Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)
1969-09-15 / 15. szám
1969. szeptember 15. Irodalmi Újság 5 EGY FIATAL magyar tudóst, Karátson Endrét, avatták nemrég az irodalomtörténet doktorává Párizs nevezetes egyetemén, a Sorbonne-on. Francia nyelven írt doktori tanulmányának címe : ”Le symbolisme en Hongrie”, — a szimbolizmus a magyar irodalomban — éspedig, mint azt nekem francia barátaim mondják : jó franciasággal — erről ítélkezni semmi jogom nincsen. Már egymaga az a körülmény, hogy egy magyar fiú, ki irodalmi tanulmányait magyar egyetemen végezte, még ha ott kitűnő irányítás mellett szép francia tudást szerzett is, néhány esztendei tartózkodás után francia földön, értékes tudásról, imponáló műveltségről tanúskodó írással jelentkezett a Sorbonne ítélőszéke előtt s ott méltó elbánásban részesült, — már ezt is nevezetes eseményként könyvelhetjük el. De magának a doktorrá avatásnak külső körülményei, melyekről egyébként az ’’Irodalmi Újság” hírt adott, hogy úgy mondjam, az avatás rítusa, nemcsak a fiatal tudós érdemét bizonyítja, hanem a magas igényű párizsi egyetem tradicionális szellemét is, mellyel túl minden politikai színezésen, ennek a ritka esetnek magyar jelleget adott. A két trikolort valósággal egy szellő lebegtette, a tudomány szelleme, — bocsánat ezért a kissé hangos hazafiságért. A Sorbonne ugyanis a magyar témájú írás értekezésének elbírálására a francia irodalom két jeles tudósát hívta meg : René Etiemble-t, a Sorbonne összehasonlító irodalomtörténeti intézetének igazgatóját és Jean Perrot-t, az általános nyelvészet professzorát és a Finnugor Intézet igazgatóját. Harmadik bírónak pedig meghívta Gyergyai Albertet : szép megtisztelése a tudósnak és a magyar tudásnak. (A kiegészítő tézis — ’’Edgar Allan Poe és a magyar ’Nyugat Írói csoportja” — bírálója Aurélien Sauvageot, a Keleti Nyelvek Főiskolájának tanára, aki egykor a magyar tudományegyetemen a francia nyelv tanára volt és kitűnő magyar-francia szótárt szerkesztett, és Roger Asselineau, a Sorbonne-on az amerikai irodalomtörténet tanára, volt.) KARÁTSON ENDRE munkáját figyelemmel és növekvő érdeklődéssel olvastam el. Az én korszakomról írta munkáját vagy mondjuk, munkája derekát, figyelmes elolvasása mégsem volt könnyű munka és nemcsak illetlenül megsokasodott esztendeim számára, hanem, mert nem volt könnyű munka, mellyel a fiatal tudós a magyar tételét prezentálta. Széljegyzetek ornamentikája kísérte beható érdeklődésemet, s azt a csodálatot, mellyel a magyar-francia tudós tárgyismerete, kombináló képessége, ítéletének érettsége, stílusának kifejező ereje elbámított. Nem üres szólam, ha írását nagy munkának mondom, mert sokkal több van könyvében, mint amennyit címe ígér : a szimbolizmus fogalma alkalom arra, hogy a francia költészet hatását kutassa, feltárja a huszadik század magyar költészetére, vagy, hogy egyszerűsítsem a dolgot és hazabeszéljek : a ’’Nyugat” költőire. Hogy a szimbolizmus tézisét kellő világításba helyezze, Karátson behatóan s hozzátehetem, passzióval foglalkozik a francia költészet befolyásával a huszadik század első negyedének magyar költészetére. De, hogy ezt lelkiismeretesen tehesse, messzebb nyúl vissza : képet ír a múlt század második felének magyar történetéről, különös tekintettel az ország gazdasági és szociális helyzetére és par excellence, kultúrájában a költészet helyzetére. Mert Karátson könyvét nemcsak franciául, de elsősorban franciáknak írta. A franciákat kell meggyőzni arról, hogy itt, Európa nyugatának és keletének találkozásánál él egy náció, mely művészetének produkciójával, zenéjével, képzőművészetével, de elsősorban irodalmával jogot formál arra, hogy a nyugati világ a maga kultúrájának részeseként érezze s azzal kapcsolódjék a világkultúrába. Amit Jacob Burckhardt egy kis ország rendeltetésének tart s amit Ignotus — lelkesen idézve Karátson által — a ’’Nyugat” beköszöntőjében ’’Kelet Népe” címmel oly meggyőzően hirdet. Szó sincs róla, a magyar olvasó is okulhat ebből a könyvből, sok régi begyepesedett irodalmi ítélet megkapó revízióját tanulhatja meg — így például, ami nekem különösen tetszett : Vajda János írói jelentőségének új, helyesebb értékelését, egy lépcsőfokkal alább szállítván a polcról, melyre még Ady is helyezte. De lényege a műnek mégis a franciák meggyőzése a magyarság kultúrájának értékéről, vagy mondjuk, kultúrképességéről. Nagyon meg kell becsülnünk azokat a törekvéseket, melyeknek lelke, irányítója a közelmúltban Illyés Gyula volt s mely akciójának szolgálatába — a szegény Gara László segítségével — jeles francia költőket tudott állítani, kik meggyőződéssel s nem minden siker nélkül, állottak melléje. De valahogy az a mód, ahogy ezt a célt Karátson Endre megközelíteni próbálta, átfogóbb sikerrel kecsegtet. A kezdeményezés e téren, két ország költészetének egymást befolyásoló hatásáról, — legyünk szerényebbek : a francia költészetnek hatásáról a magyarra — azt érdemes valószínűnek tartom, hogy hamarosan látni fogunk alapos tanulmányokat, melyek a francia vagy angol széppróza hatásáról szólnak a magyar elbeszélő irodalomra, ha magyar nyelven, akkor is nyereség, de ha franciául vagy angolul, akkor különösen. (Fölösleges, hogy ennek jelentőségét tovább is példázzam, az irodalom tudományának tudósait otthon a gazdagon kínálkozó témák feldolgozásában jellemzi, — tegyük hozzá : feladatukat lelkiismeretesen végzik s gyakran olvashatunk tőlük jól megírt, újszerű szempontokban gazdag tanulmányokat, — különösen, ha kevesebbet törődnek a politikai kényszer nyomásával. S e tekintetben a kockázat az írók számára valamennyire enyhült is.) Mondottuk, milyen széles alapra építi fel szerző a szimbolizmusról szóló tanulmányát. Arany Jánossal kezdi s ha fejtegetései a magyar olvasó érdeklődésének felkeltésére is számíthatnak, mégis különös gonddal úgy mondja el Arany János — Gyulai Pál korának történetét, hogy az idegen ország művelt olvasójának érdeklődését is felkeltheti. Hogy megtanulja azt is, hogy a legújabb magyar történelemnek egyéb aspektusa is van, mint a múltban eléggé pertraktált osztrákmagyar ellentét, a Habsburg parancsszó, mellyel különösen a hadsereg dolgában minden reformtörekvést a maga szuverenitása elleni lázadásnak érzett s kemény kézzel megakadályozni igyekezett, mígnem számukra kedvezőtlen történeti események a hatvanhetes kiegyezés megkötésére nem kényszerítették. Kitűnő Karátson Endre erről szóló fejezete ; kötve hiszem, hogy van enciklopédias cikk, mely ezt a korszakot informálóbban s érdekesebben ismertetné. SZÉLJEGYZETEIMBŐL hadd írok ide egynéhányat. Hogy Arany János vezetői szerepét még jobban megerősítse, Gyulai Pál a közéleti kiválóságok egész sorát állította melléje, mondja szerző. Lehet, hogy ez is szerepet játszott Gyulai törekvésében, s nem tudom. De azt tudom, közvetlen tapasztalatból, hogy Gyulai Pált elsősorban az érdekelte, vajon független ember-e az, ki az irodalom ügyét vállalta ? Vajon azzal a reménnyel ragadta meg tollát, hogy az irodalom el fogja őt tartani ? Mikor első cikkemet közlésre elfogadta, azt kérdezte tőlem : mi a foglalkozásom ? Megnyugodott, mikor megmondottam, hogy szerény fogalmazói állásom van egy egyesületnél. (Ez pályám kezdetén volt.) Arany Jánosról szólva, helyesen állapítja meg szerző, hogy a francia költészet kevés hatással volt rá, de ’’Toldi szerelmé”-n — lásd a hátrahagyottakban közölt részeket — igenis Byron hatása érezhető. De hát az egy másik történet. A teljességre való törekvés arra csábítja a szerzőt, hogy bőségesen idézzen olyan tudósokat is, kiket nem érdemes idézni s kiknél Karátson Endre sokkal külömbül tudná elmondani a maga véleményét. Könyvének szelleme, önálló felfogása, ítéletének tisztasága megóvja őt a vádtól, hogy másoktól vett kölcsön gondolatatokat vagy akár ötleteket. Fő erénye éppen az önállóság, — elmondhatja Nietzschével : ’’hab mein Hüttchen selbst gebaut.” Persze igazán meggyőző és hasznos akkor volna állításom, ha megnevezném azokat a szerzőket, kiknek idézését fölöslegesnek tartom. De hát az én koromban ne keveredjék az ember semmiféle imbroglióba, Karátson írásának tudományos jellege éppen nem szenvedne, ha e téren mellőzné a neveket, kiktől nem érdemes tanulni, különösen olyannak kik tudását semmivel sem gyarapították. (Az idézések, jegyzetek tudományos értékéről különben is készülök tanulmányt írni. S mi mindenről még !) A ’’Magyar Géniuszáról, a ’’Nyugat” nagyapjáról szólva, szerző azt mondja, hogy ezt a hetilapot Osvát Ernő Gellért Oszkárral szerkesztette. Szó sincs róla, ezt senki nem fogja észrevenni, sem magyar, sem francia olvasó, de a lapot Gellért Oszkár Osvát Ernő távozásával szerezte meg. A kor költőinek felsorolásában is teljességre törekszik szerző. Mindenikről tudja és jól mondja el a lényegeset, mindegyikhez köze van. Azt hiszem, téved abban, ahogy az Arany János utáni kor két költőjét, Makai Emilt és Heltai Jenőt együtt tárgyalja . Heltai Jenő összehasonlíthatatlanul magasabb klasszis : igaz, hogy szerb elemzésének figyelmes elolvasása után éreznünk kell, hogy ő is nagyobb jelentőséget tulajdonit Heltai művészetének s csak az anyag áttekinthetőségének rendszere állította a két költőt egymás mellé. Heltai jelentősége csak a ”Nyugat”-időkben vált nyilvánvalóvá. Incédy Lászlónak is szenteltem volna néhány sort. Örültem a Szini Gyuláról szóló méltányló soroknak, de legjobban örültem az Ady-tanulmánynak, mely a ”La naissance du Nyugat” — a ’’Nyugat” születése” című fejezetbe van organikusan beépítve, — briliáns tanulmány. Itt kezdődik Karátson Endre tanulmányának az a része, melyről nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy tudós munkája, hanem azt is, hogy a tudós szívügye. ’’Aki a ’Nyugat’ folyóirattal és történetével foglalkozik tudja, hogy, mint minden emberi vállalkozás, ez sem zárkózhat el teljesen a külvilág perpatvaraitól, kicsinyes indulataitól, de abban is bizonyos, hogy közel fél évszázadon át a nyugatosok oltárán égett legtöretlenebb fénnyel az Irodalom mécsese... (Karátson Endre mondja ezt Gyergyai Albertról szóló cikkében. A kiemelés tőlem való.) JELIGÉÜL szerző Ady Endre ismert versét választja, a ’’Sem utódja, sem boldog őse” kezdetűt (persze francia fordításban) s ha néhány sorral tovább megy, akkor Ady filozófiájának egyik tételéhez jut, ahogy hirdeti : ’’vagyok, mint minden ember, fenség, északfok, titok, idegenség”, de a díszítő jelzők gőgjét alázatossággá szelídíti, mondván : mint minden ember. Kivételes, nagy jelenség ez a magyar költő s ha van abban valami elcsüggesztő, hogy művészetének nincs világirodalmi jelentősége, kell hogy önérzetünket megerősítse, hogy nincs vagy talán nincs a viágirodalomnak olyan költője, ki jelentőségében állná vele az összehasonlítást. ’’Ady Endre, költő és újságíró ouevre-je csúcspontja ennek az epokának. Az izgalmas történelem és irodalomtörténet kereszteződésénél találjuk helyét. Számunkra a szenvedélyes és a szenvedélyeket felcsigázó naplója azoknak a konfliktusoknak, mely e század első negyede Magyarországának embereit egymással szembeállította, feldúlta a lelkeket és az intellektuális élet szellemét feldúsította" — ezekkel a szavakkal kezdi szerző Ady-tanulmányát. Szívesen idézném bevezető sorait, magyar olvasó is profitálna ezekből, de — mint már mondottam — a műveit francia olvasó számára íródott : őt kell meggyőzni, neki kell szuggerálni, hogy milyen fontos volt fejlődésében az első párizsi útja a szép álmodások honához és Lédához, első nagy szerelméhez s hogy ezeknek az eseményeknek talajából az ”Új Versek” kötete. Karátson lelkiismeretesen utánajár minden francia versnek, melyet Ady ismert vagy ismerhetett, kezdetben Léda segítségével, később a maga erejéből — francia tudása végig fogyatékos maradt. S bár Karátson megállapításaiban nem egy megkapó télést találunk, különösen Baudelaire-t illetően, az eredmény, legalább számunkra : Ady eredetiségét a legkisebb mértékben sem alterálta. Ha Karátson talál egy francia költő versében egy eszmét, egy fordulatot, egy metaforát vagy hasonlatot, mely többé-kevésbé emlékeztet Ady valamelyik versének egy megfelelő részletére, akkor fennáll a lehetőség, hogy ennek szuggesztiója — tudva vagy tudat alatt — hatott Adyra, de az is lehet, hogy függetlenül a francia költeménytől Ady teremtő képessége önerejéből művelte ezt meg. A művészi teremtésnek nincsenek törvényei, vagy helyesebben, ezer meg ezer törvénye van s a költő egyéniségétől, teremtő erejétől, külső és belső körülményeitől függően, két náció költője valami rokonértelműt produkálhat. Ennek Karátson lucidus okfejtése sem mond ellent. KÉT ESETRE utalok a magam tapasztalatából. Schopenhauer Spinozáról szólva azt mondja : a mai filozófia még mindig azokon a lencséken keresztül nézi a világot, melyeket Spinoza köszörült. (Emlékezetből idézem.) Heine a német filozófiáról szóló tanulmányában szó szerint ugyanezt a képet használja. Schopenhauer kitűnő író volt s megkapó ötletért vagy hasonlatért nem kellett a szomszédba mennie, tehát a lencse-dolgot Heinében olvasta, lappangott benne s magáénak érezte. De az is lehet, hogy Heinétől függetlenül gondolt erre, mert Spinoza lencseműhelye szinte tolakodón kínálja magát metaforára. Hogy ez mennyire így lehet, bizonyítja, hogy Heinét, Schopenhauert megelőzően Hamann, az ’’észak mágusa” is ezt írta Spinozáról. (Hogy hol, sajnos nem tudom megmondani. ) Egy hasonló eset velem esett meg. A Vatikán megfosztotta Szent Györgyöt rangjától, hogy semmi joga a szentségre, nem is létezett s hasonló indokolással. Egyik cikkemben írtam erről az esetről s igyekeztem lándzsát tömni Szent György nemes alakja létjogosultságának bizonyítására. Végül is döntő érvként azt mondottam : tessék elmenni Veneziába S. Giorgio dei Schiavoni templomába és megnézni Carpaccio remek freskóját Szent Györgyről s akkor semmi kétsége nem lesz a szent lovag létezése tekintetében. Egy jeles magyar emigráns író levelet küldött az ’’Irodalmi Újság”-nak, melyben közölte, hogy ő már régebben, engem megelőzve utalt Carpaccio freskójára Szent György létezésének bizonyítékaként. Mit válaszolhattam volna erre, amikor egy nyilvánvaló tény megállapításáról volt szó. Talán olvastam is annak idején s az évek vagy hónapok múltával a magaménak éreztem, vagy nem olvastam s a magam szántából voltam ilyen okos. A ’’Holnap” elleni támadásokról, főleg Rákosi Jenőéről szólva, talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy egyik ilyen támadó mondatában mintegy önmagát megcáfolón, azt írja, verseik a legszebbek közül valók, melyeket a magyar költészet produkált. (Emlékezetből idézem, — remélem, a lényegben nem tévedek.) A Justh Zsigmondról szóló néhány oldal nehezen illeszthető Karátson vonalába. Be kellett volna érnie azzal, amit Gyergyai Albert erről a jószándékú művelt magyar úrról mondott, nem helyet szorítani neki. EBBEN A NAPRENDSZERBEN, Ady Endrével központjában, költő-csillagok egész sora ragyogott, ’’egyedül önfényén”, Adytól függetlenül, vagy mégis annyira befolyásolva e természeti jelenség által, hogy nemrég Illyés Gyula egy vallomásszerű írásában azt hirdethette, hogy Ady után minden költő, még József Attila is, Ady költészetének bűvöletében írta verseit. Bizonyos, hogy legtöbbjük igyekezett küzdeni e hatás ellen, a Kosztolányi- Babits-Juhász trió még egyetemista korában határozottan tagadta Ady költői jelentőségét, de Kosztolányi kivételével nem volt ebben a pleiadban, aki Ady nevét nem a legnagyobb hódolattal említette volna. (Kemény Simont nem számítom ide.) Ha az idő múltával egyegy cikkében Kosztolányi Adyról elismerően nyilatkozott is, ezen mindig érzett valami fanyarság. Lehet, hogy ezt csak visszanézően vettük észre, Kosztolányi dühös támadása után Ady ellen 1929-ben. Mik voltak a támadás mozgató erői Kosztolányinál, erről írtam már akkor és azóta is írtak mások is. Nem is említeném a dolgot, ha nem olvasom Karátson írásában, hogy Kosztolányi támadásának oka az a csodálat volt, mellyel ő a francia szellem rendje és világossága iránt viseltetett : ’’Pontosan e kvalitások nevében lépett fel bíróként Ady költészete ellen : vad kritikája összeszedte Ady költészetének legbőbeszédűbb strófáit, demonstrálta középszerűségüket s nevetségessé tette az írót és csodálóit.” (Karátson franciájából fordítottam.) ’’Igaz, hogy Kosztolányi támadása nem volt mentes a ’rancune’-tól, de a méltatlankodás, melyet provokált, nem kevésbé volt túlzott”, — döntse el a vitát magasztos bölcsességgel Karátson Endre. Legyen szabad ehhez a bölcs ítélethez, mint koronatanú és vádlott, néhány megjegyzést tennem. Én ugyanis nem tudtam Uyan bölcs ítéletet hozni. Nagyon lehet, hogy Kosztolányi támadásának mozgató erői között a latin világosság tisztelete is szerepet játszott, de az sem lehetetlen, hogy emberi gyengeségeknek, szenvedélyeknek, bosszúálló hajlamnak, féltékenységnek, stb. is volt benne részük. Hiszen Ady is milyen ótestamentumi átokkal sújtotta azokat a költőket, akik a jövőben az ő helyére állhatnak. De hát ezt csak úgy mellékesen. Karátson Endre éles szemmel nézi és jól írja meg Kosztolányi költői pályájának szép alakulását s különösen azt a termékeny érdeklődést, mellyel a francia költészetet figyelte, tanulmányozta, élvezte anélkül, hogy ez a saját eredetiségét bármennyire denaturalizálta volna is. Szuggesztíven analizálja Kosztolányi költészetének éltető erőit, jelesül nyelv-esztétikai befolyását, s pontos enumerációját írja meg a hatásoknak, melyekkel a francia költészet volt vagy lehetett a jeles magyar költő lírájára. A Kosztolányi-tanulmánynak az a jelentősége is megvan, hogy ezzel Karátson tudományos pontossággal kidolgozta azt a módszert, megállapította a szempontokat, melyek segítségével a további tanulmányokat — Babits, Juhász, Tóth Árpád, Szép Ernő — megírhatja és a szimbolista hatásokat a ’’Nyugat” költőire egy érdekes fejezetben összefoghatja. Talán éppen ez a törekvés egy helyes tanulmányozási módszer felépítésére okozta, hogy könyvében, Adytól eltekintve, a ’’Nyugat” költői között Kosztolányinak szentel legtöbb teret. BABITS MIHÁLY. Róla szóló tanulmányának első mondatával helyesen jelöli meg Karátson Endre Babits helyét a magyar irodalomban. ’’L’oeuvre de Mihály Babits occupe, avec celle d’Endre Ady et à l’opposer d’elle, une place dominante et dans le mouvement du ’Nyugat’ et dans l’ensemble de la littérature hongroise du siècle.” így is van. Ady Endre korszakára Babits Mihályé következett s az ő korszaka után Ilyés Gyuláé. És ha ezt általában Babits Mihály oeuvre-jéről el is mondhatjuk, mégis az elbeszélő irodalom tekintetében, külön és nagyon megcsillagozottan, fejezetet kell beállítanunk Móricz Zsigmondnak. Otthon a politika, mely az irodalmat a maga szolgálólányának tekintette, kezdetben proskribálta Babitsot. Nem maradt meg makacsul a maga mellőző álláspontja mellett, jeles irodalomtudósok érvényesíteni tudták Babits munkájának jelentőségét, költészete lebilincselő erejét, mely ’’Jónás könyveiben ellenállhatatlanul csúcspontját érte el. Ugyanakkor elbeszélő írásainak művészi értékét, tanulmányainak instruktív gazdagságát, — olyannyira, hogy a hatkötetes magyar irodalomtörténet már minden fenntartás nélkül, méltánylan szólhatott Babitsról. Megszűnt az a korlátolt szempont, mely Babits értékének megállapításánál egyedül azt nézte, hogy a költő nem volt a legjobb véleménnyel Lukács György írásairól. Karátson Endre most egy új, értékes fejezettel állt azok sorába, kik új meg új motívumot találnak Babits Mihállyal való foglalkozásra. Karátson Endre erre gazdag anyagot talált Babits költészetében, fordításaiban, a vallási himnuszokban éppúgy, mint az erotikusokban, és tanulmányaiban. Minderre így futtában csak azért utalok, mert szívesen gondolok arra, hogy egy magyar kiadó megkéri Karátson Endrét, hogy könyvét adaptálja, hozza közelebb a magyar olvasó érdeklődéséhez, talán sűrítve a szimbolista utalásokat s meghagyva mindazt, ami jelentőségben és ítéleteiben eredetinek bizonyul. Karátson Endre és egy jó kiadó, az én tanácsaim nélkül is megtalálja ennek módját. FENYŐ MIKSA MAGYAR VILÁG A SORBORRE-OD KARATSON ENDRE KÖNYVE