Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)

1969-08-01 / 14. szám

1969. augusztus 1. ÁNYOS PÁL Egg Co-ídagtaíannad panat/zai a ftaiaaáng. fiaidnáí Szomorú csillagzat , mely bús sugárokkal Játszol a csendesen csergő patakokkal ! Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal, Kiknek szíve vérzik s küszködik bajokkal. Hallod, hogy sóhajtnak estvér homályában, Midőn a természet szunnyadoz álmában. — Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában! Eltűnt, eltávozott boldogabb házában ! Ott egy temetőnek látom keresztjeit, Bágyadt szél mozgatja ciprus leveleit. Ő­­ az árnyékozza soknak tetemeit, Kik velem érezték az élet terheit ! Egy fehér árnyékot szemlélek sírjából — Suhogva felkelni halottas honjából — Vájjon nem lesz-é ez azoknak számából, Kik, mint én, könnyeztek szívek fájdalmából ? Ó bár felém jönne ! nem félnék képétől ; Többet reménylenék borzasztó lelkétől. Mint élő halandók szemfényvesztésétől, Kinek számkivetve vagyok kegyelmétől ! Jaj de ismét eltűnt ... ez is fut engemet ! Talán észrevette hallani könnyeimet ! Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet hallaná, s enyhítni akarná ügyemet ? Üss, te boldog óra, amely ínségemből, ki fogsz szólítani ily sok gyötrelemből, Szakaszd ki a sebes szívet kebelemből, S csinálj port agyagból készített testemből! Talán majd valaki jön sírom szélére, S akasztván egy darab fátyolt keresztjére, Reá emlékezik barátja szívére, Egy könnyet gördítvén hideg tetemére ! KÖLCSEY FERENC CL ho­ldfurz Istenasszony, képed sugarától Most elvált a kínos ideál, S képe helyett Éván nektárától Vígan habzó rózsás kelyhem áll. Csendes éjjelimnek szent homályán Szívok lelkesítő cseppeket. Istenasszony, fuss az égi pályán ! Nem nézem már sírva képedet. VÖRÖSMARTY MIHÁLY CL holdfurt Jó hold, ki békén szenveded Kéretni sápadt képedet, Kihez boldog, boldogtalan Sóhajtva járul úntalan, Hallgass meg egyszer engem is, Nagy tisztelődet — igen is ! Csakhogy még nem volt alkalom Ezt így szemedbe mondanom . Vagy jobban szólva, még soha Rád nem szorultam úgy, mint ma. Kérlek tehát, ha majd leszállsz, Holott felérlik ama ház, Tekints be kisded ablakán. Megette ül egy barna lány. Talán épen most vetkezik, A gyöngyöm i­s rám emlékezik , Vagy mint ím szinte magam is, Még asztalnál ül a hamis, És csintalansággal tele, Kezében nyugszik szép feje. Igen tehát , ha majd benézsz. Ajkán, mely édes mint a méz, Nevemben egy szűz csókot hagyj — Egy csókot adni nem oly nagy — S mondd, hogy, ha már úgy is szeret, Szeressen inkább engemet, Hisz az miébe sem kerül, S engem mulatna vég nélkűl ; S ha már szeretni fog talán, Mondd, hogy szeressen igazán. Mert az már mégsem illenék, Ha végre szarvat öltenék. Mondjad, hogy én őt szeretem. Míg el nem hagy lélekzetem, S hogy ah !­ha szíve meg nem szán, Még szent Mihál visz el lován. Mondd, hogy forró szerelmemért Nyújtson szerelme méltó bért. Mondd, hogy ne legyen változó S hűségi eske puszta szó. — Mosolygasz ? csintalan sugár ! Bolond beszédek, úgy­e bár Aligha úgy nem lesz , no hát Jó hold komám, csendes jó éjszakát ! TOMPA MIHÁLY Cl holdhoz Hő vágyaim csak érted égnek, Oh csendes éjek asszonya ! Ha nem piroslik már az égnek Felhőm­ a nap alkonya. Mig szép arcid halvány sugára A tiszta égen fönn ragyog. Bár fájdalmimnak nincs határa, Úgy képzelem , boldog vagyok. Ha volt egykor szivemnek búja, Sugáridnál elsírtam én ; Boldogságomnak más tanúja Ha nem volt a leány ölén : Te nyájasan reám mosolygtál, Mint én, szeretve egykoron, Midőn epedve andalogtál A szép árkádi pásztoron. S mióta kínom rabja lettem, Te, most is részvevő barát, Magas pályád körét felettem El-elborúlva lenged át. Oh csendes éjek néma őre ! Lágyan nyögő szellőiden Küldj álmot a bús szenvedőre S ha nyugtató ölén pihen, A felkelendő nap világán Nem ébred ő , sugáridon Végetlenül alunni kíván, Miként a hű Endymion. BABITS MIHÁLY Ó, szomorú téli sötét, te szennyes fekete bársony ! Örülök annak a kis résnek a függönyömön, mert rajta a végtelen Terek mélyébe látni, csillagokig ! A szomszéd szobákból az Élet örök ritmusa, alvó kedves életek lélekzése, j ó, ti meleg Erők titkos munkája, kik jöttek az Idő fenéktelen mélyeiből ! Élet vagyok én is, meleg erő, — gyűlöljön aki rossz ! Magyar korok mélyeiből, nagyapákon, apákon át Csillagokig ! Ideértem, ahol kilátok a csillagokig, csillagokig ! Gyűlöljön aki rossz ! S szeressen a jó ! Mert nem nézek én most ezután csak testvértüzek lobogását, nem hallok én mást ezután, csak testvéréletek ritmusát tér meg idő fenéktelen mélyeiből ! Aludj, barátom ! s építsd erőidet a jövőnek ! Aludj, testvér ! ó, bár mind testvérek, emberek, lelkek, kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot, törnénk föl csillagokig ! Irodalmi Újság ADY ENDRE CL Mold mexidacxát Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött, Talán tizedszer ilykép, megrabolt, Balog urasként ballag át a Hold. Arcán vén kópék fáradt mosolya S­alant szörnyedt, bús sóhajba vesző kínjaival mered föl a mező. Forradásos mező, fukar, kopár, Rothasztó testét gúnyos, halk, hideg Fényével a Hold öntözgeti meg. S fagyos fényben a nagy hulla terül De messze szélén félénk vándorul, Egy lyány csókos férfiára borul. Mintha sohse járt volna itt Halál, Az Élet, ez az eltörött derék, Kígyós örömmel üti föl fejét. S mert Földre nézni csókért küldetett, A Hold ujjongva, bízón kiragyog , száz halál­bűnért küld bocsánatot. SZABÓ LŐRINC Szétxérj, dóid jeni/ Először fecskék, később denevérek hasogatták az estét , a hegy is függönyözte kék arcát és a nádas eldajkálta a síró szeleket. Jött a sötétség ... Reszkető keze megtapogatta kunyhóm falait, nagy árnyakat bontott ki és bemászott udvaromra a kerítésen át. Ott megpihent , aztán anyagtalan testével óvatosan eltakarta az ablakokat, a kereszteket, s hogy megmérgezze csillogó vizét, vén kutunkba is leereszkedett ... Már félni kezdtem , de a hegytetőkön előgurult a Hold ... S ím : a halott­fehér fényben fekete bivalyok ballagtak át a szétfolyó mezőkön. S ÍGY sZIÍLLS­Z a VÉGTELENBEN Magyar költők a Holdról, csillagokról PETŐFI SÁNDOR VAJDA JÁNOS CS fiaid elégiája Mért vagyok én a hold ? Isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem ? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldus bocskorában, Mint ittjárok ezüst sarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat ? Minden kutya, minden poéta megugat ! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog, Azt hiszik, hogy velek én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velek busulok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtól, Hanem a méregtől, a mely torkomon dúl, Hogy ekkér komáznak én velem e fickók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Egy kipattant szikra isten homlokából, Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja ; Csak hogy, csak hogy, a­mig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok ! Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este féltve kezdem utazásom : Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson ? Ahol ni, ott is egy­­ hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlöcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S úgy megsóhajtoz, mint a kárvallott cigány. Az erek is csak úgy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél ! s váltig engem kérdez S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez. Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most búvik be a kemencelyukba, Sült kolompárt szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyélé. Jaj be gyönyörűen rántja félre arcát ! Ez a bájos arca épen méltó hozzád, •— Megmondtam a minek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög ! j­ ÍA­ásd éjjel (Részlet) Innen föl a Szirius csillagáig, E képzelemfárasztó messzeség, Mely már előttünk végtelennek látszik, E napszögekkel kivert ives ég, E szörnyű távol a nagy egyetemben — Mi ez egyéb ? — egy kulcslyuk, melyen át A mindenség titkát fürkésző lelkem A megfoghatatlan végtelenbe lát. S mit látni ottan ? — Csillagok napoknak Megszámlálhatlan tündöklő raját. Amint az űrben forgva vándorolnak Egymás körül s együtt, tovább, tovább ... Mennek, menetnek, mint a fővezéri Szemlére kivezényelt hadsereg. Kisebb-nagyobb körökben egymást éri Dandár, hadosztály, zászlók, ezredek. Mennek külön-külön, kimért ütemben. Egy egy vezér után minden csapat, S mind valamennyi egyfelé, szünetlen, Fagyasztó fegyelemben, hallgatag. De hát hol a fő, mely vezényel itten ! Pásztortalan nyáj volna a világ ? Ki tartja fönn e szörnyű méretekben A rendet, mely hajszálig összevág ! E szakadatlan haladó gomolyban A seregeknek ura, a király, Bizonnyal a középen, mozdulatlan, Nyugalma fönségében, ottan áll ... Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten ...! Képzelhető-e bárhol egyebütt ? — De hát a térben, melynek széle nincsen, Hol a közép ! — Sehol, vagy mindenütt ! „./ TÓTH ÁRPÁD CL Majd Leckéje Az ám ! holdtölte újra ! A Hold a fák felett Pofáját telifújja, Incselkedik veled. S az ócska szemfényvesztés Addig csal és ragyog, Mig újra hatni kezd és Közönyöd elhagyod. Autó vesz föl, — varázsból Kovácsolt kék fogat, — S a bánatos garázsból, A Földről elragad. Ki voltál ? — elfelejted, S mosollyal, réveteg, Még őket is elejted, A súlyos éveket ! így szállsz a végtelenben, Közötted semmi más, Csak boldog égi csendben Az irrealitás ... Még egyszer, jaj, feleszmélsz, És tágranyílt szemed A roppant hold veresréz Korongjára mered : Milyen csúf, vén pojáca ! Az ég sátra előtt Miriád éve játssza A vidám kócnyelet. Az arca csupa festék, Ám jól látni, hogy a Torz kráterek kiverték, Mint cigányt a ragya. Hát mért ágál ? Mi végett ? Vagy mindegy már neki ! Nincsenek a kiégett Szívnek kérdései ? Robotból, — ez a sorsa, — Varázst és fényt csinál, Mindegy, hogy bent mogorva rég tölti, és homály. Ragyogni mindhalálig. — Egy titkos hatalom így szabta. Majd elválik . Lesz, nem lesz jutalom ? ... Hogy eltörpül emellett Bús, csöppnyi életed ! És lassan elröstelled Kicsordult könnyedet.

Next