Irodalmi Ujság, 1967 (18. évfolyam, 1-22. szám)

1967-08-01 / 14. szám

4 Millió őrszemen futó hang, égi hullám, millió szócsövön küldött rendelkezés ; fárosz, mely fellobog millió citedellán, Vadász-hallak­, mely a rengetegbe vész !... (Baudelaire : ”A fároszok” ford. Szabó Lőrinc) MIÉRT halálát ünnepeljük ? Miért nem születését ? Valószínűleg jelképes értelmű a választás. Hiszen kínos szánakozáson kí­vül egyéb érzéssel aligha gondolhatunk 1867. augusztus 31-re, mikor az agyvérzés véget vetett a vérbajos, szélütött idegroncs életének. Annak az életnek, amelyet egye­dül ő élt meg s amelyet minden roman­tikus legenda ellenére józan ésszel egyet­len csodálója sem kívánna magának. Más­ról van tehát szó : az utóéletről, mely azon a napon kezdődött s idén már egy százados múltra tekint vissza. Ehhez vala­mennyi irodalombarátnak lehet és van kö­ze : Baudelaire-en át ki-ki kedvére emle­getheti élményeit, hangoztathatja tájéko­zottságát, csatasorba állíthatja művészi vagy erkölcsi felfogását, kritikai érveit és módszereit, barangolhat szabadon egy lát­szatra közös birodalomban, amelyet bárki bármikor kisajátíthat, legfeljebb a szerző nem, mivel ő az utóélet kezdetétől hallga­tásra ítéltetett. Ady elég nyíltan célzott rá, hogy önmagáról ír, mikor Baudelaire ha­lálának ötvenedik évfordulójára emlékezik: ’’Írnom illik és kell a nevezetes, jubiláns halott éléről, a líra egyik legbüszkébb, bújkálóan is legtisztább fejedelméről, mert neki köszönhetem életemnek talán legem­lékeztetőbb, legfájdalmasabb és leggyönyö­rűbb szenzációját.” Bármilyen fonákul hangzik is, egy író híre a világban és az időben attól függ, mennyire sikerül életé­nek és művének érdekeltté tennie az utó­kor egocentrizmusát. Minél inkább sike­rül, annál nagyobb ajándékának értéke és jelentősége is. Baudelaire nemzedékek és nemzetek sokaságát gazdagította. Hatása még a XIX. század vége előtt túlcsapott Franciaorszá­gon, ahol a forrongó szimbolista költészet legkiválóbbjai Verlaine-től Laforgue-ig, Rimbaud-tól Mallarméig szentírásként for­gatták műveit. Angliában Swinburne, Né­metországban Stefan George, Olaszország­ban Carducci, Ausztriában Hofmannstahl, Rilke, Oroszországban Brjuszov, a lengye­leknél Przybyszewszki, a cseheknél Brezi­na, a szerbeknél Ducic, Latin-Amerikában Ruben Dario többé-kevésbé követőivé sze­gődtek. A Romlás Virágai nemcsak min­den európai nyelven olvashatók azóta, de még japánul is. Ekkora hódítással egyre bajosabb lett szembeszállni : a Max Nor­­dauk, Ferdinand Brunetiére-ek, Emile Fa­­guet-k gyűlölködő kirohanásai ma már po­ros könyvészeti adalékok, semmissé tétetett az 1857-es bírósági végzés, mely hat ver­set erkölcstelenként betiltott — a perbe fo­gott kötet viszont a világirodalom klasszi­kusaként, ezerféle kiadásban található a művelt emberek könyvespolcán. Magát a Baudelaire-rel foglalkozó kritikai irodalmat sziszifuszi munkával igyekeznek számon tartani . W. T. Bandynak, a wisconsini Madison Egyetem professzorának 1953-as repertóriuma ötezerhuszonkilenc címet so­rol fel, de a bővített változat, melyet a szorgos Baudelaire-kutató közlésre ígér, leg­alább kétszer annyit tartalmaz majd. Ez a műből táplálkozó második mű a cseppkő­barlangok változatosságával, lassú bizonyos­ságával épül, s ha egy-egy oszlopát megin­gatják is, mint Sartre tette az elátkozott költő mítoszával, ma már csupán az épít­mény megvilágításán lehet változtatni, meg­döntése lehetetlennek látszik. Meg sem kezdődött a centenáris év, máris két nem­zetközi irodalomtörténész kongresszus (feb­ruárban Londonban, májusban Nizzában) vitatta meg a mai Baudelaire-kritika kérdé­seit és három francia folyóirat (”La Table Ronde”, ’’Europe”, ’’Revue d’histoirre lit­­téraire de France”) szentelt a költőnek kü­­lönszámot. Az általános bekebelezési folya­mat aggódó hangokat is kiváltott : Yves Bonnefoy, az egyik legjelentősebb francia költő, aki műveiben legtisztábban őrzi a baudelaire-i hagyományt, a ”Monde”-ba írott cikkében arra figyelmeztet, hogy a költő igazsága és felelősségtudata egyálta­lán nem azonos azzal a társadaloméval, amely jelenleg ünnepli. A Baudelaire-kér­­dés tehát ma sem elintézett ; indulatok, el­méletek, szándékok örvénylenek körülötte termékenyítő nyugtalansággal. Talán éppen azért, mert meghaladja a részletkérdése­ket, mert tökéletesen sosem osztályozható, mert foglalkoztathat mindenkit együtt, de foglalkoztathat mindenkit külön is. BAUDELAIRE romantikus úton indult, az ecce homo tanúságát írta, egyúttal azon­ban legegyénibb élményeit a legegyeteme­sebb módon rögzítette. Klasszikus érvényt szerzett a pokoljáró és gyötrelmeinek anél­kül, hogy klasszikusan egyértelműséggel szólt volna róluk. Titokzatosan fejezte ki az emberi lélek bonyolultságát — Marcel Raymond szerint ebben áll Baudelaire modernségének nyitja és ösztönző ereje. Ám a romantizmus, klasszicizmus, modern­ség hármas címkéje még közös nevezőre hozva sem határozza meg kielégítően az emberi teljességnek ezt a művészetét. Jó­val több ellentét emésztő harca és gyilko­san szép ölelkezése bontakozik ki a szen­vedélyesen szenvedő és mégis sugaras láto­másokban : test itt a lélek, érzékek csigáz­­zák a gondolatokat és gondolatok korbá­csolják az érzékeket, az örökkévalóság vá­gya ellobban a pillanat örrökkévalóságában, meghitt életszeretet ütközik a szerelem ir­­tózataival, a ’’spleen és ideál” siralom­völgyéből a romlás virágos mocsaraiba, on­nan pedig a halálba vezet az út, de a ha­lál nem megsemmisülés, hanem izgalmas megújulás. Kimeríthetetlen ez a költészet, mert ihletforrása minden változatában leg­alább kettős : ég és föld alkotja határait, lényegét pedig, megfoghatatlanul, a kettő egymás izzását és színeit ezerféleképpen szűrő tükrözése valahol a végtelenben, ahol a dalba keveredő gondolat honol. Kéz­zelfogható és mégis délibábos, pontos és mégis elmosódó, leíró, de többet sejtető, mámorba ringató, de egyben kíméletlen önelemzésre serkentő ,a­mi haszna a felso­rolásnak, a fontos úgyis a többértelműség maradandó rejtélye. Adynak a maga ötven év előtti tájékozódásához képest feltétlenül túlzó, de általános szinten mégis érvényes vallomását az egész Baudelaire-kritika mot­tójául felírhatjuk : ”(...) ma úgy vagyok, hogy minden Baudelaire munkát ismerek, de Baudelaire-t nem”. Kockáztassuk meg most már azt a feltevést, hogy éppen a kifürkészhetetlensége miatt sikerült ebben az életműben, vagy legalábbis egyes vetü­­leteiben annyi olvasónak, írónak, költői mozgalomnak önmagára ismernie. A lát­szatra zárt világ valójában mindenkinek otthont tartogatott. MEGNYÍLT a magyar költőknek s a magyar költészetnek is. Hatvanhat évvel első franciaországi megjelenése után anya­nyelvünkön is olvashatóvá vált a leghíre­sebb kötet. Laczkó Géza 1923-ban a ’’Nyu­gat” hasábjain Magyar Shakespeare-magyar Baudelaire című cikkében köszöntötte a korszakalkotó, illetve inkább korszakzáró vállalkozást : ’ Hogy Vörösmartyék az an­golul szóló Shakespeare-ből indulva a ma­gyarul megszólaltatott Shakespeare-hez tér­tek vissza, úgy a mi generációnk is tisztán érezte, hogy a modern irányok később el­terebélyesedett fái csíraként mind meg­vannak Baudelaire-ben s hogy önigazolásul, magyarázóul szükség van egy magyar Bau­­delaire-re.” A név előtt álló jelző azonban túlmutat a fordítás puszta tényén : új öt­vözetet, új Baudelaire arcot idéz. ”A Fleurs du Mal-nak Romlás Virágai cím alatt meg­jelent fordítása (...) egyrészt egy új, magyar eredetinek számító verses könyv, másrészt éppoly fontos irodalomtörténeti jelzőkő, mint volt a magyar Shakespeare” — így összegezte Laczkó a kettős eredményt, mely szövevényes, egyre gyorsuló s egyre látvá­nyosabb folyamat kiteljesedését jelképezte. Jelentőségét ma sem hangsúlyozhatjuk vi­lágosabban, legfeljebb — a mi nagyobb távlatunkból — kiegészítésül illusztrálhat­juk a baudelaire-i erővonalak mozgásával a magyar költészet térképén. Két fontos vo­natkozásról 1937-ben doktori értekezés is készült. Lengyel Katalin Baudelaire magyar kritikusai és fordítói című munkája bőséges anyagot közöl a költővel kapcsolatban el­hangzott pro és contra véleményekből, s ez utóbbiak nem kevésbé fontosak, mivel idézik az ádáz harcot, melyet tekintélyes egyetemi tanárokkal, akadémikusokkal, be­folyásos írókkal kellett megvívniuk azoknak, akik a ’’dekadens”, ’’destruktív” művész al­kotásaiban szellemi rokonságot véltek fel­fedezni. Hogy ez a ráismerés milyen úton­­módon ment végbe, azzal az említett dol­gozat maga szabta korlátai miatt alig törődhetett : ehhez ugyanis nem csupán ítészi véleményeket és a fordítások meny­­nyiségét-minőségét kell latba vetni, hanem tekintetbe kell venni az élő, új tárgyát és hangját kereső költészetet is. Ezt a három vonulatot összefüggéseiben figyelve talán teljesebben kapjuk meg a ’’magyar” Bau­delaire arcát. Még Franciaországban is kevéssé ismert a baudelaire-i költészet, a Romlás Virágai­nak kötete is csak készül, éppen csak a KARÁTSON ANDRE ’’Revue des Deux Mondes” közölt belőle óvatos bevezetővel tizennyolc költeményt 1855-ben, de Magyarországon, ahol Petőfi hagyományainak tiszteletben tartásáért há­borúzik Gyulai Pál, ugyanez idő tájt szen­vedélyesen keserű visszhangja támad a pá­rizsi de profundis-nak. Inkább rokonhang persze a megfelelő kifejezés, mivel a Sze­relem Átka írásakor Vajda Jánost, bár a francia folyóirat, amint Komlós Aladár fel­tételezi, kezébe kerülhetett, személyes él­mény, Gina hűtlensége vezette. Talán ké­sőbb egyben-másban érték közvetlen Bau­­delaire-hatások a vaáli erdő remetéjét, de életérzésében, szerelemmel, társadalommal, önmagával való meghasonlásában már ek­kor ’’elátkozott” költő, mint francia kor­társa : gyötrelmei metafizikai arányokat öltenek és világméretű pátosszal kiáltanak. A XX. század elején Ady felmenő ági véreit kutatva mindkettőt megidézi : Vaj­dát ”én szent elődöm, nagy rokonom”-nak nevezi, Baudelaire-t ’’szenvedő, gyászos ősünk”-nek. Joggal , ha egyikük vagy má­sikuk nincsen, talán másképpen alakult vol­na a nép -nemzetitől eltávolodó új, szubjek­tív líraiság sorsa. A BONTAKOZÓ magány-költészetnek természetesen nemcsak irodalmi ösztönzői vannak. 1867-től felbomlik a nemzeti egy­ség s vele szűnik meg a magyarság kivált­ságosan sértett helyzete a világban, melyre a hazafiasság testvérközösségi illúziója és valláspótló bizonyossága épült hosszú ideig. Bármilyen fonák is a dualizmus, Magyar­­ország nem zárkózhatik el többé Európa gondjai elől s gond akad bőven, így érzik a legérzékenyebb, legnyíltabb elmék, akik élhetik már a világpolgár szerepét. Nagy léptekkel siet előre a civilizáció, az emberi lélek háborgása viszont nemhogy csitul, fokozódik. Optimisták legfeljebb a ’’jám­bor emésztő polgárok” lehetnek, véli Re­viczky Gyula, aki, mielőtt a pesszimizmus mellett döntene, ennek nyugati kultuszán tekint végig 1887-ben . ”A kánkán, a pezsgő és az operett hazájában született az a tagadhatatlanul nagyerejű, hatalmas vénájú költő, Baudelaire, akiben egymagá­ban több és kétségbeesettebb pesszimizmus van, mint Jóbtól, Szofoklésztől kezdve Vaj­da Jánosig az összes világirodalomban. E félelmes költő szerint az élet ”une oasis d’horreur dans un désert d’ennui”­ (ocs­mányságok oázisa az unalom sivatagján). Kain sarjadékát — mint Ábelnél minden tekintetben külömbet — arra ösztönzi Bau­delaire, hogy : őr­jön fel az égbe s dobja le Istent a földre ; a sátánt pedig arra kéri, vegye őt halála után magához, s adjon nyughelyet a tudás fája mellett. De a fájdalom mégis megindítja és a szenve­dést a mi tisztátalanságaink isteni gyógy­szerének mondja.” Pesszimizmus és a pes­­­szimizmus feloldódása a fájdalomban, leg­alább annyira Reviczy témája ez, mint Baudelaire-é, sőt kiváltképpen a magyar költőé, aki a ’’humor” filozófiáját vallja s francia társának gondolatát igyekszik a magáéhoz édesgetni. Távol van még a ro­mantikán túlmutató modern költő felelős­ségtudatával, idéző boszorkányságával, egyetemes megfelelésekre épülő esztétiká­jával. Endrődy Sándor mellett Reviczky fordít elsőnek nyelvünkre Baudelaire stró­fákat : az Éjféli számvetés magyar válto­zata ’’ütemes” mértékre íródott elég jellem­zően. DE A KÖZVETLEN KAPCSOLAT létre­jött, mégpedig kozmopolita alapon, hiába zsörtölődött volt az irányzat ellen Arany János ama emlékezetes és balkezes versé­ben. Egyelőre a Romlás Virágai­nak téma­köre, emberi magatartás-mintája az új és érdekes. Ez nyugtalanítja az akadémikus tábort is, kezdődik a nyílt gáncsoskodás : ’’Anarchia és dinamit, ez járja most min­denütt, társadalmi téren éppúgy, mint a szellemi világban. Mindenütt lábba­l tiprá­­sa annak, amit eddigelé szépnek és helyes­nek tartottunk. A legrégibb iskola — mi­után ők nem riadnak vissza az iskola szó­tól — a dekadenseké ; ez az anya­párt, melyből a többiek kiváltak. Láthatatlan fe­jük a líra Zolája, ha szabad e hasonlattal élnünk, Baudelaire...”, ismétli Ferdinand Brunetiére kifejezéseit Haraszti Gyula, a kolozsvári egyetem francia tanára 1894-ben. S amikor 1896-ban — az előszó szerint ’’Baudelaire tehetséges tanítványa” — Szilágyi Géza megjelenteti Tristia című verskötetét, a visszavágás még keményebb : Szilágyit istenkáromlás miatt perbe fog­ják. Meglehetősen esetlen költészet ez, irátya gyakran önképzőköri : férünk a sötét nyomorba, Ahol feketéll a piszok : Ott majd a gyötrelemnek Keserves éjit iszod fel az élet nagy mocsarába Beteg ösztön jajszava­­í : A fertőnek m­i leszünk majd Sápadt virágai... Olykor torzul nevetséges , például az Éj­féli mise esetében. Itt egy sovány szerzetes és egy kövér apáca énekli : Szeretjük, imádjuk Mindazt, ami álság, Méregteli szivek Hazug dobogását ! Majd egy vén pap apácafattyút áld meg az oltáron... Másutt viszont, Szilágyi egyes kifejezéseiben, viaskodó indulataiban, láto­­másos panaszaiban már Ady előszele kava­rog : Az ölelés, mit nem öleltem Csók, mit nem csókoltam sohasem... Baudelaire-en kívül az ő francia utánzói is belejátszottak a Tristiá­ba : Jean Riche­­pin, Maurice Rollinat. Másrészről pedig Nietzsche, kinek a századforduló irodalmá­ra gyakorolt hatása még pontos felmérésre vár. Mert most már a kilencvenes években járunk, a budapesti írók első nagy csopor­tosulásának idejében, a ’’Hét” fénykorá­ban. Megkezdődik a modernség tudatos keresése, szélesebbre tárulnak a kapuk a nyugati, kiváltképpen a francia újdonságok előtt. Lényeges ízlésváltozásra egyelőre azonban nem kerül sor. 1893-ban a ’’Hét” körkérdést intéz a magyar irodalmi élet kiemelkedő alakjaihoz, a ’’Revue Bleue” mintájára : ”Az egyetemes, minden iro­dalmi ágat magában foglaló világirodalom melyik hét könyve az, mely igen tisztelt uramnak mindenekfelett kedves?”. A ’’francziák” közül legtöbb szavazatot Vic­tor Hugo kapja, Baudelaire-t csupán ketten említik. Pekár Gyula lakonikusan ezt feleli: ’’mert annyit szenvedett a szerelem miatt” . Justh Zsigmond a ”fin-de-siècle” modorában szenveleg, de érdekesebb : ”(...) Párizsban, az élet nagy symphoniájá­­nak közepén, Baudelaire Fleurs du Mal­ya volt mindennapi kenyerem. Ez irodalmi mákony jól esett akkor, midőn az izgalmas napok huszonötödik órájában sem bírtam nyugodni, és rém aludni, sem álmodni nem voltam képes.” Baudelaire ugyanis nemcsak romantikusan sátáni lázadó, s több a szorongások mocsarában nyitott szemmel gázoló betegnél is ; mindenekfölött alkotó, mégpedig a teremtő beszéd hatását a leg­tudatosabban kiszámítok fajtájából ; műve minden erkölcsi izgalmon túl pompás szómágia, irodalom, amely, Valéry szavá­val élve, minden lényegétől idegen elemtől meg kíván szabadulni. Justh már ezt szereti benne, akárcsak a századvégi francia szim­bolisták, s vallomása előre mutat a ’’Nyu­gat” első nagy nemzedékének tájékozódása felé. Magában a ”Hét”-ben még a hagyo­mányos ’’retorikus” stílus uralkodik, leg­feljebb a mondanivalóban feszülnek meré­szebb erők. A Romlás Virágai­ból két vers jelenik meg fordításban 1900-ig : az Al­batrosz és Don Juan a pokolban — ún. ’’akadémikus” darabok. A terepet Musset, Sully Prudhomme, Richepin uralja. Igaz, ugyanebben az évtizedben az Akadémia folyóirata, a ’’Budapesti Szemle” Baude­laire-t teljesen mellőzi. 1901-ben adózik neki először némi tisztelettel a konzervatív tábor : hat, szintén inkább konvencionális szöveg fordítását hozza a Kisfaludy Tár­saság gondozásában megjelenő Anthológia a XIX. század franczia lyrájából, mely egyébként zömben a veszélytelen Parnasz­­szistákat, Leconte de Lisle-t és Hérédiát, valamint a melodramatikusan anekdotázó Coppée-t szerepelteti a már jól ismert ro­mantikusok mellett. Érdekes vállalkozás ez a két kötet : vaskalapos, minden rendben-­­VÁZLAT A KÖLTŐ MAGYARORSZÁGI UTÓÉLETE Irodalmi Újság 1967. augusztus 1.

Next