Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)
1969-12-15 / 20-21. szám
8 DÉNES TIBOR Két szicíliai pillanatkép ! MONDELLO. STRANDFELVÉTEL. Van Palermónak parlamentje, fontos kikötője, mozaikja, mely a rajz, a fények, színek gyönyörűségében vetekszik a ravennaival. Van katedrálisa a normann-arab időkből, állítólag a legszebb e nemben. Vannak tanulságos — s kicsit mulatságos — királysírjai, palotái, múzeumai, meg egyéb csodálnivalói. De nincs Palermónak strandja. Ablakomból szinte a tengerbe köphetek, mégis tíz- meg valahány kilométereket kell görögnöm— piano-piano a pokoli forgalom következtében —, míg lemoshatom magamról a csodálatos és csodálatosan piszkos város tetemes mocskát. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy jó negyedszázada szerepel időnként a strandkérdés a városi vezetőség tanácskozásainak programján. Az amerikaiak vetették szőnyegre az utolsó háború zárószakaszában. Akkoriban, midőn Szicília elkívánkozott Itáliától, hogy az ’’Államok” egyike — nem a legmostohábbja — lehessen. Tény valóság ez, még ha ma hallgatni igyekszik is róla a szigeti krónika. Vállvetve az ’’anyaintézménnyel”, a Cosa Nostra maffiálói szorgalmazták volna, hogy valósággá váljék a ’’jámbor” kívánság. Ha sikerül, ma bizonyára van strandja Palermónak. Az amerikaiak jóvoltából. De nem sikerült , a vezetőség folytatja a tárgyalást ad infinitum. Menjen addig a rekkenő nyárban felhevült halandó Mondellóba. A lídóra. Milyen is ez a lídó ? Istenem! A dunavargányi vagy akár a balatonkisbüdösdi föveny legalább ilyen mutatós és mindenesetre sokkal-sokkal tisztább. Keskeny földsáv, melyen ezrek és ezrek zsúfolódnak örökké nyitott, ordítozó szájjal. Carlo, Pipo, Maria, így megy ez szüntelen. Egymásnak telefonálnak, drót nélkül, szárazon és vizen, százméternyi távolságból. Vasárnap délután. Mindezt háttérnek a felvétel exponálására. Barátaimmal érkezem. Nem magyarok. Húzzák szájukat , ők ebbe a szutykos vízbe nem mártóznak. Vetkőzés, tussolás, bárterasz, ital. Csekélységem távolról sem ily finnyás. Üldögélek az agóniáját élő rozzant széken, olvasni próbálok. Nem sok sikerrel. Követem tehát a körülöttem folyó beszélgetést. Csendesebb beszéd és — magyarul. Húszan vannak, harmincan? Valahogy mások, mint magyarjaim, kikkel évközben egyazon városban éldegélek s akikkel nyaranta, erre-arra kóborolva, összeterelődöm. Más a bőrük, alkatuk, fürdőruhájuk is más. Kopottabb. Kivétel egyetlen férfi. A’Nyugatias”szlip, meggypiros, baloldali apró rajzmintával. Távolabb ül a többitől. Csinos lány (az egyetlen, kit férfitekintetnek érdemes szemlélnie) udvarol neki : Janinak, Janikámnak. Ki a legény a csárdában-típus. Szőke, magas, látszik, hogy űz valamely sportot. Például az ökölvívást. Valahogy ismerős nekem a típus. Találkoztam már egynéhánnyal szakszervezeti vezetők irodájában, Fő utcában, Gyűjtőben. A többi húszharminc a félszemét egyre Janikámon tartja. Dereng bennem valami a helyzetről s a csoportról magáról.A szavuk is percről percre jellemzőbb. Elfelejtettnek vélt, mégis valaha ki tudja hányszor hallott szavak-mondatok. Például Macáé. Nagydarab lány, lábszára lilafoltos-visszeres. Kiszáll éppen egy bizonyos Luigi ladikjából , arcán diadalmámor. El kell mesélnie : messzire eveztek, túl a sziklán, ott senki sem jár. Luigi! Tapsikol Maca : ’’Lányok, gyerekkoromban az asztal körül kergettek, ha nem akartam a mondellói lídon fürödni.” Este táncolni megy a fiúval. Ez az este még az övé. Holnap ?... Irénke Jenőt keresi lázasan. Jenő tud valamit olaszul, tolmácsolnia kell, éspedig azonnal. Megérkezett egy bennszülött, aki snapszot ígért. Elhozta a snapszot, üveget kér. Sürgős. Holnap már késő. Jani tud az ügyletről, az ital fele az övé. Habozok: megszólítsam-e őket ? Jenő rosszul tolmácsol. Ő is, mint társai, az x-i magyar üzem élmunkása. Üzleti összeköttetésben áll a vállalat valamely olasz céggel. Ez utóbbi elszámolási töredék címén meghívott néhány munkást egyhetes nyaralásra Mondellóba. Olcsó penzió, délben-este makaróni és gyümölcs. De Palermo és Mondello! S ezek az emberek itt körülöttem esztendőkön át törtettek, törtök-ölték magukat, lábukat visszér boronálja, hogy hallhassák Macától : ’’Gyerekkoromban az asztal körül kergettek, ha...” S hallhassák Beck kortárs tréfásnak ígérkező-búsító megjegyzését : ’’Találkozunk jövő vasárnap a mondellói lídón...” Tudja valahány, hogy jövő vasárnap csak az emlék marad. Hallgatok, szomorúságomba burkolózva. Hogyan magyarázzam meg barátaimnak kedvetlenségem okát? BÉKEFALVA. BARAKFELVÉTEL. Múlt év januárjában mozdult Szicíliában a föld. Házak tömegét, falvakat hányt le házáról. Nem először, valószínűleg nem is utoljára. 1908-ban egész Messina lett percek alatt romhalom. Ezúttal S. Nimfa és a közeli Salemi volt a gyilkos perimetrum középpontja. Részleteiben ismerjük a tragédiát. Riportok, nyilatkozatok özöne nyomtatásban sugárzott élőszóban, valamennyi egyazon célból appellálni az emberi közösség lelkiismeretére, még inkább zsebére. Gyűlt nyomban a kimustrált ruhanemű, ilyen-olyan konzerv. Gyűlt a pénz is és azon nyomban a szigetre utaltatott. Újabb riportok-nyilatkozatok. Danilo Dolci, a szicíliai szegénység kéretlen apostola, sem maradhatott ki a szószólók sorából. A követ is meglágyították a megrázó közlemények. A mérhetetlen nyomorról szólt valamennyi s arról, hogy a bajok fő okozója a segíteni köteles emberiség, melynek áldozatkészsége ezúttal jogosan bírálható. A küldött ruhanemű használt volt, konzervvel sem táplálkozhat élete végéig az ember. Pénz ugyan érkezett, de nem elegendő s még annak is elsikkadt bizonyos százaléka, és így tovább. Különösen egy rádióriport markolt a szívembe. Öreg paraszt beszélt, ahogy az odavalósiak szoktak, ha dühösek. (Többször dühösek, mint nem. Legalábbis annak mutatják magukat.) Itt született, mondta, itt állt a háza. Vesszen e táj és vesszen az egész világ, s nem mozdul e romok közül halála pillanatáig. Barakba költözzék, melybe az ég könnye folyik s hideg időben megfagy az ember, melegben pedig elolvad ? Soha ! Építsék újra a falut úgy, ahogy volt. Nem teszik, ellopták a küldött pénzek javát. Senki nem hajlandó a pléhskatulyákba költözni; aki teheti, elhagyja e tájat, a szigetet magát. Elkorcsosult világ, megérett az Úr haragjának vesszejére ! Jártam már valaha e vidéken. Bőkeblű talaj a határon, gazdag növényzet. Mézédes erre a szőlő leve. A két falu annyiban különbözött egymástól, hogy S. Nimfában rideg-meredek sziklán halmozódtak páratlan összevisszaságban a mállott-vásott házikók, Salemiben (Békefalva) meg lapályon, de ugyanolyan zűrösen. Közös nevezőre a két települést a lakosság eredete hozta; arab származás ez is, az is s mint etnikum meglehetősen egységes. Ami nagy szó Szicíliában. Persze, jelentős anyagi kár a két falu leradírozása, de nem helyrehozhatatlan kár. Különösen, hogy a műszerek pontosan megjelölték, hol s hogyan építhetők újra takarosabban s egészségesebben. Némi külső segítség kérdése az egész, a lakosság részéről meg akarat, szorgalom, munka. Koradélelőtt és munkanap. Piazza Armorinánál, vagy még előbb, kezdődnek a dúlás jelei. Néhol egy utcahiányos fogsor. Ahol új már a ház és még fehér, úgy tetszik, műfogat raktak a szuvasok sorába. A két barakfalu egészen más. Kis részben hengerített pléhanyag a barak, legtöbbje fa. Előregyártott elemek. Utcák szabályos rendben és — első benyomásra — tisztaság egyelőre. A lakások belseje? Szobák száma a családéval arányban, konyha, fürdőszoba, vadonatúj bútorzat mindenütt. Sok dazakajtó előtt gépkocsi, legtöbbje új, márkája drága, melyről szerénységem álmodni sem merészel. Valamit nem értek , hol itt a nyomor? Nem képzelem külömbeknek az amerikai munkástelepeket. S hol az a haragvó vénember, ki nem hajlandó elhagyni háza romjait ? Senki nem tud itt ilyenről. Persze, csak az asszonyokat kérdem, azok forgolódnak-dolgoznak benn és künn az utcán, megfelelő hangerővel. A férfinép ? A földeket műveli biztosan. De teremtett lélek sincs az ültetvényeken. Annál több a bárok teraszán. Hétköznap délelőtt tíz-tizenegy közt. Ha kérded őket sorsukról, morognak és szidják közönyéért a világot. Aztán isznak rá bőven. A segíts magadon, Isten is megsegít-nek van-e megfelelője a szicíliai nyelvjárásban ? Nem hiszem. Isten . teremtés kezdetétől segíti e népet. Létezik-e dúsabb föld e szigetnél Európában? Tenger, buja vegetáció, olaj, értékes kemikáliák, gyógyvizek — és mégis hányan beszélnek szicíliai nyomorról. Ugyanakkor a kőműveslegény is autón száguldoz. Erről beszélgettem palermói, cataniai egyetemistákkal. A szicíliai mentalitás krétája körül van a hiba, mondta valamennyi , azt kell előbb megváltoztatni. Változtassák, az ő feladatuk. De nem bánnám, ha diskurálhatnék egyszer ezekről a dolgokról Danilo Dokival. TÁBORI PÁL ”A SZAMÁR” 1917. decemberében született és 1918. októberében halt meg — vagyis reinkarnálódott egy másik, tiszavirág életű lapban, amelynek ’’Április” volt a címe. Az első számot Lendvai István szerkesztette, két szám után azonban eltűnt a címlapról. Kober Leó, aki Lendvai szerkesztőtársa volt, hamarosan művészeti szerkesztővé vált s a lapot az akkor 24 éves Szenes Béla, a később oly népszerű ’’Szenesember”, a mártírhalált halt Szenes Hanna apja vette gondozásába. Az ő szelíd fogalmazású, de metsző szatírát vetítő humora femjegyezte a hetilapot, amelynek komoly irodalomtörténeti jelentősége van, nem annyira ”A buta ember”, ”A gazdag lány” és a ’’Végállomás” szerzőjének szerkesztői tevékenysége, mint a munkatársak meglepő névsora miatt. Vértes Marcell és Major Henrik, Medgyes László és Feiks Jenő, Gedő Lipót és Paulini Béla karikatúrái, kimeríthetetlen ötletességű rajzai díszítették a sárguló, háborús papírra nyomott oldalakat. A szövegből pacifizmus, humanizmus, sokszor avantgardista kísérleti és forradalmi szellem sugárzott. MINDJÁRT az első szám 1. oldalán szigorú Mihaszna András tartóztatja le Mikulást a dörgedelmes kérdéssel : ’’Nem szégyell püspök létére árut halmozni?”, s Vértes első rajzán egy sovány, szomorú kisfiú áll egy hatalmas asztal közepén, körülötte kövér hölgyek és urak emelnek poharat s a címszó : ’’Jószívű Budapest — Hadimilliomosok fölruháznak”. A ’’Szamár-Galéria” első áldozata persze Tisza, óriás test, parányi fej, fekete szemüveg, huszár egyenruha (Tisza akkor bevonult a frontra) s az aláírás , Tisza ezredes huszárjai körében.” Cholnoky László novellájának ’’Éjféli randevú és a pedigszamár” kissé szürrealista címe (mindkét főnév összeragadt a melléknévvel); Kosztolányi Rilke-fordítással és Kárpáti Aurél biedermeier novellával szerepel. Hajnal Jenő, aki nem sokkal később emigrációba került s élete java részét Amerikában töltötte, ’’Hadjáratom a halálfejes női légió őrmestere ellen” címmel, a családi háborúskodást haditudósítói nyelven figurázza ki. A második számban Karl Kraus epigrammáiból fordítanak s a ’’Szamár-Galéria” második kipécézettje Krausz Simon, a ”bank Napoleon, Budapest leégése után”. Somlyó Zoltán versei rendszeresen szerepelnek a lapban, köztük ”A csavargó”, jellegzetesen erotikus és anarchista költemény s egy másikban (’’Maupassant fordítása közben” a címe) éppoly jellemző a költő kifakadása : Csak írni, írni ! Pénzt kapsz érte majd! Magyarra fordítani a szerelmet! A LAP első különszámának ”A pesti forradalom” a címe s ez 1918. januárjában meghökkentő, bár inkább szatirikus jóslatnak számított. Vértes Marcell borítékrajza Gyárfás Dezsőt, a népszerű kövér komikust ábrázolja a Nemzeti Múzeum előtt, amint ’’elszavalja a ’Nyomd meg a gombot’ című forradalmi költményt”. A forradalom vértanúit Major rajzolta meg : Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Szomory Dezső, Szép Ernő, Herczeg Ferenc, Heltai Jenő, Kóbor Tamás, Krúdy Gyula, Gábor Andor és Gárdonyi Géza a tizenhárom áldozat. Mindegyiket megfelelő halálnemmel intézik el — Krúdy például egy boroshordóban úszkál, Gárdonyit nyárson sütik és Hertait bugylibicskával szúrják át, míg Szép Ernőt stílusosan egy hintaló farkához kötik. Karinthyt viszont egy szakállas hóhér szapannal mossa halálra. Molnár Ferencet csapraverik. Tiszából Gedő Lipót utcaseprőt csinál az új világban , s Gedő megörökíti a gyerekszoba forradalmát is. Lenin és Trockij nyilatkozik a pesti forradalomról s Kóber megtervezi a lipótvárosi forradalmár cilinderes egyenruháját. A következő számban Csécsy Imre megírja az amerikai film szatíráját : hogyan filmesítik meg 2918-ban a Keresztrefeszítést és a politikai paródiák főtémája a breszt-litovszki békekötés. Jászay-Horváth Elemér Ovidiusz fordít meglehetősen szabadon és szabadosan . Emőd Tamás Masamód-dallal, Lovászy Károly a gázlámpához intézett ódával szerepel. A MÁSODIK KÜLÖNSZÁMOT Vázsonyi Vilmosnak és a választójognak szenteli a lap. — Istenem, vajon ki emlékszik a kettő kapcsolatának részleteire ? — s kiderül, hogy a szerkesztők Vázsonyi-pártiak, olyannyira, hogy a demokrata politikus tizennyolcéves korában írt gyengécske verseiből is közölnek egy válogatást. Fedák Sárival programbeszédet mondatnak, amelynek lényeges pontjai, hogy minden választópolgár hetenként két színházi szabadjegyet kapjon s a vitézségi érem szabad bejáratot garantáljon a karhölgyek öltözőibe. Kaczér Illés, aki ma az izraeli magyar írók doyenja, két Vázsonyikrokit is megeresztett ; rajta kívül Kun Andor, Balassa Emil és Nagy Lajos szerepel első ízben ”A Szamár” hasábjain. A következő címlapot Pólya Tibor rajzolta. ”A Tátra-biztos” című versnek ’’nagykálldi, kis- és nagybátonyi Kállay Miklós” a szokatlan aláírása. Falu Tamás a műgyűjtők tíz parancsolatát fogalmazza meg, Vécsey Miklós a szivarhiányról cikkezik (addigra már sok minden egyéb, fontosabb fogyasztási cikk is hiányzott !). A harmadik különszám a színházat tárgyalja, címlapján Molnár Ferenc, mint Botond, ördög alakú buzogánnyal töri be a ’’Nyugat” kapuját, amelynek bástyáján Wedekind, Ganghofer, Hauptmann és Sudermann keserű képpel néz le rá, míg a háttérben Herczeg, Szomory, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért és Gábor Andor drukkol a hódítónak. A legközelebbi szám címlapját Kóber Leó rajzolta , csöppet sem tisztességtudóan az arisztokráciára támad ’’Sorozás a Nemzeti Kaszinóban” címen. A töppedt testű Arisztidet egy orvos vizsgálja, akinek diagnózisára : ”Öt milliót elkártyázott, öt milliót lovakra költött. Analfabéta”, a kaszinó elnöke tétovázás nélkül kimondja az ”Alkalmas”-t. Somlyó Zoltán felesége kalapjáról zeng búskomor verset. Vértes a háborús telefonálás gyötrelmeit örökíti meg egészoldalas rajzban. Megjelenik Károlyi Mihály is, akinek Wekerle Sándor, mint kerítőasszony, egy igen jó alakú meztelen hölgyet akar eladni — de Károlyi (cilinderben, zsakettban) kijelenti : ’’Most látom csak, hogy a hajadon orra nem megfelelő...” — célzás arra, hogy nem volt hajlandó koalícióra lépni az akkori miniszterelnökkel. Új munkatársak is tűnnek fel : Gács Demeter, Halasi Andor, Török Gyula, sőt egy kis, csöppet sem humoros szerelmi verssel, amelyet később nyilván szívesen elfelejtett, Békeffi László is megjelenik. (Az irodalomtörténet kedvéért idézzük az utolsó négy sort elrettentő példának : Állomás az életem , Tégedet vár édesem , Szívem csengő kis harang, Ügy-e, jössz már, ging-galang ? Úgy látszik, humoristáknál végzet a szentimentális indulás, mert két oldallal odébb Bús Fekete László ’’Utolsó levél” című költedeménye épp ilyen érzelmes csapnivaló. A NEGYEDIK Szamár-különszám a pesti Cityvel, a pénzvilággal foglalkozik. Major karikatúráiból megtudjuk, hogy a vezető személyek ezen a téren, az 1918- as Magyarországon, Madarassy Beck Marcel és Gyula, Lánczy Leó, Székely Ferenc, Krausz Simon, Ullman Adolf, Hegedűs Lóránd, Horváth Elemér, dr. Kornfeld Pál, Fellner Frigyes és Éber Antal. Érthető, ha Somlyó Zoltán a pénzhez ír ódat, amelyet ’’drága, fényes, szennyes, bamba” jelzőkkel illet és Nagy Lajos megírja a nagy Brehm számára a ’milliomos-állat” címszavát. S a bankpénztáros rövid hamleti monológját Vértes rajzolja meg : ’’Sikasszak ? ... nyomorogjak ? ... sikkasszak ?” aláírással. 1918. FEBRUÁRJÁBAN kezdi ”A Szamár” Színi Gyula ’’szatirikus, kubisztikus, linkologiai” regényének folytatólagos közlését : Major Henrik ragyogó illusztrációival. Paulini Béla, a ’’Gyöngyös, bokréta” jövendő Béla bácsija saját rajzaival ékesíti ”Az Ellopott Fonál” című írását, amely a háborús anyaghiányról szól. Lakatos László is megjelenik a lapban, az ötödik különszám újságírókról szól, a címlapján Tarján Vilmos, a leghíresebb pesti riporter (később még híresebb vendéglős) szerepel, amint egy halottat interjúvol meg ravatalán. A ’’megörökített” nagy újságírók sorozatában Ágai Béla, Kóbor Tamás, Braun Sándor, Miklós Andor, Lázár Miklós, Kovács Noldi, Herczeg Géza, Drasche Lázár Alfréd, Lenkey Gusztáv, Márkus Miksa, Gonda Henrik, Vészi József, Purjesz Lajos, Kemény Simon, Incze Sándor, Göndör Ferenc, Guthi Soma, a ’’kis Bálla”, Lévay Mihály, Kemény Gyula karikatúrái indítanak s a hátlapon Hatvany Lajos adja vissza egy hölgy közölhetetlen versét a cenzúra kifogásával, — a háttérben Karinthy körmöl elmerülten. JÓFORMÁN minden oldalon akadna idéznivaló. S a humor időtálló, akár a pornográfiát pécézi ki, a cenzúrát vesézi vagy a gáztámadások meddő embertelenségét helyezi vád alá. Amint az ”Esztendő”-vel kapcsolatban írtam, ”A Szamár”-ból is remek antológiát lehetne csinálni valamelyik vállalkozó kedvű külföldi magyar kiadónak — annál inkább, mert dúsan lehetne illusztrálni a magyar grafika nagymestereinek legkiválóbb alkotásaival. A 1IZAHÁIC Irodalmi Újság 1969. december 15.-1970. január 11.