Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)

1966-10-23 / 15. szám

10 Mors sola fatetur quantula sint hominum corpusculas. JUVENALIS. AZ ELSŐ ÍRÓ, ki engem Livius és más középiskolai latin olvasmányok megkerülé­sével Róma létezéséről kioktatott, dr. Mil­­kó Izidor tekintélyes szabadkai ügyvéd volt. Könyvének Római mozaik volt a címe, ha jól emlékszem a Révai Testvérek volt a kiadója s annak ellenére, hogy egy fogor­vos várószobájában lapozgattam, igen tet­szett. Aki ezzel az íróval közelebbről akar megismerkedni — és érdemes vele megis­merkedni —, az Kosztolányi Dezső írásai­ban néhány meleg sort talál róla, — az enyémben csak annyit, hogy hálás vagyok neki azért a néhány szuggesztív oldalért, melyekkel engem később könyve olvasására bírt. Neki köszönhetem, hogy képzeletben átléptem Róma kapuját, a Porta del Popo­­ló­t és elindultam a Capitolium felé. Sza­badka számomra már régen is legendás vá­ros volt, mert hogy ez volt az első város, melyet életemben megismertem. Kocsin vit­tek oda szüleim, tán három óra hajtásnyira Mélykúttól s legendás híre számomra azért volt, mert kocsisunk, Body bácsi azt em­legette az úton : ’’Nem tudom elég erő­­sek-e ennek a gyereknek a fogai, mert aki először lép be kapuján, annak el kell rágnia a város láncait­’. Féltem-e ettől a feladat­tól vagy sem, nem tudnám megmondani, — azt hiszem, nem féltem, mert ha szü­leimmel együtt voltam, akkor semmitől sem féltem. Hogy melyek voltak a legközelebbi állo­mások Róma megismerésében, ezt talán össze is tudnám állítani, de miért elvenni ezt a szép feladatot a közeljövő irodalom­tudósaitól. Csak a kezdetekről néhány szót. Volt egy katolikus osztálytársam a luteránus gimnáziumban, aki leginkább azzal impo­nált nekem, hogy négy keresztneve volt ; úgy hívták : Voigt Géza Antal Elemér Ló­ránt. (Nekem mindössze egy s azt sem kedveltem : boldog voltam, hogy anyám Miskámnak nevezett.) S ez az én kedves barátom — szeretem hinni, hogy még él s néhány sorral reagál majd emlékezéseimre — időnként meghívott engem otthonába, hogy megmutassa gazdag reprodukció gyűj­teményét, melynek lapjait szülei hozták ne­ki külföldi útjaikról. ’’Látod — mondotta —, ezt a képet úgy hívják : A Pesaro-csa­­lád Madonnája. Velencében őrzik a Frari templomban — ő úgy mondotta : Santa Maria gloriosa dei Frari — szigorú fran­­ciskánusok, akik áhítatosan figyelnek min­den mozdulatára. Ha gonoszat cselekszem — folytatta barátom — vagy akár csak gondolok, akkor letérdelek e kép előtt, meg­gyónom bűnömet és a Madonna kegyes hozzám. Vagy nézzed ezt a metszetet : Raffael freskójáról készült, tudod, amelyik azt a jelenetet ábrázolja, mikor Szent Péter elhagyja börtönét. Hiába láncolt, börtön­kulcs, lándzsás őrök,­­ Szent Péter csak úgy kilépett, ahogy ezen a metszeten ábrá­zolva van.” Aztán megesküdött, hogy Raf­fael a világ legnagyobb festője, a Vatikán a világ legnagyobb palotája, a S. Pietro a világ legnagyobb temploma s a Marcus Aurelius-szobor a világ legszebb lovas szob­ra... Kincsesház volt, melybe engem bejut­tatott, számomra varázsos indulás Itáliá­ba. ELSŐ RÓMAI UTAMRA két könyvet vittem magammal. Az egyik Gsell-Fels né­met nyelvű Róma-könyve volt, — ma is haszonnal forgatom, különösen ha a szá­­zadeleji Rómáról akarok hiteleset megtud­ni. A másik nyilván Goethe Italienische Reise-je, de az is lehet, hogy Stendhal Promenades-ja volt, — ez még kiderítendő volna. A döntő körülmény azonban Róma megismerésében, vagy mondjuk szerényeb­ben , Rómához való elszegődésemben, az volt, hogy a Termini állomáson, persze még a régin, egy barátom várt, akihez igen-igen ragaszkodtam, mert a leggyöngédebb, leg­emberibb ember volt : Elek Artur, az író, Róma szerelmese s igazi ismerője. Volna róla még egyéb mondanivalóm, de tán elég, ha azt idézem, amit Ady Endre mondott róla, mikor Rómából, hol vele megismer­kedtem, hazaérkezett : ’’Most ismerkedtem meg a legfehérebb emberrel”. (Akkor még a fehér fehéret jelentett, tisztaságot, a szép dolgoknak áhítatos megbecsülését.) S attól kezdve, hogy Elek Artur bejárta velem Ró­ma utcáit, a Teatro Marcello környékét, az Aventino templomait, a S. Gregorio Magno kápolnáit, — tíz napig voltunk együtt sza­kadatlan csoda-bámulásban. — Róma leg­igazibb érdeklődésem, komoly tanulmányom tárgyává vált, melyet soha más csábítás kedvéért nem mellőztem. S melytől most búcsúznom kell, —s ne is tessék marasztal­ni. (Egy kultúrtörténeti adat : mikor 1912- ben útnak indultam, egy percig sem gon­doltam arra, sem én, sem bárki más, hogy egy utazáshoz útlevél s vízum kell. Ha olyasvalakivel kerültem össze, ki ilyen ok­mány birtokában volt, ezt az előkelőség különös szignumának tekintettem. Hogy is sejthettem volna, hogy egy emberöltő múl­va ez a világ különös lerongyolódásáról kiállított okmány lesz!­ ’’Melytől most búcsúznom kell”. S még­sem mertem címül azt írni ide : Búcsúzás Rómától, holott igazánból erről van szó, már csak azért is, hogy így kamufláljam : búcsú az élőktől. Az ilyen cím, ha öreg koromhoz passzolt is volna, de természe­temhez sehogy sem. Mikor egy kedves lényt, aki messzi útra indult, a hajóhoz kísértem, soha más, mint dadogó szavak nem tolultak az ajkamra. Nemrég volt egy magyar miniszterelnök, kinek hazája tragi­kus esztendeiben fontos mandátum jutott osztályrészül, a búcsúzásról elmélkedve — nyolcvanon túl — olyan igazán sajnálko­zott önmagán : ’’Nagy kár értem!” Ugyan­úgy, mint Petrarca , una pietà si forte di mi stesso. Az ember nagyon tudja sajnálni önmagát, — hogy van az, hogy én egyet­len sóhajra sem vagyok képes. Az Odysseá­­ban is olvashattuk, nem az enyémben, Ho­­meroséban —, mikor hősünket a hajótörés a pheákok szigetének partjára vetette és ő megcibáltan, sárosan ott áll egy fügefa­levél bikiniben a legkirálylányibb király­lány, Nausikaa előtt. Aki hazaviszi királyi apja, Alkinoos palotájába, ahol megfürde­tik, felöltöztetik, dús lakomára invitálják, — senki sem tudja, ki ez a vendég, mi­fajta jövevény ? És Demidokos, az ősz lantos éneket mond, mely a nagy ártatla­nul Odysseus hányattatásairól szól. És az ismeretlen vendég könnyekre fakad. ”A vi­lágtörténelem legőszintébb könnyei voltak ezek”, teszi hozzá magyarázón az emberi gyöngeségek nagy ismerője, Arthur Scho­penhauer. (Ezt már az idők folyamán többször is citáltam, de tessék elhinni, min­dig odaillőn.) BÚCSÚZÁS RÓMÁTÓL, — valójában kendőlobogtatás az Élet felé, melynek min­denórás punktumával szembe kell néznem. Nem is jó kifejezés ez ’’szembe kell néz­ni”, mert olyan provokálón, hősiesen hang­zik. Az Élet tudatában logikusan bennfog­­laltatik a Halál, a befejezettség, a nincsto­­vább gondolata. Csak ezzel válik az Élet magától értetődővé s számomra, így vissza­tekintőn, örömmé. Mit kell ezt nagyon bizonygatni! Nagy mesterem, Schopenhauer, nagyon megvetne az Élet ilyen értékeléséért, holott tán ő értékelte a legnagyobbra, mi­kor filozófiájának lényegét így határozta meg : Die Welt ist meine Vorstellung — a világot én alkottam. (Túlságosan szabad fordítás.) Én tudom szeretni az életet, ha nem is gondolom azt, hogy halálom a világ számára a­ super-atombomba-befejezést je­lenti. Nem tudom, elmondottam-e Arany János kedvelt anekdotáját a haldokló ci­gányról, ki sátra előtt ülve búsan nézi, ahogy felhők borítják a napot. ’’Sütnél te még, de majd nem lesz kinek!” — mond­ja Schopenhauerrel. Számomra a halál gon­dolata nem ijesztő, soha nem is volt s a túlvilági élet vigasztalón soha nem vetítő­­dött vászonra, mert soha vigasztalásra nem volt szükségem az élet múltán. Költőimben is alig találok megkapó so­rokat a Halálról, pláne a túlvilági életről, nem is tudok költőt, ki a túlvilág ábrázo­lásában — legyen az akár Danteé, akár Michelangelóé — valami vonzót találna. De a haláltól való félelem vagy rémület vagy ellágyulás, remek sorokat diktált költőink­nek. Milyen homerosi is Heine búcsúja, ahogy matrac­sírjából üzente : Denn der kleinste Philister Zu Stuckert am Neckar viel glücklicher ist er, Als ich der Pelide, der todte Held, Der Schlattenfürst in der Unterwelt Kár, hogy nem tudom, melyik verséből való s így azt sem tudom, hogy helyesen idéztem-e. És a matrac­sírnak az a másik nagy lantosa, vagy mint ő nevezi magát, ”a holt próféta a hegyen”, Babits Mihály, milyen lázadó, belenyugvó, viaskodó han­gokat tud zengeni — az élet dicséretét, mert akarását. ’’Nem édes a világ, de szép látni... és én már gyógyulok”, mondja Ka­rácsonyi lábadozás című versében, tán ugyanannak az érzésnek kifejezéséül, mint nagy barátja Ady Endre : Oh, az élet nem nagy vigalom Sehol, de ámulni lehet ... Irodalmi Újság FENYŐ MIKSA A két strófa Babits Botozgató című ver­séből a nagy életérzéstől, a távozás küszö­bén : ... De én csak süllyedek süket botommal, míg fölöttem elszáll az egész szárnyrakelt liget ... Már száll is ... Az ágak, a bokrok... lányok ruhája ... száll, suhan ... Csak én botozok botladozva, a könnyűek közt súlyosan. Dh hogy szeretnék megfogózni valami lomb vagy szoknyaszárny fodrába : mind szakadna, tűnne, mint tüske közt a pókfonál. Gyöngéd sorok, az élet szeretete mondta tollba, oldalakon át tudnám idézni bána­tos, életes verseit — tegye meg az olvasó helyettem! — Én csak még azt a versét idézem, mely így kezdődik : ”de én mégis szeretem ezt a barbár iramot”, mely önti fényét és hullámait a csillagokhoz, s mely­nek gyilkos víziója így végződik : — Oh kedvesem, milyen maszk menthet meg majd sárga gázmérgeiktől ? S végül egy szívet elszorító sikoltás, min­den költői metafora nélkül : Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Ember bizonnyal már mondotta ezt ilyen kétségbeesetten, a költő még soha. (Az Irodalmi Újságnak megígértem, hogy Ba­bits Mihály halálának huszonötödik évfor­dulójára tanulmányt írok róla. Nem írtam, de talán nem fogyok el addig, míg be nem váltom ígéretemet. Babits Mihály mindig aktuális.) IC - MI II Ha azt a nagy tanulmányt — Költők ne­héz búcsúzása az élettől — mégis megírom akkor persze ebben külön fejezet dukál Ady Endrének, bő idézetekkel és szerény glosz­szákkal. S benne lesz aláhúzottan az a Ha­lál egyszerűségéhez, magától értetődőségé­­hez legméltóbb vers, olyan hangon hangol­va, ahogy ilyen nagybetűs hatalomma szemben illendő : Megyek, megyek ez a Halál, Tudom, tudom : ez a Halál. Felöltözök, ajtót nyitok S a küszöbön utamba áll. Oh, de bolond, halálos éj. Heinrich Heine búcsúlátogatására is gyak­ran gondolok. Elvitette magát a Louvre-b, s ott a milói Venus szobrára hajolva köny­nyek között búcsúzott attól, ami számára az életet jelentette. A világtörténeten legőszintébb könnyei voltak. Hová vitessen el én magamat búcsúszót mondani ? ”Vi­tessem?” Hová kísérjen el Ria, Róma sze­retetében és minden egyébben legkedvesebb társam, ki nélkül ma már egyetlen lépés sem tudok tenni s akkor sem tudtam, mi­kor még tudtam ? A S. Onofrio templom terére s kútja mellől, négy tölgyfája alá végigsimítani fátyolos tekintetemmel az al­konyi Rómát ? Botorkáljak el ilyen rok­kantan ragyogó szerelmemhez, a Ludovic trónus fuvolás lányához, kinél nemrég­­ csodálón és meghatottan elidőztem? Vág­­tán az alvó Ariadnéhoz a vatikáni gyűjte­ményben, akiről csak azért nem merek szerelmi éneket zengeni, mert egy hatal­mas isten, Dionisos, jegyezte el magát ve­le. És istenekkel ne kezdjen ki halandó ” Procul a Jove, procul a fulmine” — csak jó messzi az istentől, meg a villámai­­tól. 1966. október 23. MEGTARTANI SZABÁLYTALAN RESZE Lesznai Annának, az első ”Nyugat”-nemzedék kiváló köl­tőnőjének most jelent meg 81 éves korában Budapesten ’’Kez­detben volt a kert” című nagy kortörténeti-önéletrajzi regénye. Ebből az alkalomból idézem vissza néhány év előtti New York-i beszélgetésünket. Fi­iatalkori verseit olvasva, a­­ magyar Karenina Annának képzeltem, akit Ady (két dedikált versével is hangsúlyozva) kiváló költőnek tartott. Ez pedig nagy dolog, mert kívüle csak Kaffka Margitot ismerte el a nőírók kö­zül. Amikor bevallottam, hogy a magam alkotta kép miatt ’’nem ismertem rá” (akit azelőtt soha­se láttam...), nevetve mondta : — Túlságosan tudatos, felsza­badult, életet szerető asszony vol­tam én ahhoz, hogy Karenina le­hessek ! Lakása, a Lexington Avenue egyik bérházának sokadik emele­tén is vidéki kúriára emlékeztet. Hiába, mindenki, mindenütt meg­őriz valamit a múltjából. Lesznai Anna, a költő-festőasszony felvi­déki otthonának hangulatát va­rázsolja maga köré New Yorkban. Nemcsak bútorainak elrendezésé­vel, maga tervezte kézimunkáival, de festményeivel is. Képein kört­­vélyesi fiatalok táncolnak, sétál­nak, játszanak meséivé finomult házak között. Festő-e inkább vagy költő ?... Ezt még ma sem tudja határozot­tan eldönteni. Mindkét hajlamot magával hozta. Apai nagybátyja algíri képeket festett, unokabátyja, Hatvany Ferenc festő volt... — És az írás ? — teszi fel ön­magának a kérdést és mindjárt meg is adja a feleletet . — Anyám is írt verseket lány­korában, szép kapcsos könyvbe. Akkor még szégyen lett volna megjelentetni. Már korán megta­nított a versek szeretetére. Há­rom-négyéves koromban, amikor nagybeteg volt, azzal mulattat­tam, hogy órákig fáradhatatlanul ugráltam, táncoltam előtte és köz­ben rímekben beszéltem, mert olyankor nevetni is láttam... — Azért kezdtem festeni — vall­ja most, vagy hetven év távlatából ■— mert sajnáltam, hogy a virágok elhervadnak. Azt akartam, hogy megmaradjanak. Az ember sze­retné megtartani a tűnő világot, azért igyekszik örök életet adni nekik... És mégis mennyi elmú­lás, mennyi búcsú­ emléke marad. Nekem is el kellett mennem mindentől, mindenkitől... Tizsó férjétől, Jászi Oszkártól­­az ellenforradalom válasz­totta el 1919-ben. — Én soha nem tudtam olyan egyértelműen hinni az áldozatvál­lalás elkerülhetetlenségében, mint ő, aki az egyetemi katedráról és a­ ”XX. század” hasábjairól is a ha­ladásért vívott töretlen harcra ne­velte az ifjúságot. Talán azért, mert én főleg az életben hittem. De hitt Jászi Oszkárban is, akit mindig legjobb barátjának és pél­daképének tekintett. Lesznai Annának férje menekü­lése után egy évvel már a hazá­jától, Pesten maradt barátaitól kellett búcsút vennie. Csaknem egy évtizedig élt bécsi emigrációban. Minden nyáron hazalátogatott a Csehszlovákiához tartozó Kört­­vélyesre, ahol vázlatokat készített azokhoz a képekhez, amelyeket Bécsben festett, így igyekezett megtartani a ’’tűnő világot” kört­­vélyesi zsánerképekben. És köz­ben írt is. Egy kis nyilvánosság számára készülő bécsi lapban, a ”Testvér”-ben időnként versei és tündérmeséi jelentek meg. Né­hány versét hazaküldte a ”Nyu­­gat”-nak. Kiállításokat is rende­zett és képeket adott el. 1929-ben visszament Magyarországra s a nyár kivételével, amit imádott falujában, a természet közelségé­ben töltött. A rés kiállítást saját tervezés iyeket falusi tetett el. Köz­ben, Olaszot New Yorkban Verseit ezekbe magának írta más bénítóa munkakedvére 1939-ben újai nekült. J­esznai emléke kanyarodik - hez. A ’’Nyugat és Fenyő Mil hazaküldött­­ tanult. Amil meglepetéssel szerepel a ”­ ez és a ”Nyt­­hon... Első ki adta ki, ”Ha mel. — Főleg sek voltak ez a­dolkozva — lut, a termést Szép, boldog kötetről Kaff­kát, de verse jobban kisfia amikor azt r. mindig arról kibújnak a ri virágok”. ”E róla!”, válaszi a ketten ban; Kaffka Ma barátság fűz problémáját, va” az irodák Közös műnk; fordították C nában játszóé­ben a halottá pusztítják az meg az első -­ban, amikor háború.

Next