Irodalmi Ujság, 1967 (18. évfolyam, 1-22. szám)
1967-08-01 / 14. szám
4 Millió őrszemen futó hang, égi hullám, millió szócsövön küldött rendelkezés ; fárosz, mely fellobog millió citedellán, Vadász-hallak, mely a rengetegbe vész !... (Baudelaire : ”A fároszok” ford. Szabó Lőrinc) MIÉRT halálát ünnepeljük ? Miért nem születését ? Valószínűleg jelképes értelmű a választás. Hiszen kínos szánakozáson kívül egyéb érzéssel aligha gondolhatunk 1867. augusztus 31-re, mikor az agyvérzés véget vetett a vérbajos, szélütött idegroncs életének. Annak az életnek, amelyet egyedül ő élt meg s amelyet minden romantikus legenda ellenére józan ésszel egyetlen csodálója sem kívánna magának. Másról van tehát szó : az utóéletről, mely azon a napon kezdődött s idén már egy százados múltra tekint vissza. Ehhez valamennyi irodalombarátnak lehet és van köze : Baudelaire-en át ki-ki kedvére emlegetheti élményeit, hangoztathatja tájékozottságát, csatasorba állíthatja művészi vagy erkölcsi felfogását, kritikai érveit és módszereit, barangolhat szabadon egy látszatra közös birodalomban, amelyet bárki bármikor kisajátíthat, legfeljebb a szerző nem, mivel ő az utóélet kezdetétől hallgatásra ítéltetett. Ady elég nyíltan célzott rá, hogy önmagáról ír, mikor Baudelaire halálának ötvenedik évfordulójára emlékezik: ’’Írnom illik és kell a nevezetes, jubiláns halott éléről, a líra egyik legbüszkébb, bújkálóan is legtisztább fejedelméről, mert neki köszönhetem életemnek talán legemlékeztetőbb, legfájdalmasabb és leggyönyörűbb szenzációját.” Bármilyen fonákul hangzik is, egy író híre a világban és az időben attól függ, mennyire sikerül életének és művének érdekeltté tennie az utókor egocentrizmusát. Minél inkább sikerül, annál nagyobb ajándékának értéke és jelentősége is. Baudelaire nemzedékek és nemzetek sokaságát gazdagította. Hatása még a XIX. század vége előtt túlcsapott Franciaországon, ahol a forrongó szimbolista költészet legkiválóbbjai Verlaine-től Laforgue-ig, Rimbaud-tól Mallarméig szentírásként forgatták műveit. Angliában Swinburne, Németországban Stefan George, Olaszországban Carducci, Ausztriában Hofmannstahl, Rilke, Oroszországban Brjuszov, a lengyeleknél Przybyszewszki, a cseheknél Brezina, a szerbeknél Ducic, Latin-Amerikában Ruben Dario többé-kevésbé követőivé szegődtek. A Romlás Virágai nemcsak minden európai nyelven olvashatók azóta, de még japánul is. Ekkora hódítással egyre bajosabb lett szembeszállni : a Max Nordauk, Ferdinand Brunetiére-ek, Emile Faguet-k gyűlölködő kirohanásai ma már poros könyvészeti adalékok, semmissé tétetett az 1857-es bírósági végzés, mely hat verset erkölcstelenként betiltott — a perbe fogott kötet viszont a világirodalom klasszikusaként, ezerféle kiadásban található a művelt emberek könyvespolcán. Magát a Baudelaire-rel foglalkozó kritikai irodalmat sziszifuszi munkával igyekeznek számon tartani . W. T. Bandynak, a wisconsini Madison Egyetem professzorának 1953-as repertóriuma ötezerhuszonkilenc címet sorol fel, de a bővített változat, melyet a szorgos Baudelaire-kutató közlésre ígér, legalább kétszer annyit tartalmaz majd. Ez a műből táplálkozó második mű a cseppkőbarlangok változatosságával, lassú bizonyosságával épül, s ha egy-egy oszlopát megingatják is, mint Sartre tette az elátkozott költő mítoszával, ma már csupán az építmény megvilágításán lehet változtatni, megdöntése lehetetlennek látszik. Meg sem kezdődött a centenáris év, máris két nemzetközi irodalomtörténész kongresszus (februárban Londonban, májusban Nizzában) vitatta meg a mai Baudelaire-kritika kérdéseit és három francia folyóirat (”La Table Ronde”, ’’Europe”, ’’Revue d’histoirre littéraire de France”) szentelt a költőnek különszámot. Az általános bekebelezési folyamat aggódó hangokat is kiváltott : Yves Bonnefoy, az egyik legjelentősebb francia költő, aki műveiben legtisztábban őrzi a baudelaire-i hagyományt, a ”Monde”-ba írott cikkében arra figyelmeztet, hogy a költő igazsága és felelősségtudata egyáltalán nem azonos azzal a társadaloméval, amely jelenleg ünnepli. A Baudelaire-kérdés tehát ma sem elintézett ; indulatok, elméletek, szándékok örvénylenek körülötte termékenyítő nyugtalansággal. Talán éppen azért, mert meghaladja a részletkérdéseket, mert tökéletesen sosem osztályozható, mert foglalkoztathat mindenkit együtt, de foglalkoztathat mindenkit külön is. BAUDELAIRE romantikus úton indult, az ecce homo tanúságát írta, egyúttal azonban legegyénibb élményeit a legegyetemesebb módon rögzítette. Klasszikus érvényt szerzett a pokoljáró és gyötrelmeinek anélkül, hogy klasszikusan egyértelműséggel szólt volna róluk. Titokzatosan fejezte ki az emberi lélek bonyolultságát — Marcel Raymond szerint ebben áll Baudelaire modernségének nyitja és ösztönző ereje. Ám a romantizmus, klasszicizmus, modernség hármas címkéje még közös nevezőre hozva sem határozza meg kielégítően az emberi teljességnek ezt a művészetét. Jóval több ellentét emésztő harca és gyilkosan szép ölelkezése bontakozik ki a szenvedélyesen szenvedő és mégis sugaras látomásokban : test itt a lélek, érzékek csigázzák a gondolatokat és gondolatok korbácsolják az érzékeket, az örökkévalóság vágya ellobban a pillanat örrökkévalóságában, meghitt életszeretet ütközik a szerelem irtózataival, a ’’spleen és ideál” siralomvölgyéből a romlás virágos mocsaraiba, onnan pedig a halálba vezet az út, de a halál nem megsemmisülés, hanem izgalmas megújulás. Kimeríthetetlen ez a költészet, mert ihletforrása minden változatában legalább kettős : ég és föld alkotja határait, lényegét pedig, megfoghatatlanul, a kettő egymás izzását és színeit ezerféleképpen szűrő tükrözése valahol a végtelenben, ahol a dalba keveredő gondolat honol. Kézzelfogható és mégis délibábos, pontos és mégis elmosódó, leíró, de többet sejtető, mámorba ringató, de egyben kíméletlen önelemzésre serkentő ,ami haszna a felsorolásnak, a fontos úgyis a többértelműség maradandó rejtélye. Adynak a maga ötven év előtti tájékozódásához képest feltétlenül túlzó, de általános szinten mégis érvényes vallomását az egész Baudelaire-kritika mottójául felírhatjuk : ”(...) ma úgy vagyok, hogy minden Baudelaire munkát ismerek, de Baudelaire-t nem”. Kockáztassuk meg most már azt a feltevést, hogy éppen a kifürkészhetetlensége miatt sikerült ebben az életműben, vagy legalábbis egyes vetületeiben annyi olvasónak, írónak, költői mozgalomnak önmagára ismernie. A látszatra zárt világ valójában mindenkinek otthont tartogatott. MEGNYÍLT a magyar költőknek s a magyar költészetnek is. Hatvanhat évvel első franciaországi megjelenése után anyanyelvünkön is olvashatóvá vált a leghíresebb kötet. Laczkó Géza 1923-ban a ’’Nyugat” hasábjain Magyar Shakespeare-magyar Baudelaire című cikkében köszöntötte a korszakalkotó, illetve inkább korszakzáró vállalkozást : ’ Hogy Vörösmartyék az angolul szóló Shakespeare-ből indulva a magyarul megszólaltatott Shakespeare-hez tértek vissza, úgy a mi generációnk is tisztán érezte, hogy a modern irányok később elterebélyesedett fái csíraként mind megvannak Baudelaire-ben s hogy önigazolásul, magyarázóul szükség van egy magyar Baudelaire-re.” A név előtt álló jelző azonban túlmutat a fordítás puszta tényén : új ötvözetet, új Baudelaire arcot idéz. ”A Fleurs du Mal-nak Romlás Virágai cím alatt megjelent fordítása (...) egyrészt egy új, magyar eredetinek számító verses könyv, másrészt éppoly fontos irodalomtörténeti jelzőkő, mint volt a magyar Shakespeare” — így összegezte Laczkó a kettős eredményt, mely szövevényes, egyre gyorsuló s egyre látványosabb folyamat kiteljesedését jelképezte. Jelentőségét ma sem hangsúlyozhatjuk világosabban, legfeljebb — a mi nagyobb távlatunkból — kiegészítésül illusztrálhatjuk a baudelaire-i erővonalak mozgásával a magyar költészet térképén. Két fontos vonatkozásról 1937-ben doktori értekezés is készült. Lengyel Katalin Baudelaire magyar kritikusai és fordítói című munkája bőséges anyagot közöl a költővel kapcsolatban elhangzott pro és contra véleményekből, s ez utóbbiak nem kevésbé fontosak, mivel idézik az ádáz harcot, melyet tekintélyes egyetemi tanárokkal, akadémikusokkal, befolyásos írókkal kellett megvívniuk azoknak, akik a ’’dekadens”, ’’destruktív” művész alkotásaiban szellemi rokonságot véltek felfedezni. Hogy ez a ráismerés milyen útonmódon ment végbe, azzal az említett dolgozat maga szabta korlátai miatt alig törődhetett : ehhez ugyanis nem csupán ítészi véleményeket és a fordítások menynyiségét-minőségét kell latba vetni, hanem tekintetbe kell venni az élő, új tárgyát és hangját kereső költészetet is. Ezt a három vonulatot összefüggéseiben figyelve talán teljesebben kapjuk meg a ’’magyar” Baudelaire arcát. Még Franciaországban is kevéssé ismert a baudelaire-i költészet, a Romlás Virágainak kötete is csak készül, éppen csak a KARÁTSON ANDRE ’’Revue des Deux Mondes” közölt belőle óvatos bevezetővel tizennyolc költeményt 1855-ben, de Magyarországon, ahol Petőfi hagyományainak tiszteletben tartásáért háborúzik Gyulai Pál, ugyanez idő tájt szenvedélyesen keserű visszhangja támad a párizsi de profundis-nak. Inkább rokonhang persze a megfelelő kifejezés, mivel a Szerelem Átka írásakor Vajda Jánost, bár a francia folyóirat, amint Komlós Aladár feltételezi, kezébe kerülhetett, személyes élmény, Gina hűtlensége vezette. Talán később egyben-másban érték közvetlen Baudelaire-hatások a vaáli erdő remetéjét, de életérzésében, szerelemmel, társadalommal, önmagával való meghasonlásában már ekkor ’’elátkozott” költő, mint francia kortársa : gyötrelmei metafizikai arányokat öltenek és világméretű pátosszal kiáltanak. A XX. század elején Ady felmenő ági véreit kutatva mindkettőt megidézi : Vajdát ”én szent elődöm, nagy rokonom”-nak nevezi, Baudelaire-t ’’szenvedő, gyászos ősünk”-nek. Joggal , ha egyikük vagy másikuk nincsen, talán másképpen alakult volna a nép -nemzetitől eltávolodó új, szubjektív líraiság sorsa. A BONTAKOZÓ magány-költészetnek természetesen nemcsak irodalmi ösztönzői vannak. 1867-től felbomlik a nemzeti egység s vele szűnik meg a magyarság kiváltságosan sértett helyzete a világban, melyre a hazafiasság testvérközösségi illúziója és valláspótló bizonyossága épült hosszú ideig. Bármilyen fonák is a dualizmus, Magyarország nem zárkózhatik el többé Európa gondjai elől s gond akad bőven, így érzik a legérzékenyebb, legnyíltabb elmék, akik élhetik már a világpolgár szerepét. Nagy léptekkel siet előre a civilizáció, az emberi lélek háborgása viszont nemhogy csitul, fokozódik. Optimisták legfeljebb a ’’jámbor emésztő polgárok” lehetnek, véli Reviczky Gyula, aki, mielőtt a pesszimizmus mellett döntene, ennek nyugati kultuszán tekint végig 1887-ben . ”A kánkán, a pezsgő és az operett hazájában született az a tagadhatatlanul nagyerejű, hatalmas vénájú költő, Baudelaire, akiben egymagában több és kétségbeesettebb pesszimizmus van, mint Jóbtól, Szofoklésztől kezdve Vajda Jánosig az összes világirodalomban. E félelmes költő szerint az élet ”une oasis d’horreur dans un désert d’ennui” (ocsmányságok oázisa az unalom sivatagján). Kain sarjadékát — mint Ábelnél minden tekintetben külömbet — arra ösztönzi Baudelaire, hogy : őrjön fel az égbe s dobja le Istent a földre ; a sátánt pedig arra kéri, vegye őt halála után magához, s adjon nyughelyet a tudás fája mellett. De a fájdalom mégis megindítja és a szenvedést a mi tisztátalanságaink isteni gyógyszerének mondja.” Pesszimizmus és a pesszimizmus feloldódása a fájdalomban, legalább annyira Reviczy témája ez, mint Baudelaire-é, sőt kiváltképpen a magyar költőé, aki a ’’humor” filozófiáját vallja s francia társának gondolatát igyekszik a magáéhoz édesgetni. Távol van még a romantikán túlmutató modern költő felelősségtudatával, idéző boszorkányságával, egyetemes megfelelésekre épülő esztétikájával. Endrődy Sándor mellett Reviczky fordít elsőnek nyelvünkre Baudelaire strófákat : az Éjféli számvetés magyar változata ’’ütemes” mértékre íródott elég jellemzően. DE A KÖZVETLEN KAPCSOLAT létrejött, mégpedig kozmopolita alapon, hiába zsörtölődött volt az irányzat ellen Arany János ama emlékezetes és balkezes versében. Egyelőre a Romlás Virágainak témaköre, emberi magatartás-mintája az új és érdekes. Ez nyugtalanítja az akadémikus tábort is, kezdődik a nyílt gáncsoskodás : ’’Anarchia és dinamit, ez járja most mindenütt, társadalmi téren éppúgy, mint a szellemi világban. Mindenütt lábbal tiprása annak, amit eddigelé szépnek és helyesnek tartottunk. A legrégibb iskola — miután ők nem riadnak vissza az iskola szótól — a dekadenseké ; ez az anyapárt, melyből a többiek kiváltak. Láthatatlan fejük a líra Zolája, ha szabad e hasonlattal élnünk, Baudelaire...”, ismétli Ferdinand Brunetiére kifejezéseit Haraszti Gyula, a kolozsvári egyetem francia tanára 1894-ben. S amikor 1896-ban — az előszó szerint ’’Baudelaire tehetséges tanítványa” — Szilágyi Géza megjelenteti Tristia című verskötetét, a visszavágás még keményebb : Szilágyit istenkáromlás miatt perbe fogják. Meglehetősen esetlen költészet ez, irátya gyakran önképzőköri : férünk a sötét nyomorba, Ahol feketéll a piszok : Ott majd a gyötrelemnek Keserves éjit iszod fel az élet nagy mocsarába Beteg ösztön jajszavaí : A fertőnek mi leszünk majd Sápadt virágai... Olykor torzul nevetséges , például az Éjféli mise esetében. Itt egy sovány szerzetes és egy kövér apáca énekli : Szeretjük, imádjuk Mindazt, ami álság, Méregteli szivek Hazug dobogását ! Majd egy vén pap apácafattyút áld meg az oltáron... Másutt viszont, Szilágyi egyes kifejezéseiben, viaskodó indulataiban, látomásos panaszaiban már Ady előszele kavarog : Az ölelés, mit nem öleltem Csók, mit nem csókoltam sohasem... Baudelaire-en kívül az ő francia utánzói is belejátszottak a Tristiába : Jean Richepin, Maurice Rollinat. Másrészről pedig Nietzsche, kinek a századforduló irodalmára gyakorolt hatása még pontos felmérésre vár. Mert most már a kilencvenes években járunk, a budapesti írók első nagy csoportosulásának idejében, a ’’Hét” fénykorában. Megkezdődik a modernség tudatos keresése, szélesebbre tárulnak a kapuk a nyugati, kiváltképpen a francia újdonságok előtt. Lényeges ízlésváltozásra egyelőre azonban nem kerül sor. 1893-ban a ’’Hét” körkérdést intéz a magyar irodalmi élet kiemelkedő alakjaihoz, a ’’Revue Bleue” mintájára : ”Az egyetemes, minden irodalmi ágat magában foglaló világirodalom melyik hét könyve az, mely igen tisztelt uramnak mindenekfelett kedves?”. A ’’francziák” közül legtöbb szavazatot Victor Hugo kapja, Baudelaire-t csupán ketten említik. Pekár Gyula lakonikusan ezt feleli: ’’mert annyit szenvedett a szerelem miatt” . Justh Zsigmond a ”fin-de-siècle” modorában szenveleg, de érdekesebb : ”(...) Párizsban, az élet nagy symphoniájának közepén, Baudelaire Fleurs du Malya volt mindennapi kenyerem. Ez irodalmi mákony jól esett akkor, midőn az izgalmas napok huszonötödik órájában sem bírtam nyugodni, és rém aludni, sem álmodni nem voltam képes.” Baudelaire ugyanis nemcsak romantikusan sátáni lázadó, s több a szorongások mocsarában nyitott szemmel gázoló betegnél is ; mindenekfölött alkotó, mégpedig a teremtő beszéd hatását a legtudatosabban kiszámítok fajtájából ; műve minden erkölcsi izgalmon túl pompás szómágia, irodalom, amely, Valéry szavával élve, minden lényegétől idegen elemtől meg kíván szabadulni. Justh már ezt szereti benne, akárcsak a századvégi francia szimbolisták, s vallomása előre mutat a ’’Nyugat” első nagy nemzedékének tájékozódása felé. Magában a ”Hét”-ben még a hagyományos ’’retorikus” stílus uralkodik, legfeljebb a mondanivalóban feszülnek merészebb erők. A Romlás Virágaiból két vers jelenik meg fordításban 1900-ig : az Albatrosz és Don Juan a pokolban — ún. ’’akadémikus” darabok. A terepet Musset, Sully Prudhomme, Richepin uralja. Igaz, ugyanebben az évtizedben az Akadémia folyóirata, a ’’Budapesti Szemle” Baudelaire-t teljesen mellőzi. 1901-ben adózik neki először némi tisztelettel a konzervatív tábor : hat, szintén inkább konvencionális szöveg fordítását hozza a Kisfaludy Társaság gondozásában megjelenő Anthológia a XIX. század franczia lyrájából, mely egyébként zömben a veszélytelen Parnaszszistákat, Leconte de Lisle-t és Hérédiát, valamint a melodramatikusan anekdotázó Coppée-t szerepelteti a már jól ismert romantikusok mellett. Érdekes vállalkozás ez a két kötet : vaskalapos, minden rendben-VÁZLAT A KÖLTŐ MAGYARORSZÁGI UTÓÉLETE Irodalmi Újság 1967. augusztus 1.