarsz s nem az, amit én akarok. — Miért az a fontos? — Mert azt akarom, hogy ott légy, ahol szeretsz lenni. — Én itt szeretek lenni. — Jól van, mindjárt jövök. Zoknit húzott, cipőt, kabátot vett magára és ment. A kislány Gasz­tont figyelte: mit fog most csinál­ni? Gaszton körbevándorolt a tányéron, de ebből semmi sem derült ki, nem tudta, mit csináljon, vagy hová menjen. Ő­zólt a telefon, anyu volt, azt mondta küldi a sofőrt érte, mert valami születésnapi uzsonnára kell mennie, valakinek a kislánya szintén hat éves lett, s aztán holnap repülnek vissza New Yorkba. — Beszélni akarok az apáddal, — mondta. — Elment egy barackért. — Egy barackért? — Amelyikben emberek laknak. — Még két napja sem vagy az apáddal s máris, mintha őt halla­nám. — De vannak olyan barackok, amelyikben emberek laknak. Én tudom. Láttam egyet, amelyik jött kifelé. — Egy kukac? — Nem kukac. Gaszton. — Kicsoda? — Gaszton, a nagy izé. — Bárki más kezébe kap egy ba­rackot egy kukaccal, eldobja. De nem az apád. Neki mindjárt fel kell fújnia valami nagy ostobaság­gá­•— Ez nem ostobaság. — Jól van, jól van, ne dühösködj rám egy nyomorult barackféreg miatt, vagy mi­ is az. —­ Gaszton itt van előttem és a háza meg eltört és én nem dühös­­ködöm rád. — Kitűnően fogsz szórakozni az uzsonnán. — Oké. — És a repülés is nagyszerű lesz, vissza New Yorkba. — Oké. — Örülsz, hogy láttad az apá­dat? — Persze, hogy örülök. — Mulatságos? — Igen. — Bolondos? — Igen. Azaz, nem. Csak éppen nem kiabál, amikor egy kukacot lát kimászni a magból vagy miből. Csak nézi őt, gondosan. Dehát azért az mégiscsak egy kukac, mégiscsak, ugye? — Semmi egyéb. Egy kukac. — És szét kell taposni, ugye? — Szét bizony. Alig várom már, hogy lássalak, drágám. Ez a két nap olyan hosszú volt, mint két év. Szervusz, szervusz. A kislány figyelte Gasztont a “­ tányéron és tényleg nem szerette. Brrr, ilyen csúnya volt, pont mint amikor először látta. És háza sem volt neki többé és csak mászkált körbe-körbe a fehér tányéron és buta volt és csúnya és nevetséges és semmire való és min­den. Sírt egy kicsit, de csak belül, mert régen elhatározta már, hogy sohasem fog sírni, mert ha az ember egyszer elkezd sírni, annyi mindenen lehet sírni, abba sem lehet hagyni akkor, s ezt nem szerette. S a felnyílt barackmag is csúnya volt, utálatos vagy ilyesmi. Piszkos volt. A férfi vásárolt egy kiló ba­rackot, de mivelhogy nem talált közöttük hibásat, vásárolt még egy kilót egy másik üzletben s most szerencsésebb volt, két hibásat is talált közöttük. Sietett vissza a la­kásába. A lányát ott találta a szobájá­ban, a legszebb ruháját viselte. —­ Anyu telefonált, — mondta. — És küldi értem a sofőrt mert lesz még egy születésnapi uzsonna. — Még egy? — Hát mert New Yorkban mindig annyi van ilyen, egy cso­mó. — S aztán visszahoz a sofőr? — Nem. H holnap repülünk vissza New Yorkba. — Óh. —• Én szerettem itt lenni, a te házadban. — Én szerettem, hogy itt vagy. — Te miért laksz itt? — Ez az otthonom. —■ Szép, de egészen más, mint ahol mi élünk. — Igen, azt hiszem, más. — Ez itt olyan, mint a Gaszton háza. — Hol van Gaszton? ■— El­tapostam. —• Igazán? Miért? —• Mindenki eltapossa a bogara­kat meg a férgeket. — Óh, hát... Találtam neked egy barackot. — Nem akarok többet barackot. — Oké. Felöltöztette a kislányt s éppen csomagolta a dolgait, amikor a so­főr megérkezett. Együtt ment le a lépcsőn a kislánnyal meg a sofőr­rel, s az utcán át akarta ölelni a kislányt, amikor eszébe jutott, hogy jobb, ha mégsem öleli át. Kezet­­ráztak, ehelyett, mint az idegenek. Figyelte, amint az óriási kocsi eltűnik a fordulóban, aztán lement a sarokra, ahol reggelenként kávéz­ni szokott s kissé úgy érezte ma­gát, mint Gaszton a fehér tányéron. Irodalmi Újság 1962 május 15. ÖTVEN SPANYOL MAMA A JAPÁNOK kezdeményezték. To­kióban minden évben nemzetközi tárlatot rendeznek, hattól tizenegy éves gyermekek festményeiből. A gyermekeknek a festegetés ma is ugyanilyen elemi ösztöne, mint az ősemberé. Az egyszerű fekete ceruza sokkal kevésbé érdekli, mint a fes­tés. A gyermeknek, az egész világ új, minden érzéklete egyéni, mert mind első benyomás, festegetése őszinte, mert mindig önös. Együtt ugrándozik a patakkal, együtt ka­pálózik és ihaházik a lovacskával, együtt sistereg a mozdonnyal. Az erdőben eltévedt Piroska ő maga, de ő a vicsorító farkas is, meg az emberevő boszorkány. Nem a vilá­got hajlítja a maga kényére mint mi, hanem ő maga a világ, s ez festegetéseiben ezt a külön világát fejezi ki. A spanyol embernek a gyermek iránti együttérzése, megértése bá­mulatra méltó. Minden spanyol imádja a gyermekeket, otthon van köztük, mert holtig gyermek ő ma­ga is. Ők követték leglelkesebben a tokiói példát. Összeszedtek hat­van gyereket a madridi népiskolák­ból, és a Nemzeti Könyvtár nagyter­mében leültették őket három egy­másra következő délután, hogy fes­­tegessenek. Egyik délután a hat-ki­­lenc éveseket, másik délután a ki­­lenc-tizenkét éves nagyokat, a har­madikon összevissza húszat, akik ezekből a csoportokból kimaradtak. Adtak mindeniknek egy halom 50 x 70 centiméteres papírost és egy so­rozat sokszínű ceruzát. A TOKIÓI KÖZPONT megadott témája: lefesteni a mamát. Ott voltam, mikor Concepcion Fer­­nández-Luna (maga is művész, író­nő) leültette őket és beszélt nekik: „Most festést játszunk. Mindenki le­festi a mamáját. Jól értsetek meg. A mama haja nem szőke, barna, vagy vörös. A mama haja olyan szí­nű, amilyennek ti akarjátok. És a ruhája, meg a fák vagy a házatok, az is. Mindenki úgy festi, ahogy akarja.” A gyerekek nagy buzgalommal lát­tak a mázoláshoz. Egyikük a földre feküdt a papirosaival, másik felmá­szott az asztala tetejére, egyik tér­delt a papírja előtt, másik ugrán­dozott, de mindegyik felborzolta a haját és kidugta a nyelvét nagy igyekezetében. Olyik hosszú órákat pepecselt a mamán, másik teleraj­zolt minden papírost és többet kért — de egyikük sem unta meg. Figye­lemreméltó, hogy egyikük sem utá­nozta a másikat: mind maga fes­tette a mamát. A spanyolok pedig mindvalameny­­nyit kiállították a Nemzeti Könyv­tárban mielőtt elküldik Tokióba a nemzetközi kiállításra. Most itt van együtt ötven spanyol mama hupi­kékben, haragosvörösben, ibolyában­­ és sárgában mindenekfölött. Ter­mészetes színében soha. Mint a leg­modernebb festőknél, a szín mindig keményen elhatárolt és mindig csak jelkép. Pontosan látszik a képeken, hogy melyik gyerek imádja a mamát és melyikük veszi éppenhogy tudomásul létezését; melyikük számára maradt a mama kizárólag az idegen felnőtt­világ lakója, és melyikük nem is szereti, vagy éppen hogy titkon gyű­löli őt. A MAMA nagyon ritka képen áll egyedül. A mama a világképbe tar­tozik, az tehát a képen velejár. Amelyik gyermek világában a mama a gyújtópont, az rikító színben, jó vastagon felrakva festette oda, de amelyik nem akarja elismerni, an­nak a képén a kicsinyített mama­alak a környezetbe valósággal bele­­vész. A fiúk világa más, mint a lányoké. A Juanito mamája kék ten­gerfenéken fekszik, kicsi halszerű és hatalmas úszóhártyák feszülnek a lábujjai között, míg a tenger fel­színén óriási hajók vitorláznak ka­landvilág felé. (Erről a képről érte­kezést írhatna bármely pszichoanali­tikus.) José Lozano is tengert lát a mama körül, de az ő rajongva szeretett mamája a sötétkék tenger­ből sötétkék ég alatt bíborvörös fürdőköpenyben, roppant, zöld színű konttyal és narancssárgán tündök­lő arculattal mindent túlharsogó nagyságban lép elénk. Egész sor fiú mamája hátán fek­szik a földön. A Pacoé egy fa alatt, míg Paco maga a fa tövében ját­szik, így fekszik a Pope mamája is, de az orrából egy óriási napernyő nő ki, mely az egész képet betölti. A kis Agosti-fiú mamájának pi­cinyke egérfeje van, s a mama be­­levész a bútorokba és a lakásba, aminek még a padlókockái is a szivárvány minden színében tün­dökölnek. A hétéves Andres Barra­­guero zöldsapkás kicsi mamája tö­rött játékbabát tart a kezében és furcsa fogvájólába van. Az Agosti mama, úgy hiszem, az egyetlen, aki egy interieurben mu­tatkozik. A többi mind a szabad természetben áll, fák, csillagok, ten­ger és hegyek között. Legfurcsábbak a fák lombgömbjei. Sárgák, vörö­sek, minden más színűek, csak zöl­dek soha. A tenger is ritkán kék, és az egyik képen hatalmas pipa lóg a nap agyarában. A KISLÁNYOK KÖZÜL a haté­ves Coral, nagy azúrkék képen ha­talmas narancsszín taréjjal ábrázol­ja az édesanyját: egyik kezében ha­talmas barnavörös pacsmag a tör­lőruha, másik kezében a kisebb pacsmag szivacs; a háttérben óriási kék négyszög: „Ez a fürdőkád, ami­ben fürdeni szokott.” Mária­ Lujza sárgaszínű mamája óriási, de babszemnyi pici a feje és előtte az út mentén a húsvéti processzió lobogó fáklyái állanak fák helyett. Teresa anyjának egyál­talán nincs feje. Pici virágszirom­­szerűen szaggatott valami van a feje helyén. Aztán sorra érkeznek az igazi ma­mák. Ezúttal a gyerek, a művész vezeti kézenfogva a mamát, a mo­dellt. „Na hol vagyok? Milyennek festettél?” — „Itt vagy! Nézd! Ez vagy te!” És a mamák boldogan ne­vetnek, ahogy meglátják magukat a tengerparton, a fa alatt vagy a konyhában. Ők nem érzik megdöbbentőnek ezeket a festményeket, mint én, a betolakodó idegen. BENEDEK KÁROLY

Next