Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)

1969-09-15 / 15. szám

1969. szeptember 15. Irodalmi Újság 5 EGY FIATAL magyar tudóst, Karátson Endrét, avatták nemrég az irodalomtörténet doktorává Párizs nevezetes egyetemén, a Sorbonne-on. Francia nyelven írt doktori ta­nulmányának címe : ”Le symbolisme en Hon­­grie”, — a szimbolizmus a magyar irodalom­ban — éspedig, mint azt nekem francia bará­taim mondják : jó franciasággal — erről ítél­kezni semmi jogom nincsen. Már egymaga az a körülmény, hogy egy magyar fiú, ki irodalmi tanulmányait magyar egyetemen vé­gezte, még ha ott kitűnő irányítás mellett szép francia tudást szerzett is, néhány esztendei tartózkodás után francia földön, értékes tu­dásról, imponáló műveltségről tanúskodó írással jelentkezett a Sorbonne ítélőszéke előtt s ott méltó elbánásban részesült, — már ezt is nevezetes eseményként könyvelhetjük el. De magának a doktorrá avatásnak külső körülményei, melyekről egyébként az ’’Irodal­mi Újság” hírt adott, hogy úgy mondjam, az avatás rítusa, nemcsak a fiatal tudós érdemét bizonyítja, hanem a magas igényű párizsi egyetem tradicionális szellemét is, mellyel túl minden politikai színezésen, ennek a ritka esetnek magyar jelleget adott. A két trikolort valósággal egy szellő lebegtette, a tudomány szelleme, — bocsánat ezért a kissé hangos hazafiságért. A Sorbonne ugyanis a magyar témájú írás értekezésének elbírálására a francia irodalom két jeles tudósát hívta meg : René Etiemble-t, a Sorbonne összehasonlító irodalomtörténeti intézetének igazgatóját és Jean Perrot-t, az általános nyelvészet pro­fesszorát és a Finnugor Intézet igazgatóját. Harmadik bírónak pedig meghívta Gyergyai Albertet : szép megtisztelése a tudósnak és a magyar tudásnak. (A kiegészítő tézis — ’’Edgar Allan Poe és a magyar ’Nyugat­ Írói csoportja” — bírálója Aurélien Sauvageot, a Keleti Nyelvek Főiskolájának tanára, aki egy­kor a magyar tudományegyetemen a francia nyelv tanára volt és kitűnő magyar-francia szótárt szerkesztett, és Roger Asselineau, a Sorbonne-on az amerikai irodalomtörténet tanára, volt.) KARÁTSON ENDRE munkáját figyelem­mel és növekvő érdeklődéssel olvastam el. Az én korszakomról írta munkáját vagy mond­juk, munkája derekát, figyelmes elolvasása mégsem volt könnyű munka és nemcsak illetlenül megsokasodott esztendeim számára, hanem, mert nem volt könnyű munka, mellyel a fiatal tudós a magyar tételét prezentálta. Széljegyzetek ornamentikája kísérte beható érdeklődésemet, s azt a csodálatot, mellyel a magyar-francia tudós tárgyismerete, kombi­náló képessége, ítéletének érettsége, stílusá­nak kifejező ereje elbámított. Nem üres szó­lam, ha írását nagy munkának mondom, mert sokkal több van könyvében, mint amennyit címe ígér : a szimbolizmus fogalma alkalom arra, hogy a francia költészet hatását kutassa, feltárja a huszadik század magyar költésze­tére, vagy, hogy egyszerűsítsem a dolgot és hazabeszéljek : a ’’Nyugat” költőire. Hogy a szimbolizmus tézisét kellő világítás­ba helyezze, Karátson behatóan s hozzáte­­hetem, passzióval foglalkozik a francia köl­tészet befolyásával a huszadik század első negyedének magyar költészetére. De, hogy ezt lelkiismeretesen tehesse, messzebb nyúl vissza : képet ír a múlt század második felé­nek magyar történetéről, különös tekintettel az ország gazdasági és szociális helyzetére és par excellence, kultúrájában a költészet helyzetére. Mert Karátson könyvét nemcsak franciául, de elsősorban franciáknak írta. A franciákat kell meggyőzni arról, hogy itt, Európa nyugatának és keletének találkozásá­nál él egy náció, mely művészetének produk­ciójával, zenéjével, képzőművészetével, de elsősorban irodalmával jogot formál arra, hogy a nyugati világ a maga kultúrájának részeseként érezze s azzal kapcsolódjék a vi­lágkultúrába. Amit Jacob Burckhardt egy kis ország rendeltetésének tart s amit Ignotus — lelkesen idézve Karátson által — a ’’Nyugat” beköszöntőjében ’’Kelet Népe” cím­mel oly meggyőzően hirdet. Szó sincs róla, a magyar olvasó is okulhat ebből a könyvből, sok régi begyepesedett irodalmi ítélet meg­kapó revízióját tanulhatja meg — így például, ami nekem különösen tetszett : Vajda János írói jelentőségének új, helyesebb értékelését, egy lépcsőfokkal alább szállítván a polcról, melyre még Ady is helyezte. De lényege a műnek mégis a franciák meggyőzése a ma­gyarság kultúrájának értékéről, vagy mond­juk, kultúrképességéről. Nagyon meg kell becsülnünk azokat a törek­véseket, melyeknek lelke, irányítója a közel­múltban Illyés Gyula volt s mely akciójának szolgálatába — a szegény Gara László segít­ségével — jeles francia költőket tudott állítani, kik meggyőződéssel s nem minden siker nél­kül, állottak melléje. De valahogy az a mód, ahogy ezt a célt Karátson Endre megkö­zelíteni próbálta, átfogóbb sikerrel kecsegtet. A kezdeményezés e téren, két ország költésze­tének egymást befolyásoló hatásáról, — legyünk szerényebbek : a francia köl­tészetnek hatásáról a magyarra — az­t ér­deme­s valószínűnek tartom, hogy hamarosan látni fogunk alapos tanulmányokat, melyek a francia vagy angol széppróza hatásáról szól­nak a magyar elbeszélő irodalomra, ha magyar nyelven, akkor is nyereség, de ha franciául vagy angolul, akkor különösen. (Fölösleges, hogy ennek jelentőségét tovább is példázzam, az irodalom tudományának tudósait otthon a gazdagon kínálkozó témák feldolgozásában jellemzi, — tegyük hozzá : feladatukat lelki­­ismeretesen végzik s gyakran olvashatunk tőlük jól megírt, újszerű szempontokban gaz­dag tanulmányokat, — különösen, ha keve­sebbet törődnek a politikai kényszer nyomá­sával. S e tekintetben a kockázat az írók szá­mára valamennyire enyhült is.) Mondottuk, milyen széles alapra építi fel szerző a szimbolizmusról szóló tanulmányát. Arany Jánossal kezdi s ha fejtegetései a ma­gyar olvasó érdeklődésének felkeltésére is számíthatnak, mégis különös gonddal úgy mondja el Arany János — Gyulai Pál korának történetét, hogy az idegen ország művelt olvasójának érdeklődését is felkeltheti. Hogy megtanulja azt is, hogy a legújabb ma­gyar történelemnek egyéb aspektusa is van, mint a múltban eléggé pertraktált osztrák­magyar ellentét, a Habsburg parancsszó, mellyel különösen a hadsereg dolgában min­den reformtörekvést a maga szuverenitása el­leni lázadásnak érzett s kemény kézzel megakadályozni igyekezett, mígnem számuk­ra kedvezőtlen történeti események a hatvan­hetes kiegyezés megkötésére nem kényszerítet­ték. Kitűnő Karátson Endre erről szóló feje­zete ; kötve hiszem, hogy van enciklopédias cikk, mely ezt a korszakot informálóbban s érdekesebben ismertetné. SZÉLJEGYZETEIMBŐL hadd írok ide egynéhányat. Hogy Arany János vezetői sze­repét még jobban megerősítse, Gyulai Pál a közéleti kiválóságok egész sorát állította melléje, mondja szerző. Lehet, hogy ez is sze­repet játszott Gyulai törekvésében, s nem tudom. De azt tudom, közvetlen tapasztalat­ból, hogy Gyulai Pált elsősorban az érdekelte, vajon független ember-e az, ki az irodalom ügyét vállalta ? Vajon azzal a reménnyel ra­gadta meg tollát, hogy az irodalom el fogja őt tartani ? Mikor első cikkemet közlésre elfo­gadta, azt kérdezte tőlem : mi a foglalkozá­som ? Megnyugodott, mikor megmondottam, hogy szerény fogalmazói állásom van egy egyesületnél. (Ez pályám kezdetén volt.) Arany Jánosról szólva, helyesen állapítja meg szerző, hogy a francia költészet kevés hatás­sal volt rá, de ’’Toldi szerelmé”-n — lásd a hátrahagyottakban közölt részeket — igenis Byron hatása érezhető. De hát az egy másik történet. A teljességre való törekvés arra csábítja a szerzőt, hogy bőségesen idézzen olyan tudó­sokat is, kiket nem érdemes idézni s kiknél Karátson Endre sokkal külömbül tudná el­mondani a maga véleményét. Könyvének szel­leme, önálló felfogása, ítéletének tisztasága megóvja őt a vádtól, hogy másoktól vett köl­csön gondolatatokat vagy akár ötleteket. Fő erénye éppen az önállóság, — elmondhatja Nietzschével : ’’hab mein Hüttchen selbst gebaut.” Persze igazán meggyőző és hasznos akkor volna állításom, ha megnevezném azo­kat a szerzőket, kiknek idézését fölösleges­nek tartom. De hát az én koromban ne keve­redjék az ember semmiféle imbroglióba, Ka­rátson írásának tudományos jellege éppen nem szenvedne, ha e téren mellőzné a neve­ket, kiktől nem érdemes tanulni, különösen olyannak kik tudását semmivel sem gyarapí­tották. (Az idézések, jegyzetek tudományos értékéről különben is készülök tanulmányt írni. S mi mindenről még !) A ’’Magyar Géniuszáról, a ’’Nyugat” nagyap­járól szólva, szerző azt mondja, hogy ezt a hetilapot Osvát Ernő Gellért Oszkárral szer­kesztette. Szó sincs róla, ezt senki nem fogja észrevenni, sem magyar, sem francia olvasó, de a lapot Gellért Oszkár Osvát Ernő távo­zásával szerezte meg. A kor költőinek felsoro­lásában is teljességre törekszik szerző. Mindenikről tudja és jól mondja el a lénye­geset, mindegyikhez köze van. Azt hiszem, téved abban, ahogy az Arany János utáni kor két költőjét, Makai Emilt és Heltai Jenőt együtt tárgyalja . Heltai Jenő összehasonlít­hatatlanul magasabb klasszis : igaz, hogy szerb elemzésének figyelmes elolvasása után éreznünk kell, hogy ő is nagyobb jelentőséget tulajdonit Heltai művészetének s csak az anyag áttekinthetőségének rendszere állította a két költőt egymás mellé. Heltai jelentősége csak a ”Nyugat”-időkben vált nyilvánvalóvá. Incédy Lászlónak is szenteltem volna néhány sort. Örültem a Szini Gyuláról szóló mél­tányló soroknak, de legjobban örültem az Ady-tanulmánynak, mely a ”La naissance du Nyugat” — a ’’Nyugat” születése” című fe­jezetbe van organikusan beépítve, — briliáns tanulmány. Itt kezdődik Karátson Endre tanulmányának az a része, melyről nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy tudós munkája, hanem azt is, hogy a tudós szívügye. ’’Aki a ’Nyugat’ folyóirattal és történetével foglalko­zik tudja, hogy, mint minden emberi vállal­kozás, ez sem zárkózhat el teljesen a kül­világ perpatvaraitól, kicsinyes indulataitól, de abban is bizonyos, hogy közel fél év­századon át a nyugatosok oltárán égett legtöretle­nebb fénnyel az Irodalom mécsese... (Karátson Endre mondja ezt Gyergyai Albertról szóló cikkében. A kiemelés tőlem való.) JELIGÉÜL szerző Ady Endre ismert versét választja, a ’’Sem utódja, sem boldog őse” kezdetűt (persze francia fordításban) s ha néhány sorral tovább megy, akkor Ady filo­zófiájának egyik tételéhez jut, ahogy hirdeti : ’’vagyok, mint minden ember, fenség, észak­fok, titok, idegenség”, de a díszítő jelzők gőg­jét alázatossággá szelídíti, mondván : mint minden ember. Kivételes, nagy jelenség ez a magyar költő s ha van abban valami el­csüggesztő, hogy művészetének nincs világ­­irodalmi jelentősége, kell hogy önérzetünket megerősítse, hogy nincs vagy talán nincs a viágirodalomnak olyan költője, ki jelentősé­gében állná vele az összehasonlítást. ’’Ady Endre, költő és újságíró ouevre-je csúcspont­ja ennek az epokának. Az izgalmas történelem és irodalomtörténet kereszteződésénél találjuk helyét. Számunkra a szenvedélyes és a szen­vedélyeket felcsigázó naplója azoknak a konf­liktusoknak, mely e század első negyede Ma­gyarországának embereit egymással szem­beállította, feldúlta a lelkeket és az intel­lektuális élet szellemét feldúsította" — ezek­kel a szavakkal kezdi szerző Ady-tanul­­mányát. Szívesen idézném bevezető sorait, magyar olvasó is profitálna ezekből, de — mint már mondottam — a műveit francia ol­vasó számára íródott : őt kell meggyőzni, neki kell szuggerálni, hogy milyen fontos volt fej­lődésében az első párizsi útja a szép álmodá­­sok honához és Lédához, első nagy szerelmé­hez s hogy ezeknek az eseményeknek talajából az ”Új Versek” kötete. Karátson lelkiismeretesen utánajár minden francia versnek, melyet Ady ismert vagy is­merhetett, kezdetben Léda segítségével, ké­sőbb a maga erejéből — francia tudása végig fogyatékos maradt. S bár Karátson megállapí­­tásaiban nem egy megkapó télést találunk, különösen Baudelaire-t illetően, az eredmény, legalább számunkra : Ady eredetiségét a leg­kisebb mértékben sem alterálta. Ha Karátson talál egy francia költő versében egy eszmét, egy fordulatot, egy metaforát vagy hasonlatot, mely többé-kevésbé emlékeztet Ady vala­melyik versének egy megfelelő részletére, ak­kor fennáll a lehetőség, hogy ennek szug­­gesztiója — tudva vagy tudat alatt — hatott Adyra, de az is lehet, hogy függetlenül a fran­cia költeménytől Ady teremtő képessége ön­erejéből művelte ezt meg. A művészi teremtés­nek nincsenek törvényei, vagy helyesebben, ezer meg ezer törvénye van s a költő egyéni­ségétől, teremtő erejétől, külső és belső körül­ményeitől függően, két náció költője valami rokonértelműt produkálhat. Ennek Karátson lucidus okfejtése sem mond ellent. KÉT ESETRE utalok a magam tapasz­talatából. Schopenhauer Spinozáról szólva azt mondja : a mai filozófia még mindig azokon a lencséken keresztül nézi a világot, melyeket Spinoza köszörült. (Emlékezetből idézem.) Heine a német filozófiáról szóló tanulmányá­ban szó szerint ugyanezt a képet használja. Schopenhauer kitűnő író volt s megkapó öt­letért vagy hasonlatért nem kellett a szom­szédba mennie, tehát a lencse-dolgot Heiné­ben olvasta, lappangott benne s magáénak érezte. De az is lehet, hogy Heinétől függet­lenül gondolt erre, mert Spinoza lencse­műhelye szinte tolakodón kínálja magát me­taforára. Hogy ez mennyire így lehet, bizonyít­ja, hogy Heinét, Schopenhauert megelőzően Hamann, az ’’észak mágusa” is ezt írta Spi­nozáról. (Hogy hol, sajnos nem tudom meg­mondani. ) Egy hasonló eset velem esett meg. A Va­tikán megfosztotta Szent Györgyöt rangjától, hogy semmi joga a szentségre, nem is lé­tezett s hasonló indokolással. Egyik cikkem­ben írtam erről az esetről s igyekeztem lánd­zsát tömni Szent György nemes alakja létjogo­sultságának bizonyítására. Végül is döntő érvként azt mondottam : tessék elmenni Ve­­neziába S. Giorgio dei Schiavoni templomába és megnézni Carpaccio remek freskóját Szent Györgyről s akkor semmi kétsége nem lesz a szent lovag létezése tekintetében. Egy jeles magyar emigráns író levelet küldött az ’’Iro­dalmi Újság”-nak, melyben közölte, hogy ő már régebben, engem megelőzve utalt Car­paccio freskójára Szent György létezésének bizonyítékaként. Mit válaszolhattam volna er­re, amikor egy nyilvánvaló tény megállapítá­sáról volt szó. Talán olvastam is annak idején s az évek vagy hónapok múltával a magaménak éreztem, vagy nem olvastam s a magam szántából voltam ilyen okos. A ’’Holnap” elleni támadásokról, főleg Rá­kosi Jenőéről szólva, talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy egyik ilyen támadó mon­datában mintegy önmagát megcáfolón, azt írja, verseik a legszebbek közül valók, melyeket a magyar költészet produkált. (Em­lékezetből idézem, — remélem, a lényegben nem tévedek.) A Justh Zsigmondról szóló néhány oldal nehezen illeszthető Karátson vonalába. Be kellett volna érnie azzal, amit Gyergyai Al­bert erről a jószándékú művelt magyar úrról mondott, nem helyet szorítani neki. EBBEN A NAPRENDSZERBEN, Ady End­rével központjában, költő-csillagok egész sora ragyogott, ’’egyedül önfényén”, Adytól füg­getlenül, vagy mégis annyira befolyásolva e természeti jelenség által, hogy nemrég Illyés Gyula egy vallomásszerű írásában azt hirdet­hette, hogy Ady után minden költő, még Jó­zsef Attila is, Ady költészetének bűvöletében írta verseit. Bizonyos, hogy legtöbbjük igye­kezett küzdeni e hatás ellen, a Kosztolányi- Babits-Juhász trió még egyetemista korában határozottan tagadta Ady költői jelentőségét, de Kosztolányi kivételével nem volt ebben a pleiadban, aki Ady nevét nem a legnagyobb hódolattal említette volna. (Kemény Simont nem számítom ide.) Ha az idő múltával egy­­egy cikkében Kosztolányi Adyról elismerően nyilatkozott is, ezen mindig érzett valami fanyarság. Lehet, hogy ezt csak visszanézően vettük észre, Kosztolányi dühös támadása után Ady ellen 1929-ben. Mik voltak a tá­madás mozgató erői Kosztolányinál, erről írtam már akkor és azóta is írtak mások is. Nem is említeném a dolgot, ha nem olvasom Karátson írásában, hogy Kosztolányi táma­dásának oka az a csodálat volt, mellyel ő a francia szellem rendje és világossága iránt viseltetett : ’’Pontosan e kvalitások nevében lépett fel bíróként Ady költészete ellen : vad kritikája összeszedte Ady költészetének legbőbeszédűbb strófáit, demonstrálta középszerűségüket s nevetségessé tette az írót és csodálóit.” (Ka­rátson franciájából fordítottam.) ’’Igaz, hogy Kosztolányi támadása nem volt mentes a ’rancune’-tól, de a méltatlankodás, melyet pro­vokált, nem kevésbé volt túlzott”, — döntse el a vitát magasztos bölcsességgel Karátson Endre. Legyen szabad ehhez a bölcs ítélethez, mint koronatanú és vádlott, néhány meg­jegyzést tennem. Én ugyanis nem tudtam Uyan bölcs ítéletet hozni. Nagyon lehet, hogy Kosztolányi támadásá­nak mozgató erői között a latin világosság tisztelete is szerepet játszott, de az sem lehetetlen, hogy emberi gyengeségeknek, szen­vedélyeknek, bosszúálló hajlamnak, féltékeny­ségnek, stb. is volt benne részük. Hiszen Ady is milyen ótestamentumi átokkal sújtotta azo­kat a költőket, akik a jövőben az ő helyére állhatnak. De hát ezt csak úgy mellékesen. Karátson Endre éles szemmel nézi és jól írja meg Kosztolányi költői pályájának szép alakulá­sát s különösen azt a termékeny érdeklődést, mellyel a francia költészetet figyelte, tanul­mányozta, élvezte anélkül, hogy ez a saját eredetiségét bármennyire denaturalizálta vol­na is. Szuggesztíven analizálja Kosztolányi költészetének éltető erőit, jelesül nyelv-eszté­tikai befolyását, s pontos enumerációját írja meg a hatásoknak, melyekkel a francia köl­tészet volt vagy lehetett a jeles magyar költő lírájára. A Kosztolányi-tanulmánynak az a jelentő­sége is megvan, hogy ezzel Karátson tu­dományos pontossággal kidolgozta azt a mód­szert, megállapította a szempontokat, melyek segítségével a további tanulmányokat — Ba­bits, Juhász, Tóth Árpád, Szép Ernő — megírhatja és a szimbolista hatásokat a ’’Nyugat” költőire egy érdekes fejezetben összefoghatja. Talán éppen ez a törekvés egy helyes tanulmányozási módszer felépítésére okozta, hogy könyvében, Adytól eltekintve, a ’’Nyugat” költői között Kosztolányinak szen­tel legtöbb teret. BABITS MIH­ÁLY. Róla szóló tanulmányá­nak első mondatával helyesen jelöli meg Ka­rátson Endre Babits helyét a magyar iroda­lomban. ’’L’oeuvre de Mihály Babits occupe, avec celle d’Endre Ady et à l’opposer d’elle, une place dominante et dans le mouvement du ’Nyugat’ et dans l’ensemble de la littérature hongroise du siècle.” így is van. Ady Endre korszakára Babits Mihályé következett s az ő korszaka után Ilyés Gyuláé. És ha ezt ál­talában Babits Mihály oeuvre-jéről el is mond­hatjuk, mégis az elbeszélő irodalom tekinte­tében, külön és nagyon megcsillagozottan, fe­jezetet kell beállítanunk Móricz Zsigmond­­nak. Otthon a politika, mely az irodalmat a maga szolgálólányának tekintette, kezdetben proskribálta Babitsot. Nem maradt meg ma­kacsul a maga mellőző álláspontja mellett, jeles irodalomtudósok érvényesíteni tudták Babits munkájának jelentőségét, költészete le­bilincselő erejét, mely ’’Jónás könyveiben ellenállhatatlanul csúcspontját érte el. Ugyan­akkor elbeszélő írásainak művészi értékét, ta­nulmányainak instruktív gazdagságát, — olyannyira, hogy a hatkötetes magyar iroda­lomtörténet már minden fenntartás nélkül, méltánylan szólhatott Babitsról. Megszűnt az a korlátolt szempont, mely Babits értékének megállapításánál egyedül azt nézte, hogy a költő nem volt a legjobb véleménnyel Lukács György írásairól. Karátson Endre most egy új, értékes feje­zettel állt azok sorába, kik új meg új motívu­mot találnak Babits Mihállyal való foglalko­zásra. Karátson Endre erre gazdag anyagot talált Babits költészetében, fordításaiban, a vallási himnuszokban éppúgy, mint az eroti­kusokban, és tanulmányaiban. Minderre így futtában csak azért utalok, mert szívesen gondolok arra, hogy egy magyar kiadó meg­kéri Karátson Endrét, hogy könyvét adaptálja, hozza közelebb a magyar olvasó érdeklődé­séhez, talán sűrítve a szimbolista utalásokat s meghagyva mindazt, ami jelentőségben és ítéleteiben eredetinek bizonyul. Karátson Endre és egy jó kiadó, az én tanácsaim nél­kül is megtalálja ennek módját. FENYŐ MIKSA MAGYAR VILÁG A SORBORRE-OD KARATSON ENDRE KÖNYVE

Next