Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)
1968-10-01 / 16. szám
6 1937. TAVASZÁN, Göttingenre, a kis német egyetemi városra a hegyoldalról letekintő Hainberg egyik nyaralója előtt két Gestapo-autó állt meg. Kisvártatva a náci rendőrség zsákszámra való lefoglalt irattal, könyvvel megrakodva robogott el. Az elégetésre ítélt, ’’zsidó szellemmel megfertőzött, a fasiszta tanok ellen uszító irodalom” ideiglenes megőrzésre a göttingeni Városháza pincéjébe került, s több mint negyedszázadon át ott is maradt. A hitleristák elfelejtkeztek a zsákmányról, az iratok tulajdonosával, a házkutatást csak néhány nappal megelőzően elhunyt Lou Andreas Saloméval együtt. A liberális eszméi miatt üldözött, ’’hamburgi boszorkány” nem jelentett többé veszélyt. Ki volt Lou Andreas Salomé ? Erre ad választ Dr. H.F. Peters, a portlandi ’’Oregon” egyetem német irodalom tanára, ’’Nővérem, hitvesem” című könyve. A mű eddig 17 nyelven jelent meg ; idén Torontóban” az utóbbi három év legjobb biográfiája” díjával jutalmazták. A könyv fényt vet a XIX. század második felének egyik legérdekesebb és a nagyközönség előtt kevéssé ismert alakjára, Nietzsche szerelmére- Rilke kedvesére, Tolsztoj, Ibsen, Wagner, Strindberg, Romain Rolland barátjára, Freud tanítványára. Petersnere sikerült a göttingeni pincében fellelt irattömeg s a hiányzó részleteket kitöltő adathalmaz segítségével az olvasó elé tárnia az elbűvölően szép és csodálatosan okos asszony mesébe illő pályafutását. KORTÁRSAI SZERINT Lou Salomé valósággal hipnotizálta a férfiakat. Az alkotókat annyira inspirálta, hogy egy kritikus megjegyezte : ”Ha Lou kitüntet valakit a kegyeivel, holtbiztos, hogy az illető kilenc hónap múlva egy remekművet hoz a világra. ’ A vers, regény, esszé műfajában (főleg Nietzschéről írt munkáival) sikeres asszony irodalmi jelentőségét elhomályosítja lenyűgöző egyénisége. 1861-ben Szentpétervárott született ; apja II. Sándor cár hadseregében szolgált tábornokként ; a család apai ágon francia hugenotta származású volt ; anyja német eredetű. Louise mindössze tizenhét éves, mikor a feudális Oroszország alatt inogni kezd a talaj, s az alkatilag forradalmár Lou a lázadó fiatalsághoz csatlakozik. Családja tudta nélkül az egyház dogmái ellen harcoló Hendrik Gillot, holland luteránus pap szónoklatait hallgatja s mindent elkövet, hogy a lelkész elfogadja tanítványának. Gillot két évig oktatja zseniális növendékét a vallástörténet, filozófia, nyugati irodalom és művészet alapvető fogalmaira, s mintegy megszédülve képességeitől, írói tehetségének kibontására több ízben a csitri lányra bízza merész prédikációinak fogalmazását. ’’Végre alkalom adódott gondolataim hatását nagy számú hallgatóságon megfigyelni”, jegyzi fel naplójába Lou abban a korban, mikor más lányok a szerelemről kezdenek ábrándozni. Rajongva szeretett apja halála után megtagadja a bérmálás szentségének kötelező felvételét. Az előkelő szentpétervári társaság felháborodva bojkottálja, ami csak megerősíti elhatározását, hogy külföldi egyetemen lehetőleg Zürichben folytatja tanulmányait. Különben is minél távolabb akar kerülni a bálványból iskolásfiúvá vedlett Girot elviselhetetlen szerelmi ostromától, ami életének első nagy csalódása. 1881. SZEPTEMBERÉBEN, a zürichi diáklányok nyakig-gombos, bokáig érő fekete lüszter ’’apácaruhájában”, Lou Salomé gőzerővel lát a tanuláshoz. Tanárai nem győzik magasztalni. ”A gyermeki tisztaság „ a tudatos, a nőnél ritka, magasrendű szellemiség” ámulatba ejti a vizsgálóbizottság tagjait. Két évig tartó megfeszített munka után, a gyenge testalkatú lány egészsége összeroppan. Aggódó anyja, a tábornoknő, aki a formákhoz ragaszkodva, mindenfelé kísérgette a lányát — ezúttal Itáliába viszi. Néhány, a pihenés alatt írt verssel s Malwida Meysenbughoz, az ”Egy idealista naplója” híres szerzőjéhez címezett ajánlólevéllel érkezik Rómába. Szerencséjére, az öregkor mesgyéjén álló, a Kossuth, Mazzini, Garibaldi ügyét támogató írónő megszereti és védőszárnyai alá fogadja. A Colosseumhoz közeli villájában Lou lassanként megismeri a nemzetközi kultúra kiválóságait. A két filozófus, Paul Rée és Nietzsche is itt lép az életébe. Malwida fogadott fiának tekintett ’’kedves Paulója”, az ateista Rée, Schopenhauer követője — Nietzsche szerint ”a legmerészebb, leghidegebb fejű gondolkodó” — már az első este áldozatul esik a különös lány varázsának. A titkos, hajnalig tartó kóborlások, a pogány és keresztény művészet remekeinek kulisszái között a végnélküli párbeszédek az erkölcs, az igazság s az ember lelkében hitelét vesztő isten problémáiról, és a cinikus filozófus egy nap úgy érzi, végre rátalált a soha még csak nem is remélt élettársit. Lou megdöbben. S azzal a keserűséggel, ami hajdan Gillot vallomásai közben fojtogatta, elemzi a kezéért esdő szerelmes lelkiállapotát. Mi okozta a félreértést ? Nem érezte magát vétkesnek. Őszintén elmondja, hogy irtózik a házasság gondolatától. Mi a baj a férfiakkal ? A nő életében nem tudnak mások, csak férjek vagy szeretők lenni. A BÚCSÚ NAPJÁN — mert a lesújtott Rée menekülni készül a közeléből — Lou-nak mintegy mentőötletül, egy régi s gyakran visszatérő álma jutott eszébe. Egy könyvekkel zsúfolt lakásban két férfi élt és dolgozott együtt teljes szellemi közösségben. Erre az életformára vágyik, Rée meghökken. Majd ironikus hangos megjegyzi, gondolkozni fog, ki legyen a második. S mert Lou nem tágít, Rée ’’Frigyes bátyjához” fordul segítségért. A harmincnyolc éves korában a Baseli Egyetem görög filológiai tanárságába belefáradt, örökösen betegeskedő Nietzsche ezúttal szokatlan jó egészségben, az agyát szüntelenül foglalkoztató mű lázában járja Génua girbe-görbe utcáit. Ittott megáll, felnevet. Ha a derék génuaiak sejtenék, hogy egy új Kolumbus van közöttük, térdre borulnának előtte ! S szinte látja a majdani emlékszobor márványába vésett felírását : ’’Columbus : Nietzsche, 1431.1882. Liberatores generis humanorum”. Ebben a részegítő hangulatban egy szép, misztikus lelkületű diáklánnyal. ’’szentháromságot képező együttélés” izgatónak tűnt fel. 1882. március 21-én keltezett válaszlevelében Nietzsche tudatja Rée-vel, hogy igent mond, egy-két évre szóló próbaházassághoz. A nőkről nem nagy véleménnyel volt, de ijesztően hanyatló látása miatt több ízben gondolt a nősülésre. ’’Előbb-utóbb szükségem lesz egy pótszempárra”, mormolta nemegyszer, könyveit böngészve, a rosszul világított, fűtetlen kis szállodai és penziószobákban, szünet nélküli vándorútján. RÓMÁBAN a ’’jegyespár” türelmetlenül várta érkezését. Sietni kellett, mert a tábornokné, értesülve a fiatalok éjszakai sétáiról, készült hazavinni a lányát Oroszországba. Az első találkozás a Szent Péter Bazilika egyik kevéssé látogatott kápolnájában — ahol Rée, Lou társaságában, délutánonként zavartalanul dolgozhatott —, nagy hatással volt Nietzschére. Lou vegyes érzelmekkel figyelt. A filozófus vonzotta és visszariasztotta. Mintha valami rejtett magányosság áradt volna belőle, amit zavaró, hamis pátosszal igyekezett leplezni. Csak néhány hét múlva, azon a rejtélyes ortai kiránduláson, a Monte Sacro felé vezető úton találtak egymásra, amikor kísérőiket, a ’’Frigyes bátyjában” teljesen megbízó Rée-t s a kissé megbékült mamát, St Giulio szigetén hagyva, először vannak együtt kettesben. Hogy mi történt ezen a délutánon, titok. De hogy ez az együttlét mély nyomokat, hagyott bennük, olvashatjuk mind Lou, mind Nietzsche feljegyzéseiben. Az érzelmeskedéstől irtózó filozófus leveleiben nemegyszer hivatkozik az ’k ortai ígéretre”, melynek ’’élete legszebb álmát köszönhette ” A Nisezsche és Lou közötti türingiai ”Tautenburg-idill”-ről, — amikor is a fitozófus a húgával, Erzsébettel próbálta megkedvelteini választottját, Lou Saloménak Paul Rée-hez írott levelei bőségesen beszélnek. Napló formában számol be a Nietzsche közelében töltött órák gyönyörűségéről, az erdei magányban és éjszaka, a négy fal között folytatott beszélgetések jelentőségéről. S oldalakat szentel a nietzschei vezéreszme, ”a halott istent” helyettesítő, az emberiség számára nélkülözhetetlen új vallás tanainak. LOUS ILOMÉ egyik főerőssége — ha ugyan az ilyen fokú önzés annak nevezhető —, hogy az általa okozott szenvedés és a közvélemény ítélete teljesen közömbösen hagyja. Nem törődik sem ellenségei, sem jóakarói figyelmeztetésével, sem anyja siránkozásaival, sem Malwida Meysenbug intő szavaival : a saját igazságáról meggyőződve megy a maga útján. Ragaszkodik a hármas házasság ötletéhez s amikor az tűrhetetlennek bizonyul, megosztja idejét hol az egyik, hol a másik ’’testvér férjjel” aszerint, melyik alkalmazkodik jobban a megállapodáshoz. Berlinben, majd a kényelmes bécsi likasban a tekintélyes vagyonú Lous az anyagiag független Rée öt évig él tökéletes harmóniában. Nietzsche kevésbé állja a szerzetesi fogadalmat s még kevésbé a terveit akadályozó Paul Rée jelenlétét. Heves szemrehányások után el-elmenekül olaszországi magányába, ingerült hangú leveleivel támadja a szerelmét elutasító ’’frigid, szűz Messalmát.” S mikor minden könyörgése csődöt mond s Lou továbbra is egy fedél alatt él Rée-vel, szenvedései ellenmérgéül megírja a ”Zarathustra”-t. Az alkotásban kielégül, felszabadul s megtalálva önmagát, pontot tesz a Lou Saloméfejezetre. VAJON mennyiben változott volna meg Nietzsche világszemlélete, ha Lou Salomé engedelmes feleségként mellé szegődik s megajándékozza a hőn kívánt fiú utóddal ? Tudjuk, feljegyzései és levelei elárulják, hogy lelki életében a Louhoz fűzött remény és kiábrándulás nagy szerepet játszott. 1882-ben így jellemzi Lou-t : ”A törékeny, gyermeki külső mögött a sas éleslátása s az oroszlán bátorsága rejtőzik.” 1883-ban, Paul Gast barátjához intézett soraiban a tautenburgi nyárról ezt írja : ”Lou még egy hétig marad. Gondolkodásunk, ízlésünk anynyira rokon s ugyanakkor oly homlokegyenesen különbözünk egymástól, hogy önmagunk megismerésére a leghasznosabb eszközül bizonyulnak”. Egy Rée-hez intézett levélben: ’’Lehet, hogy segítettem néhány milliméterrel Lou szellemi fejlődését, de ez kölcsönös volt”. Nitzsche, mint költőnőt is sokra becsülte Lou Salomét. A tizenhétéves korban írt ’’Himnusz a szenvedéshez” című verséről azt vallotta, hogy sose tudta könnyek nélkül elolvasni. ’’Mintha erre a hangra vártam volna gyermekkorom óta” — mondta, és ismerősei körében mutogatta a magánál hordott ’’műremeket”. Meg is zenésítette, s azt jósolta, hogy e vers segíti majd, hogy ”Lou Salömével kéz a kézben lépjen be a halhatatlanságba”. Bár gyakran elítélte, a puritán elemek szigorával szemben sose szűnt Lou Salomét védelmezni s mélységesen fájlalta húgának Lou Salomé ellen folytatott hadjáratát. A harminchatéves korában zsémbes vénlánnyá száradt Erzsébet nem riadt vissza attól sem, hogy a rendőrség útján kísérelje meg ”az erkölcstelen kalandornő” kizsuppoltatását. Nietzsche 1900-ban meghal és Erzsébet újult erővel folytatja —■ ezúttal nem a testvéri szeretetet, hanem az irodalmi hagyatékot elrabló vetélytárs — üldözését. Egyik pert a másik után indítja a Nietzschéhez fűződő barátságát nyíltan feltáró s a leveleket is egyre-másra publikáló írónő ellen. MIKÖZBEN Lou Salomé csillaga emelkedik, a munkájában sorozatos kudarcokat valló, idegileg összetört Paul Rée feladja a harcot. Nincs ereje versenyezni az új riválissal, a váratlanul az ’’ezeregy éjszaka meséiből” érkezett perzsa orientalistával, Cári Andreasszal, s egy éjszaka nyomtalanul eltűnik. Nesztelenül sompolyog ki Meránból, közös villájukból s csak egy kusza betűkkel írt sort hagy maga után : ’’Legyen könyörületes. Ne keressen”. ’’Többé soha, csak rémálmaimban láttam viszont”, jegyzi fel Lou Salomé naplójában, mintegy előre megérezve, hogy 1901. októberében, Tirolban, arról a sziklatömbről, ahol a régi nyarak idején annyit üldögéltek együtt, a meghasonlott ember az Inn folyóba veti magát. Lou Saromé férjhez megy Andreashoz s talán, ha szegény Rée sejti, hogy az asszony 43 évi házasság alatt törvényes hitestársát ugyanarra a megalázó, szinte tragikomikus szerepre kényszeríti, mint két elődjét, nem követi el végzetes tettét. Módszerén csak annyit változtatott, hogy a II esztendővel idősebb tudósnak nem a nővére, de a lánya kívánt lenni és maradni. A mézesheteket megkeseríti a lázadozó Andreas kis híján öngyilkossági kísérlete. ”Ha nem hivatkozik férfi jogaira, valószínűleg engedékenyebb lettem volna, mert nem voltam iránta teljesen érzéketlen”, vallja be naplójában az írónő. De így, valni akar. Szándékáról lemond, mert egy bizonyos ’’derék Marie”, előbb, mint házvezetőnő s később, mint feleséghelyettes hozzásegíti a korlátlan szabadsághoz. Lou Salomé nem bírja a kötöttséget, de mint az emigránsok nagy része, fél a magánytól, a hontalanságtól. Kóborlásaiból hűségesen visszatér a megjuhászodott 84 évet megért, Marie-től két gyermekkel megáldott Andreashoz. Mozgalmas életében a csendes hainbergi otthon mindvégig a rév maradt. Szépsége, szellemessége s a fényéből mit sem vesztett nietzschei glória minden ajtót megnyit előtte. Stockholmtól Bécsig a gomba módra szaporodó avantgardista művészkörök középpontja. 1890-től kezdve a berlini ’’Szabad Színpad” kritikusaként tevékeny szerepet játszik a modern dráma megteremtéséért indított harcban. Elemzi Strindberg, Wedekind nőgyűlöletének lelki okait, elítéli a különböző műfajok közt tévelygő Gerhardt Hauptmannt, két rajongó tanulmányt szentel Ibsennek. ”A ’Vadkacsa’ Helénjében sokban mintha magamra ismertem volna”, írja egyik áradozó levelében a norvég drámaírónak. A színpadi hősnők problémái ráébresztik önnön életének tévedésére. Mi késztette rá, hogy elzárkózzék az írásaiban hirdetett fizikai szerelem élményein ? Nietzschének lett volna igaza és valami szervi fogyatékosság lappangott a hidegség mögött? A kérdés, ami ifjú korában nem érdekelte, (életrajzírója megjegyzi, hogy a szellemileg koraérett csodagyerek, testileg igen lassan fejlődött) a harmincegynéhány éves Lou Salomét egyre jobban nyugtalanítja. S amikor 1894-ben, féléves párizsi tartózkodása alatt, az irodalmi világ légkörében felszabadul gátlásaitól, azzal a mohó kíváncsisággal fedezi fel a szerelmet, mely mindenben jellemzi. Csak arra vigyáz, hogy szeretői ne veszélyeztessék sem a függetlenségét, sem a lelki egyensúlyát. Többé nincs szó gondolatközösségről. A szerelem ne legyen más, mint a természetes ösztönök, az éhség vagy a szomjúság kielégítése. 1897-ig, amíg a regényíró Wassermann müncheni lakásán nem találkozik Rilkével, Lou Salomé pótolja az elmulasztott örömöket. A csodát, a teljes szerelmet, mint ”az élet legnagyobb ajándékát”, a 14 évvel fiatalabb, még szinte kamasz költő hozza meg. Hogy a hároméves viszony s az azt követő, Rilke haláláig tartó huszonkilencéves barátság alatt, a két rendkívüli ember közül melyik adott vagy kapott többet a másiktól, nehéz lenne eldönteni. A túlzásokra hajlamos költő kora ifjúsága óta ábrándozik az Ótestamentumban megénekelt ’’nővér és hitves” eljöveteléről. Az asszony pedig a nagy szellemek melletti tanonckodás után, a mester szerepére vágyik. Mindazt a tudást, amit esztendők alatt magába szívott, igyekszik megosztani a kiforratlan, kifejezésmódját kereső tanítvánnyal. S lassanként annyira birtokba veszi Rilkét, hogy az még a nevét is megváltoztatja. A franciás hangzású Renéből Rainer lesz s ugyanakkor költészete is egyszerűbbé, kevésbé modorossá válik. Abban a kis bajor erdei lakban, ahol csak egymásnak élnek, Lou a panteista világ szépsége iránt fogékony lírikust rávezeti a természet belülről látására. Ez magyarázza meg Rilke új verseinek s főleg a ’’Órák könyve” himnuszainak azt a metafizikai mélységét, mely előbbi költeményeiből hiányzik. ’’Csak eszmékhez voltam hű, férfihoz soha”, jelenti ki 1911-ben naplójában a már ötvenedik évéhez közeledő s még mindig vonzó külsejű Lou Salomé. Néhány nappal később legújabb szerelme, Paul Bjerre, svéd ideggyógyász rábeszélésére részt vesz a weimari ’’Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszus”-on. Itt ismerkedik meg a pályája és tekintélye magasan álló Freuddal, s ekkor vár gyökeret benne az új tanok iránti szenvedélye. Valami titokzatos belső átalakulás hatása alatt, ifjúkori önzésével ellentétben, az addig annyi szenvedést okozó Lou Salamé, mintegy vezeklésül, segíteni akar embertársain. Ha vallásos, nyilván kolostorba vonul, de mivel csak a tudásban hisz, őszülő fejjel újra tanulni kezd 1914-ig. Bécsben dolgozik, mestere, Freud mellett, s amikor kitör a háború, már mint képzett hivatásos analitikus, a Königsberg Elmegyógyintézet pszichoterápia osztályának vezetője. ÉLETÉNEK UTOLSÓ 25 évében az orvos hátat fordít az írónak, Lou Salomé hainbergi rendelőjében, egy anya gyöngédségével, napi tíz órán át gyógyítja a sérült lelkű embereket. A sors iróniája, hogy a Nietzsche elméleteit tévesen értelmező, szajkó módra ismételgető, hitleri Németországban, a filozófus szívének oly kedves asszony, az állam ellenségeként hunyja le szemét. MEGYERY SÁRI NŐVÉREM, HITVESEM H.F. PETERS : LOU ANDREAS SALOMÉ ÉLETRAJZA, GOLLANCZ KIADÁS, LONDON Irodalmi Újság 1968. október 1. KESZEI ISTVÁN : AlRumandia ! Teremtéskori, frissa a táj ! Várából is csak rom maradt, 1 1. Szikrázik a füvön a harmat, de az is, az is eltűnőben. Még nem fáradt el itt a föld . A halhatatlan szél lakik , s zöldellhet csak tunyán nem alhat, ott, ahol minden lakhatatlan, tehenek tőgyei, remegnek : 1 tejjel-mézzel rakott hajók, Fekszem fűszálnyi életemmel é 1 úsznak, úsznak a végtelennek, boldog füvek közé keverve 1, Oroszlánszívű vad Richárd a földön, mely itt is hazám, 11 enyém párája, íze, lelke. 1 oroszlánszivét már kivájtam a dögholló , ő elmerült, Testem tájává lett a táj, 1i nem véste arcélét a tájba. nem zsákmányom, miként i1 ' Pöffeszkedő hatalma is El nem kobozható hazám ! i1 hogy szétpukkant a levegőben ! Anyám a fény, apám a harmat, Az aranytögyü nap alatt a fű legyőzhetetlenül sarjad, burjánzik szakadatlan, a gyarmat. "