Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)
1966-10-23 / 15. szám
10 Mors sola fatetur quantula sint hominum corpusculas. JUVENALIS. AZ ELSŐ ÍRÓ, ki engem Livius és más középiskolai latin olvasmányok megkerülésével Róma létezéséről kioktatott, dr. Milkó Izidor tekintélyes szabadkai ügyvéd volt. Könyvének Római mozaik volt a címe, ha jól emlékszem a Révai Testvérek volt a kiadója s annak ellenére, hogy egy fogorvos várószobájában lapozgattam, igen tetszett. Aki ezzel az íróval közelebbről akar megismerkedni — és érdemes vele megismerkedni —, az Kosztolányi Dezső írásaiban néhány meleg sort talál róla, — az enyémben csak annyit, hogy hálás vagyok neki azért a néhány szuggesztív oldalért, melyekkel engem később könyve olvasására bírt. Neki köszönhetem, hogy képzeletben átléptem Róma kapuját, a Porta del Popolót és elindultam a Capitolium felé. Szabadka számomra már régen is legendás város volt, mert hogy ez volt az első város, melyet életemben megismertem. Kocsin vittek oda szüleim, tán három óra hajtásnyira Mélykúttól s legendás híre számomra azért volt, mert kocsisunk, Body bácsi azt emlegette az úton : ’’Nem tudom elég erősek-e ennek a gyereknek a fogai, mert aki először lép be kapuján, annak el kell rágnia a város láncait’. Féltem-e ettől a feladattól vagy sem, nem tudnám megmondani, — azt hiszem, nem féltem, mert ha szüleimmel együtt voltam, akkor semmitől sem féltem. Hogy melyek voltak a legközelebbi állomások Róma megismerésében, ezt talán össze is tudnám állítani, de miért elvenni ezt a szép feladatot a közeljövő irodalomtudósaitól. Csak a kezdetekről néhány szót. Volt egy katolikus osztálytársam a luteránus gimnáziumban, aki leginkább azzal imponált nekem, hogy négy keresztneve volt ; úgy hívták : Voigt Géza Antal Elemér Lóránt. (Nekem mindössze egy s azt sem kedveltem : boldog voltam, hogy anyám Miskámnak nevezett.) S ez az én kedves barátom — szeretem hinni, hogy még él s néhány sorral reagál majd emlékezéseimre — időnként meghívott engem otthonába, hogy megmutassa gazdag reprodukció gyűjteményét, melynek lapjait szülei hozták neki külföldi útjaikról. ’’Látod — mondotta —, ezt a képet úgy hívják : A Pesaro-család Madonnája. Velencében őrzik a Frari templomban — ő úgy mondotta : Santa Maria gloriosa dei Frari — szigorú franciskánusok, akik áhítatosan figyelnek minden mozdulatára. Ha gonoszat cselekszem — folytatta barátom — vagy akár csak gondolok, akkor letérdelek e kép előtt, meggyónom bűnömet és a Madonna kegyes hozzám. Vagy nézzed ezt a metszetet : Raffael freskójáról készült, tudod, amelyik azt a jelenetet ábrázolja, mikor Szent Péter elhagyja börtönét. Hiába láncolt, börtönkulcs, lándzsás őrök, Szent Péter csak úgy kilépett, ahogy ezen a metszeten ábrázolva van.” Aztán megesküdött, hogy Raffael a világ legnagyobb festője, a Vatikán a világ legnagyobb palotája, a S. Pietro a világ legnagyobb temploma s a Marcus Aurelius-szobor a világ legszebb lovas szobra... Kincsesház volt, melybe engem bejuttatott, számomra varázsos indulás Itáliába. ELSŐ RÓMAI UTAMRA két könyvet vittem magammal. Az egyik Gsell-Fels német nyelvű Róma-könyve volt, — ma is haszonnal forgatom, különösen ha a századeleji Rómáról akarok hiteleset megtudni. A másik nyilván Goethe Italienische Reise-je, de az is lehet, hogy Stendhal Promenades-ja volt, — ez még kiderítendő volna. A döntő körülmény azonban Róma megismerésében, vagy mondjuk szerényebben , Rómához való elszegődésemben, az volt, hogy a Termini állomáson, persze még a régin, egy barátom várt, akihez igen-igen ragaszkodtam, mert a leggyöngédebb, legemberibb ember volt : Elek Artur, az író, Róma szerelmese s igazi ismerője. Volna róla még egyéb mondanivalóm, de tán elég, ha azt idézem, amit Ady Endre mondott róla, mikor Rómából, hol vele megismerkedtem, hazaérkezett : ’’Most ismerkedtem meg a legfehérebb emberrel”. (Akkor még a fehér fehéret jelentett, tisztaságot, a szép dolgoknak áhítatos megbecsülését.) S attól kezdve, hogy Elek Artur bejárta velem Róma utcáit, a Teatro Marcello környékét, az Aventino templomait, a S. Gregorio Magno kápolnáit, — tíz napig voltunk együtt szakadatlan csoda-bámulásban. — Róma legigazibb érdeklődésem, komoly tanulmányom tárgyává vált, melyet soha más csábítás kedvéért nem mellőztem. S melytől most búcsúznom kell, —s ne is tessék marasztalni. (Egy kultúrtörténeti adat : mikor 1912- ben útnak indultam, egy percig sem gondoltam arra, sem én, sem bárki más, hogy egy utazáshoz útlevél s vízum kell. Ha olyasvalakivel kerültem össze, ki ilyen okmány birtokában volt, ezt az előkelőség különös szignumának tekintettem. Hogy is sejthettem volna, hogy egy emberöltő múlva ez a világ különös lerongyolódásáról kiállított okmány lesz! ’’Melytől most búcsúznom kell”. S mégsem mertem címül azt írni ide : Búcsúzás Rómától, holott igazánból erről van szó, már csak azért is, hogy így kamufláljam : búcsú az élőktől. Az ilyen cím, ha öreg koromhoz passzolt is volna, de természetemhez sehogy sem. Mikor egy kedves lényt, aki messzi útra indult, a hajóhoz kísértem, soha más, mint dadogó szavak nem tolultak az ajkamra. Nemrég volt egy magyar miniszterelnök, kinek hazája tragikus esztendeiben fontos mandátum jutott osztályrészül, a búcsúzásról elmélkedve — nyolcvanon túl — olyan igazán sajnálkozott önmagán : ’’Nagy kár értem!” Ugyanúgy, mint Petrarca , una pietà si forte di mi stesso. Az ember nagyon tudja sajnálni önmagát, — hogy van az, hogy én egyetlen sóhajra sem vagyok képes. Az Odysseában is olvashattuk, nem az enyémben, Homeroséban —, mikor hősünket a hajótörés a pheákok szigetének partjára vetette és ő megcibáltan, sárosan ott áll egy fügefalevél bikiniben a legkirálylányibb királylány, Nausikaa előtt. Aki hazaviszi királyi apja, Alkinoos palotájába, ahol megfürdetik, felöltöztetik, dús lakomára invitálják, — senki sem tudja, ki ez a vendég, mifajta jövevény ? És Demidokos, az ősz lantos éneket mond, mely a nagy ártatlanul Odysseus hányattatásairól szól. És az ismeretlen vendég könnyekre fakad. ”A világtörténelem legőszintébb könnyei voltak ezek”, teszi hozzá magyarázón az emberi gyöngeségek nagy ismerője, Arthur Schopenhauer. (Ezt már az idők folyamán többször is citáltam, de tessék elhinni, mindig odaillőn.) BÚCSÚZÁS RÓMÁTÓL, — valójában kendőlobogtatás az Élet felé, melynek mindenórás punktumával szembe kell néznem. Nem is jó kifejezés ez ’’szembe kell nézni”, mert olyan provokálón, hősiesen hangzik. Az Élet tudatában logikusan bennfoglaltatik a Halál, a befejezettség, a nincstovább gondolata. Csak ezzel válik az Élet magától értetődővé s számomra, így visszatekintőn, örömmé. Mit kell ezt nagyon bizonygatni! Nagy mesterem, Schopenhauer, nagyon megvetne az Élet ilyen értékeléséért, holott tán ő értékelte a legnagyobbra, mikor filozófiájának lényegét így határozta meg : Die Welt ist meine Vorstellung — a világot én alkottam. (Túlságosan szabad fordítás.) Én tudom szeretni az életet, ha nem is gondolom azt, hogy halálom a világ számára a super-atombomba-befejezést jelenti. Nem tudom, elmondottam-e Arany János kedvelt anekdotáját a haldokló cigányról, ki sátra előtt ülve búsan nézi, ahogy felhők borítják a napot. ’’Sütnél te még, de majd nem lesz kinek!” — mondja Schopenhauerrel. Számomra a halál gondolata nem ijesztő, soha nem is volt s a túlvilági élet vigasztalón soha nem vetítődött vászonra, mert soha vigasztalásra nem volt szükségem az élet múltán. Költőimben is alig találok megkapó sorokat a Halálról, pláne a túlvilági életről, nem is tudok költőt, ki a túlvilág ábrázolásában — legyen az akár Danteé, akár Michelangelóé — valami vonzót találna. De a haláltól való félelem vagy rémület vagy ellágyulás, remek sorokat diktált költőinknek. Milyen homerosi is Heine búcsúja, ahogy matracsírjából üzente : Denn der kleinste Philister Zu Stuckert am Neckar viel glücklicher ist er, Als ich der Pelide, der todte Held, Der Schlattenfürst in der Unterwelt Kár, hogy nem tudom, melyik verséből való s így azt sem tudom, hogy helyesen idéztem-e. És a matracsírnak az a másik nagy lantosa, vagy mint ő nevezi magát, ”a holt próféta a hegyen”, Babits Mihály, milyen lázadó, belenyugvó, viaskodó hangokat tud zengeni — az élet dicséretét, mert akarását. ’’Nem édes a világ, de szép látni... és én már gyógyulok”, mondja Karácsonyi lábadozás című versében, tán ugyanannak az érzésnek kifejezéséül, mint nagy barátja Ady Endre : Oh, az élet nem nagy vigalom Sehol, de ámulni lehet ... Irodalmi Újság FENYŐ MIKSA A két strófa Babits Botozgató című verséből a nagy életérzéstől, a távozás küszöbén : ... De én csak süllyedek süket botommal, míg fölöttem elszáll az egész szárnyrakelt liget ... Már száll is ... Az ágak, a bokrok... lányok ruhája ... száll, suhan ... Csak én botozok botladozva, a könnyűek közt súlyosan. Dh hogy szeretnék megfogózni valami lomb vagy szoknyaszárny fodrába : mind szakadna, tűnne, mint tüske közt a pókfonál. Gyöngéd sorok, az élet szeretete mondta tollba, oldalakon át tudnám idézni bánatos, életes verseit — tegye meg az olvasó helyettem! — Én csak még azt a versét idézem, mely így kezdődik : ”de én mégis szeretem ezt a barbár iramot”, mely önti fényét és hullámait a csillagokhoz, s melynek gyilkos víziója így végződik : — Oh kedvesem, milyen maszk menthet meg majd sárga gázmérgeiktől ? S végül egy szívet elszorító sikoltás, minden költői metafora nélkül : Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Ember bizonnyal már mondotta ezt ilyen kétségbeesetten, a költő még soha. (Az Irodalmi Újságnak megígértem, hogy Babits Mihály halálának huszonötödik évfordulójára tanulmányt írok róla. Nem írtam, de talán nem fogyok el addig, míg be nem váltom ígéretemet. Babits Mihály mindig aktuális.) IC - MI II Ha azt a nagy tanulmányt — Költők nehéz búcsúzása az élettől — mégis megírom akkor persze ebben külön fejezet dukál Ady Endrének, bő idézetekkel és szerény gloszszákkal. S benne lesz aláhúzottan az a Halál egyszerűségéhez, magától értetődőségéhez legméltóbb vers, olyan hangon hangolva, ahogy ilyen nagybetűs hatalomma szemben illendő : Megyek, megyek ez a Halál, Tudom, tudom : ez a Halál. Felöltözök, ajtót nyitok S a küszöbön utamba áll. Oh, de bolond, halálos éj. Heinrich Heine búcsúlátogatására is gyakran gondolok. Elvitette magát a Louvre-b, s ott a milói Venus szobrára hajolva könynyek között búcsúzott attól, ami számára az életet jelentette. A világtörténeten legőszintébb könnyei voltak. Hová vitessen el én magamat búcsúszót mondani ? ”Vitessem?” Hová kísérjen el Ria, Róma szeretetében és minden egyébben legkedvesebb társam, ki nélkül ma már egyetlen lépés sem tudok tenni s akkor sem tudtam, mikor még tudtam ? A S. Onofrio templom terére s kútja mellől, négy tölgyfája alá végigsimítani fátyolos tekintetemmel az alkonyi Rómát ? Botorkáljak el ilyen rokkantan ragyogó szerelmemhez, a Ludovic trónus fuvolás lányához, kinél nemrég csodálón és meghatottan elidőztem? Vágtán az alvó Ariadnéhoz a vatikáni gyűjteményben, akiről csak azért nem merek szerelmi éneket zengeni, mert egy hatalmas isten, Dionisos, jegyezte el magát vele. És istenekkel ne kezdjen ki halandó ” Procul a Jove, procul a fulmine” — csak jó messzi az istentől, meg a villámaitól. 1966. október 23. MEGTARTANI SZABÁLYTALAN RESZE Lesznai Annának, az első ”Nyugat”-nemzedék kiváló költőnőjének most jelent meg 81 éves korában Budapesten ’’Kezdetben volt a kert” című nagy kortörténeti-önéletrajzi regénye. Ebből az alkalomból idézem vissza néhány év előtti New York-i beszélgetésünket. Fiiatalkori verseit olvasva, a magyar Karenina Annának képzeltem, akit Ady (két dedikált versével is hangsúlyozva) kiváló költőnek tartott. Ez pedig nagy dolog, mert kívüle csak Kaffka Margitot ismerte el a nőírók közül. Amikor bevallottam, hogy a magam alkotta kép miatt ’’nem ismertem rá” (akit azelőtt sohase láttam...), nevetve mondta : — Túlságosan tudatos, felszabadult, életet szerető asszony voltam én ahhoz, hogy Karenina lehessek ! Lakása, a Lexington Avenue egyik bérházának sokadik emeletén is vidéki kúriára emlékeztet. Hiába, mindenki, mindenütt megőriz valamit a múltjából. Lesznai Anna, a költő-festőasszony felvidéki otthonának hangulatát varázsolja maga köré New Yorkban. Nemcsak bútorainak elrendezésével, maga tervezte kézimunkáival, de festményeivel is. Képein körtvélyesi fiatalok táncolnak, sétálnak, játszanak meséivé finomult házak között. Festő-e inkább vagy költő ?... Ezt még ma sem tudja határozottan eldönteni. Mindkét hajlamot magával hozta. Apai nagybátyja algíri képeket festett, unokabátyja, Hatvany Ferenc festő volt... — És az írás ? — teszi fel önmagának a kérdést és mindjárt meg is adja a feleletet . — Anyám is írt verseket lánykorában, szép kapcsos könyvbe. Akkor még szégyen lett volna megjelentetni. Már korán megtanított a versek szeretetére. Három-négyéves koromban, amikor nagybeteg volt, azzal mulattattam, hogy órákig fáradhatatlanul ugráltam, táncoltam előtte és közben rímekben beszéltem, mert olyankor nevetni is láttam... — Azért kezdtem festeni — vallja most, vagy hetven év távlatából ■— mert sajnáltam, hogy a virágok elhervadnak. Azt akartam, hogy megmaradjanak. Az ember szeretné megtartani a tűnő világot, azért igyekszik örök életet adni nekik... És mégis mennyi elmúlás, mennyi búcsú emléke marad. Nekem is el kellett mennem mindentől, mindenkitől... Tizsó férjétől, Jászi Oszkártólaz ellenforradalom választotta el 1919-ben. — Én soha nem tudtam olyan egyértelműen hinni az áldozatvállalás elkerülhetetlenségében, mint ő, aki az egyetemi katedráról és a ”XX. század” hasábjairól is a haladásért vívott töretlen harcra nevelte az ifjúságot. Talán azért, mert én főleg az életben hittem. De hitt Jászi Oszkárban is, akit mindig legjobb barátjának és példaképének tekintett. Lesznai Annának férje menekülése után egy évvel már a hazájától, Pesten maradt barátaitól kellett búcsút vennie. Csaknem egy évtizedig élt bécsi emigrációban. Minden nyáron hazalátogatott a Csehszlovákiához tartozó Körtvélyesre, ahol vázlatokat készített azokhoz a képekhez, amelyeket Bécsben festett, így igyekezett megtartani a ’’tűnő világot” körtvélyesi zsánerképekben. És közben írt is. Egy kis nyilvánosság számára készülő bécsi lapban, a ”Testvér”-ben időnként versei és tündérmeséi jelentek meg. Néhány versét hazaküldte a ”Nyugat”-nak. Kiállításokat is rendezett és képeket adott el. 1929-ben visszament Magyarországra s a nyár kivételével, amit imádott falujában, a természet közelségében töltött. A rés kiállítást saját tervezés iyeket falusi tetett el. Közben, Olaszot New Yorkban Verseit ezekbe magának írta más bénítóa munkakedvére 1939-ben újai nekült. Jesznai emléke kanyarodik - hez. A ’’Nyugat és Fenyő Mil hazaküldött tanult. Amil meglepetéssel szerepel a ” ez és a ”Nython... Első ki adta ki, ”Ha mel. — Főleg sek voltak ez adolkozva — lut, a termést Szép, boldog kötetről Kaffkát, de verse jobban kisfia amikor azt r. mindig arról kibújnak a ri virágok”. ”E róla!”, válaszi a ketten ban; Kaffka Ma barátság fűz problémáját, va” az irodák Közös műnk; fordították C nában játszóében a halottá pusztítják az meg az első -ban, amikor háború.