Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-10-01 / 16. szám

6 1937. TAVASZÁN, Göttingenre, a kis német egyetemi városra a hegy­oldalról letekintő Hainberg egyik nyaralója előtt két Gestapo-autó állt meg. Kisvártatva a náci rendőrség zsákszámra való lefoglalt irattal, könyvvel megrakodva robogott el. Az elégetésre ítélt, ’’zsidó szellem­mel megfertőzött, a fasiszta tanok ellen uszító irodalom” ideiglenes megőrzésre a göttingeni Városháza pincéjébe került, s több mint negyedszázadon át ott is maradt. A hitleristák elfelejtkeztek a zsák­mányról, az iratok tulajdonosával, a házkutatást csak néhány nappal megelőzően elhunyt Lou Andreas Saloméval együtt. A liberális eszméi miatt üldözött, ’’hamburgi boszor­kány” nem jelentett többé veszélyt. Ki volt Lou Andreas Salomé ? Erre ad választ Dr. H.F. Peters, a portlandi ’’Oregon” egyetem né­met irodalom tanára, ’’Nővérem, hitvesem” című könyve. A mű eddig 17 nyelven jelent meg ; idén Toron­tóban” az utóbbi három év legjobb biográfiája” díjával jutalmazták. A könyv fényt vet a XIX. század má­sodik felének egyik legérdekesebb és a nagyközönség előtt kevéssé ismert alakjára, Nietzsche szerelmé­re- Rilke kedvesére, Tolsztoj, Ibsen, Wagner, Strindberg, Romain Rol­land barátjára, Freud tanítványára. Petersnere sikerült a göttingeni pin­cében fellelt irattömeg s a hiányzó részleteket kitöltő adathalmaz segít­ségével az olvasó elé tárnia az el­bűvölően szép és csodálatosan okos asszony mesébe illő pályafutását. KORTÁRSAI SZERINT Lou Sa­lomé valósággal hipnotizálta a fér­fiakat. Az alkotókat annyira inspirál­ta, hogy egy kritikus megjegyezte : ”Ha Lou kitüntet valakit a kegyei­vel, holtbiztos, hogy az illető kilenc hónap múlva egy remekművet hoz a világra. ’ A vers, regény, esszé mű­fajában (főleg Nietzschéről írt mun­káival) sikeres asszony irodalmi je­­len­tőségét elhomályosítja lenyűgöző egyénisége. 1861-ben Szentpétervárott szüle­tett ; apja II. Sándor cár hadseregé­ben szolgált tábornokként ; a család apai ágon francia hugenotta szár­mazású volt ; anyja német eredetű. Louise mindössze tizenhét éves, mi­kor a feudális Oroszország alatt inogni kezd a talaj, s az alkatilag forradalmár Lou a lázadó fiatalság­hoz csatlakozik. Családja tudta nél­kül az egyház dogmái ellen harcoló Hendrik Gillot, holland luteránus pap szónoklatait hallgatja s min­dent elkövet, hogy a lelkész elfogad­ja tanítványának. Gillot két évig oktatja zseniális növendékét a val­lástörténet, filozófia, nyugati iroda­lom és művészet alapvető fogalmai­ra, s mintegy megszédülve képessé­geitől, írói tehetségének kibontására több ízben a csitri lányra bízza me­rész prédikációinak fogalmazását. ’’Végre alkalom adódott gondolataim hatását nagy számú hallgatóságon megfigyelni”, jegyzi fel naplójába Lou abban a korban, mikor más lányok a szerelemről kezdenek áb­rándozni. Rajongva szeretett apja halála után megtagadja a bérmálás szent­ségének kötelező felvételét. Az elő­kelő szentpétervári társaság felhá­borodva bojkottálja, ami csak meg­erősíti elhatározását, hogy külföldi egyetemen lehetőleg Zürichben foly­tatja tanulmányait. Különben is mi­nél távolabb akar kerülni a bál­ványból iskolásfiúvá vedlett Girot elviselhetetlen szerelmi ostromától,­­ ami életének első nagy csalódása. 1881. SZEPTEMBERÉBEN, a zü­richi diáklányok nyakig-gombos, bokáig érő fekete lüszter ’’apáca­­ruhájában”, Lou Salomé gőzerővel lát a tanuláshoz. Tanárai nem győzik magasztalni. ”A gyermeki tisztaság „ a tudatos, a nőnél ritka, magasrendű szellemiség” ámulatba ejti a vizsgálóbizottság tagjait. Két évig tartó megfeszített munka után, a gyenge testalkatú lány egészsége összeroppan. Aggódó anyja, a tá­­bornoknő, aki a formákhoz ragasz­kodva, mindenfelé kísérgette a lá­nyát — ezúttal Itáliába viszi. Néhány, a pihenés alatt írt vers­sel s Malwida Meysenbughoz, az ”Egy idealista naplója” híres szer­zőjéhez címezett ajánlólevéllel ér­kezik Rómába. Szerencséjére, az öregkor mesgyéjén álló, a Kossuth, Mazzini, Garibaldi ügyét támogató írónő megszereti és védőszárnyai alá fogadja. A Colosseumhoz közeli villájában Lou lassanként megis­meri a nemzetközi kultúra kiváló­ságait. A két filozófus, Paul Rée és Nietzsche is itt lép az életébe. Malwida fogadott fiának tekintett ’’kedves Paulója”, az ateista Rée, Schopenhauer követője — Nietzsche szerint ”a legmerészebb, leghide­gebb fejű gondolkodó” — már az első este áldozatul esik a különös lány varázsának. A titkos, hajnalig tartó kóborlások, a pogány és ke­resztény művészet remekeinek ku­lisszái között a végnélküli párbeszé­dek az erkölcs, az igazság s az em­ber lelkében hitelét vesztő isten problémáiról, é­s a cinikus filozó­fus egy nap úgy érzi, végre ráta­lált a soha még csak nem is remélt élettársit­. Lou megdöbben. S azzal a keserűséggel, ami hajdan Gillot vallomásai közben fojtogatta, elem­zi a kezéért esdő szerelmes lelkiál­lapotát. Mi okozta a félreértést ? Nem érezte magát vétkesnek. Őszintén elmondja, hogy irtózik a házasság gondolatától. Mi a baj a férfiakkal ? A nő életében nem tud­nak mások, csak férjek vagy szere­tők lenni. A BÚCSÚ NAPJÁN — mert a lesújtott Rée menekülni készül a közeléből — Lou-nak mintegy mentőötletül, egy régi s gyakran visszatérő álma jutott eszébe. Egy könyvekkel zsúfolt lakásban két fér­fi élt és dolgozott együtt teljes szel­lemi közösségben. Erre az életfor­mára vágyik, Rée meghökken. Majd ironikus hangos megjegyzi, gondolkozni fog, ki legyen a máso­dik. S mert Lou nem tágít, Rée ’’Frigyes bátyjához” fordul segít­ségért. A harmincnyolc éves korában a Baseli Egyetem görög filológiai ta­nárságába belefáradt, örökösen be­tegeskedő Nietzsche ezúttal szokat­lan jó egészségben, az agyát szün­telenül foglalkoztató mű lázában járja Génua girbe-görbe utcáit. Itt­ott megáll, felnevet. Ha a derék génuaiak sejtenék, hogy egy új Ko­lumbus van közöttük, térdre borul­nának előtte ! S szinte látja a maj­dani emlékszobor márványába vé­sett felírását : ’’Columbus : Nietz­sche, 1431.1882. Liberatores generis humanorum”. Ebben a részegítő hangulatban egy szép, misztikus lelkületű diák­lánnyal. ’’szentháromságot képező együtt­élés” izgatónak tűnt fel. 1882. március 21-én keltezett válasz­levelében Nietzsche tudatja Rée-vel, hogy igent mond, egy-két évre szóló próbaházassághoz. A nőkről nem nagy véleménnyel volt, de ijesztően hanyatló látása miatt több ízben gondolt a nősülésre. ’’Előbb-utóbb szükségem lesz egy pótszempárra”, mormolta nemegyszer, könyveit bön­gészve, a rosszul világított, fűtetlen kis szállodai és penziószobákban, szünet nélküli vándorútján. RÓMÁBAN a ’’jegyespár” türel­metlenül várta érkezését. Sietni kel­lett, mert a tábornokné, értesülve a fiatalok éjszakai sétáiról, készült hazavinni a lányát Oroszországba. Az első találkozás a Szent Péter Bazilika egyik kevéssé látogatott kápolnájában — ahol Rée, Lou tár­saságában, délutánonként zavarta­lanul dolgozhatott —, nagy hatással volt Nietzschére. Lou vegyes érzel­mekkel figyelt. A filozófus vonzotta és visszariasztotta. Mintha valami rejtett magányosság áradt volna be­lőle, amit zavaró, hamis pátosszal igyekezett leplezni. Csak néhány hét múlva, azon a rejtélyes ortai kiránduláson, a Monte Sacro felé vezető úton talál­tak egymásra,­­ amikor kísérőiket, a ’’Frigyes bátyjában” teljesen meg­bízó Rée-t s a kissé megbékült ma­mát, St Giulio szigetén hagyva, először vannak együtt kettesben. Hogy mi történt ezen a délutánon, titok. De hogy ez az együttlét mély nyomokat, hagyott bennük, olvashat­juk mind Lou, mind Nietzsche fel­jegyzéseiben. Az érzelmeskedéstől irtózó filozófus leveleiben nemegy­szer hivatkozik az ’k ortai ígéretre”, melynek ’’élete legszebb álmát kö­szönhette ” A Nisezsche és Lou közötti tü­­ringiai ”Tautenburg-idill”-ről, — amikor is a fitozófus a húgával, Erzsébettel próbálta megkedvelteini választottját, Lou Saloménak Paul Rée-hez írott levelei bőségesen be­szélnek. Napló formában számol be a Nietzsche közelében töltött órák gyönyörűségéről, az erdei magány­ban és éjszaka, a négy fal között folytatott beszélgetések jelentőségé­ről. S oldalakat szentel a nietzschei vezéreszme, ”a halott istent” helyet­tesítő, az emberiség számára nél­külözhetetlen új vallás tanainak. LOU­S ILOMÉ egyik főerőssége — ha ugyan az ilyen fokú önzés annak nevezhető —, hogy az általa okozott szenvedés és a közvélemény ítélete teljesen közömbösen hagyja. Nem törődik sem ellenségei, sem jóaka­rói figyelmeztetésével, sem anyja siránkozásaival, sem Malwida Mey­­senbug intő szavaival : a saját igazságáról meggyőződve megy a maga útján. Ragaszkodik a hármas házasság ötletéhez s amikor az tűr­hetetlennek bizonyul, megosztja idejét hol az egyik, hol a másik ’’testvér férjjel” aszerint, melyik al­kalmazkodik jobban a megállapodás­hoz. Berlinben, majd a kényelmes bécsi likasban a tekintélyes vagyo­nú Lou­s az anyagiag független Rée öt évig él tökéletes harmóniában. Nietzsche kevésbé állja a szerzetesi fogadalmat s még kevésbé a ter­veit akadályozó Paul Rée jelenlétét. Heves szemrehányások után el-el­­menekül olaszországi magányába, ingerült hangú leveleivel támadja a szerelmét elutasító ’’frigid, szűz Messalmát.” S mikor minden könyörgése csődöt mond s Lou to­vábbra is egy fedél alatt él Rée-vel, szenvedései ellenmérgéül megírja a ”Zarathustra”-t. Az alkotásban ki­elégül, felszabadul s megtalálva ön­magát, pontot tesz a Lou Salomé­­fejezetre. VAJON mennyiben változott vol­na meg Nietzsche világszemlélete, ha Lou Salomé engedelmes fele­ségként mellé szegődik s megaján­dékozza a hőn kívánt fiú utóddal ? Tudjuk, feljegyzései és levelei el­árulják, hogy lelki életében a Lou­­hoz fűzött remény és kiábrándulás nagy szerepet játszott. 1882-ben így jellemzi Lou-t : ”A törékeny, gyer­meki külső mögött a sas éleslátása s az oroszlán bátorsága rejtőzik.” 1883-ban, Paul Gast barátjához inté­zett soraiban a tautenburgi nyárról ezt írja : ”Lou még egy hétig ma­rad. Gondolkodásunk, ízlésünk any­­nyira rokon s ugyanakkor oly hom­lokegyenesen különbözünk egymás­tól, hogy önmagunk megismerésére a leghasznosabb eszközül bizonyul­nak”. Egy Rée-hez intézett levélben: ’’Lehet, hogy segítettem néhány milliméterrel Lou szellemi fejlődé­sét, de ez kölcsönös volt”. Nitzsche, mint költőnőt is sokra becsülte Lou Salomét. A tizenhété­ves korban írt ’’Himnusz a szenve­déshez” című verséről azt vallotta, hogy sose tudta könnyek nélkül elol­vasni. ’’Mintha erre a hangra vár­tam volna gyermekkorom óta” — mondta, és ismerősei körében muto­gatta a magánál hordott ’’műreme­ket”. Meg is zenésítette, s azt jó­solta, hogy e vers segíti majd, hogy ”Lou Salömével kéz a kézben lép­jen be a halhatatlanságba”. Bár gyakran elítélte, a puritán elemek szigorával szemben sose szűnt Lou Salomét védelmezni s mélységesen fájlalta húgának Lou Salomé ellen folytatott hadjáratát. A harminchatéves korában zsémbes vénlánnyá száradt Erzsébet nem riadt vissza attól sem, hogy a rendőrség útján kísérelje meg ”az erkölcstelen kalandornő” kizsuppol­­tatását. Nietzsche 1900-ban meghal és Erzsébet újult erővel folytatja —■ ezúttal nem a testvéri szeretetet, ha­nem az irodalmi hagyatékot elrabló vetélytárs — üldözését. Egyik pert a másik után indítja a Nietzsché­­hez fűződő barátságát nyíltan fel­táró s a leveleket is egyre-másra publikáló írónő ellen. MIKÖZBEN Lou Salomé csillaga emelkedik, a munkájában sorozatos kudarcokat valló, idegileg összetört Paul Rée feladja a harcot. Nincs ereje versenyezni az új riválissal, a váratlanul az ’’ezeregy éjszaka me­séiből” érkezett perzsa orientalistá­val, Cári Andreasszal, s egy éjszaka nyomtalanul eltűnik. Nesztelenül sompolyog ki Meránból, közös villá­jukból s csak egy kusza betűkkel írt sort hagy maga után : ’’Legyen könyörületes. Ne keressen”. ’’Többé soha, csak rémálmaimban láttam viszont”, jegyzi fel Lou Salomé naplójában, mintegy előre meg­­érezve, hogy 1901. októberében, Ti­rolban, arról a sziklatömbről, ahol a régi nyarak idején annyit üldögél­tek együtt, a meghasonlott ember az Inn folyóba veti magát. Lou Saromé férjhez megy And­­reashoz s talán, ha szegény Rée sej­ti, hogy az asszony 43 évi házasság alatt törvényes hitestársát ugyanar­ra a megalázó, szinte tragikomikus szerepre kényszeríti, mint két előd­jét,­­ nem követi el végzetes tettét. Módszerén csak annyit változtatott, hogy a II esztendővel idősebb tu­dósnak nem a nővére, de a lánya kívánt lenni és maradni. A mézesheteket megkeseríti a lá­zadozó Andreas kis híján öngyilkos­­sági kísérlete. ”Ha nem hivatkozik férfi jogaira, valószínűleg engedé­kenyebb lettem volna, mert nem voltam iránta teljesen érzéketlen”, vallja be naplójában az írónő. De így, valni akar. Szándékáról lemond, mert egy bizonyos ’’derék Marie”, előbb, mint házvezetőnő s később, mint feleséghelyettes hozzásegíti a korlátlan szabadsághoz. Lou Salomé nem bírja a kötött­séget, de mint az emigránsok nagy része, fél a magánytól, a hontalan­ságtól. Kóborlásaiból hűségesen visszatér a megjuhászodott 84 évet megért, Marie-től két gyermekkel megáldott Andreashoz. Mozgalmas életében a csendes hainbergi otthon mindvégig a rév maradt. Szépsége, szellemessége s a fényéből mit sem vesztett nietzschei glória minden aj­tót megnyit előtte. Stockholmtól Bécsig a gomba módra szaporodó avantgardista művészkörök közép­pontja. 1890-től kezdve a berlini ’’Szabad Színpad” kritikusaként te­vékeny szerepet játszik a modern dráma megteremtéséért indított harcban. Elemzi Strindberg, Wede­kind nőgyűlöletének lelki okait, el­ítéli a különböző műfajok közt té­velygő Gerhardt Hauptmannt, két rajongó tanulmányt szentel Ibsen­nek. ”A ’Vadkacsa’ Helénjében sok­ban mintha magamra ismertem volna”, írja egyik áradozó levelében a norvég drámaírónak. A színpadi hősnők problémái rá­ébresztik önnön életének tévedésére. Mi késztette rá, hogy elzárkózzék az írásaiban hirdetett fizikai szerelem élménye­in ? Nietzschének lett volna igaza és valami szervi fogyatékosság lappangott a hidegség mögött? A kérdés, ami ifjú korában nem érde­kelte, (életrajzírója megjegyzi, hogy a szellemileg koraérett csodagyerek, testileg igen lassan fejlődött) a har­­mincegynéhány éves Lou Salomét egyre jobban nyugtalanítja. S ami­kor 1894-ben, féléves párizsi tartóz­kodása alatt, az irodalmi világ lég­körében felszabadul gátlásaitól, az­zal a mohó kíváncsisággal fedezi fel a szerelmet, mely mindenben jellem­zi. Csak arra vigyáz, hogy szeretői ne veszélyeztessék sem a független­ségét, sem a lelki egyensúlyát. Többé nincs szó gondolatközösség­ről. A szerelem ne legyen más, mint a természetes ösztönök, az éh­ség vagy a szomjúság kielégítése. 1897-ig, amíg a regényíró Wasser­mann müncheni lakásán nem talál­kozik Rilkével, Lou Salomé pótolja az elmulasztott örömöket. A csodát, a teljes szerelmet, mint ”az élet legnagyobb ajándékát”, a 14 évvel fiatalabb, még szinte kamasz költő hozza meg. Hogy a hároméves vi­szony s az azt követő, Rilke haláláig tartó huszonkilencéves barátság alatt, a két rendkívüli ember közül melyik adott vagy kapott többet a másiktól, nehéz lenne eldönteni. A túlzásokra hajlamos költő kora ifjúsága óta ábrándozik az Ótesta­mentumban megénekelt ’’nővér és hitves” eljöveteléről. Az asszony pe­dig a nagy szellemek melletti tanonc­­kodás után, a mester szerepére vágyik. Mindazt a tudást, amit esz­tendők alatt magába szívott, igyek­szik megosztani a kiforratlan, kife­jezésmódját kereső tanítvánnyal. S lassanként annyira birtokba veszi Rilkét, hogy az még a nevét is meg­változtatja. A franciás hangzású Re­­néből Rainer lesz s ugyanakkor köl­tészete is egyszerűbbé, kevésbé mo­dorossá válik. Abban a kis bajor erdei lakban, ahol csak egymásnak élnek, Lou a panteista világ szépsé­ge iránt fogékony lírikust rávezeti a természet belülről látására. Ez magyarázza meg Rilke új verseinek s főleg a­ ’’Órák könyve” himnuszai­nak azt a metafizikai mélységét, mely előbbi költeményeiből hiány­zik. ’’Csak eszmékhez voltam hű, fér­fihoz soha”, jelenti ki 1911-ben nap­lójában a már ötvenedik évéhez kö­zeledő s még mindig vonzó külsejű Lou Salomé. Néhány nappal később legújabb szerelme, Paul Bjerre, svéd ideggyógyász rábeszélésére részt vesz a weimari ’’Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszus”-on. Itt ismerkedik meg a pályája és tekintélye magasan álló Freuddal, s ekkor vár gyökeret benne az új ta­nok iránti szenvedélye. Valami ti­tokzatos belső átalakulás hatása alatt, ifjúkori önzésével ellentétben, az addig annyi szenvedést okozó Lou Salamé, mintegy vezeklésül, se­gíteni akar embertársain. Ha vallá­sos, nyilván kolostorba vonul, de mivel csak a tudásban hisz, őszülő fejjel újra tanulni kezd 1914-ig. Bécs­­ben dolgozik, mestere, Freud mel­lett, s amikor kitör a háború, már mint képzett hivatásos analitikus, a Königsberg­ Elmegyógyintézet pszi­choterápia osztályának vezetője. ÉLETÉNEK UTOLSÓ 25 évében az orvos hátat fordít az írónak, Lou Salomé hainbergi rendelőjében, egy anya gyöngédségével, napi tíz órán át gyógyítja a sérült lelkű em­bereket. A sors iróniája, hogy a Nietzsche elméleteit tévesen értel­mező, szajkó módra ismételgető, hit­leri Németországban, a filozófus szí­vének oly kedves asszony, az állam ellenségeként hunyja le szemét. MEGYERY SÁRI NŐVÉREM, HITVESEM H.F. PETERS : LOU ANDREAS SALOMÉ ÉLETRAJZA, GOLLANCZ KIADÁS, LONDON Irodalmi Újság 1968. október 1. KESZEI ISTVÁN : AlRu­mandia ! Teremtéskori, frissa a táj ! Várából is csak rom maradt, 1 1. Szikrázik a fü­vön a harmat, de az is, az is eltűnőben.­­ Még nem fáradt el itt a föld . A halhatatlan szél lakik , s zöldellhet csak­­ tunyán nem alhat, ott, ahol minden lakhatatlan,­­ tehenek tőgyei, remegnek : 1 tejjel-mézzel rakott hajók, Fekszem fűszálnyi életemmel é­­ 1 úsznak, úsznak a végtelennek, boldog füvek közé keverve 1, Oroszlánszívű vad Richárd a földön, mely itt is hazám, 11 enyém párája, íze, lelke. 1 oroszlánszivét már kivájta­m a dögholló , ő elmerült, Testem tájává lett a táj, 1­i nem véste arcélét a tájba. nem zsákmányom, miként i1 ' Pöffeszkedő hatalma is El nem kobozható hazám ! i1 hogy szétpukkant a levegőben ! Anyám a fény, apám a harmat,­­ Az aranytögyü nap alatt a fű legyőzhetetlenül sarjad, burjánzik szakadatlan, a gyarmat. "

Next