Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1970-07-15 / 7-8. szám

10 MEGYERY SÁRI TINTACSEPP A JOGHURTBAN MIKOR huszonkilencévi távollét után, először hazamentem, az egyik hetilap megbízott — mind a dicsérő, mind a helytelenítő — benyomásaim ’’teljesen őszinte"’ beszámoló írásával. Ha nemcsak kutyafuttában, 48 órát vagyok otthon, nyilván izgatott volna a feladat , de így nem mertem vállalni. Megállapítani azt, ami elvitathatatlan, hogy Budapest — már csak a fekvésével s valószínűleg az atmoszferikus okokkal magyarázható, áttetszően kék égboltjának fényhatásaival — változatlanul a világ egyik csodája, — felesleges. A gyönyörűségtől elszorult szívvel, visszafojtott lélegzettel bámultam, de újságírói szempontból túlságosan intim és közhelynek ítélhető elragadtatásomat nem éreztem ’’cikkszerűnek”. Tavaly nyáron a Budapesten rendezett ’’Nemzetközi Színházkongresszus”-on vehettem részt a munka ürügye alatt, két teljes hetet ott tölthettem. Bevallom, hogy mint az iskolakerülő diák, elblicceltem az összejöveteleket, ünnepélyes fogadásokat és reggeltől késő estig cél nélkül a városban bolyongtam. Úgy, ahogy erre évtizedek óta vágytam, egyedül, az égető napsütésben, harminc és egynéhányfokos hőségben. Gyalog. Egy ócska vászon nadrágban. Kényelmes szandálban. Itt-ott szinte beleragadva az olvadó aszfalt ismerős szagú kátrányába. Valami nagyon régen nem érzett könnyűségben, felelőtlen boldogságban. Micsoda élmény volt! Apró, csak engem érintő, senkivel sem megosztható események egymásba fonódó lácolata. Mintha hirtelen a tengernél is mélyebb területre — a tudatom alá — fejest ugrottam volna. Miért volt szép ? Miért hatottak rám a körülöttem lévő s valójában hétköznapi képek ? Próbáltam magamnak megmagyarázni, logikusan azzal a módszerrel elemezni, ahogyan ezt a modern verskutatás mesterei teszik. Nem volt könnyű ! Végül is azt hiszem, hogy a pesti utcákon a fejembe szállt édes részegséget a halottaiból feltámadt múlt, s ugyanekkor a bennem élő jelen érzetének, tudatos összekapcsolása váltotta ki belőlem. A múlt varázsa, teljes birtoklása, a nosztalgia kínja nélkül. Nem az elveszett s csak az emlékben élő, de a kézzel fogható, nyitott szemmel észlelt valóság. A kivételes ajándék : viszontlátni a gyermekkor színhelyét, az öregség küszöbére ért s a játékban már nem résztvenni vágyó, kívülálló ember bölcsességével. Egy más csillagzat lakójaként. Nem a térképet, de az ifjúság illatainak, ízeinek irányát követve, egyik sétán, a Kálvin téren, egyszerre csak, mint egy kiveszőlésben lévő őskori állat, feltűnt előttem, piszkos lomposságában, egy kedves ismerős — a régi vásárcsarnok. Több mint egy félszázaddal ezelőtt kislánykoromban, a szatyoros szakácsnő mellett, hányszor jártam ott ! Akkor unottan lődörögtem, most kíváncsian csillogó szemmel álltam meg a korhadt fabódék előtt s áhitattal olvastam a palatáblákra, rajzolt krétabetűs felírásokat : ’laskára metélt idei tök”, ’’őrölt mákbél”, ’’gyömbér” ... És a halasoknál : kárász, keszeg, potyka... Szavak, tipikus piaci kifejezések, melyek hosszú évekig használatlanul szunnyadtak agytekervényeimben, melyeket elárultam és idegenekkel helyettesítettem, öntudatra ébredtek és visszanyerték értelmüket. Mert itt a piacon semmi sem változott. Sem a kofák külseje, sem a vásárlásra nógató szótár. A ’’naccságákat” hívogató szirénszó! ’’Ide gyűljön lelkem” és hasonló, családias bátorítás. A ’’méltóztasson”, ’’parancsoljon” is sűrűn szerepelt. Az ügyes kofa tudja, hogy ezek a még a hajdani ’’osztály -különbségeket” kihangsúlyozó bűvös igék nyomban kinyitják a szép hölgyek pénzes erszényét. Nem messze a piactól, a Veres Pálné utcai, valamikor ’’Nőképző Egyesület” épületének lépcsőjén — hol az első elemibe járó lépteim nyomát kerestem ■—, az idő és az elmúlással szembeni tehetetlenségemben elsírtam magam S alighogy letöröltem könnyeimet az iskola kapujával szembeni trafik üvegajtajára festett — s már az én időmben is ott díszelgő — dohánylevél vagy az utcasarkon a kis piros, gyermekjáték hatását keltő levélszekrény fedelén egy fehér postagalamb, gyermekien kedves dekorációjával — ismét csak megríkatott. Nem volt nap, hogy ne fedeztem volna fel — a korszerűség érdekében, a Budapesten is az USA építőstílusát utánzó felhőkarcolók, toronyházak, masszív, húszemeletes háztömbök, egyhangú lakótelepek látványa ellenére — valami múltból elfelejtett, apró ’’ereklyét”, így az egyik, teljesen, modernül átalakított gyógyfürdő öltözőfülke ajtaján — a szinte kísértetiesen megjelenő — right. Kitágult szemmel meredtem rá. Hasonló szisztémájú zárószerszámot soha sehol sem láttam, csak néhány éves koromban, falun. Valahogy az volt az érzésem, ezt kerestem harminc évig, ez hiányzott : a rigli, a játék-postaláda és a trafikcégér, a festett dohánylevél ... De, ahogy józan fejjel a szerelmes is meglátja imádottja bőrének, jellemének szeplőit, himlőhelyeit, kissé higgadtabban én is kezdtem észrevenni az édenkert kevésbé szép árnyoldalait. Most, hogy egy teljes évet aludtam a kellemetlen élmények közé sorolható, jelentéktelen incidensekre, mutatóba kiragadom azt, amelyik megérttette velem, hogy még otthon sem minden ’’fenékig tejfel”. S hogy néha még az ételek között a legveszélytelenebbnek elismert joghurtot is nehéz megemészteni. ELUTAZÁSOM ELŐTT néhány nappal, öreg házivarrónőnk — kivel kölcsönösen nem szűntünk meg levelezni — meglátogatott és elpanaszolta egy vasműhelyben dolgozó, képzett lakatos unokájának, egyetlen támaszának balesetét. — Valami átkozott mozdony elkapta a szegény fiú karját és talán amputálják — mondotta, hősiesen visszafojtott fájdalommal. Őszintén megsajnáltam, mivel oly jóleső önzés, hogy amikor az ember éppen gondtalan, könyörületes is lehet, másnap délelőtt beteglátogatásra indultam. Felszálltam az említett kórház irányába induló autóbuszra . (Meg kell jegyeznem, hogy bár a hazaiak igen büszkék a gépkocsi gyártmányaikra, — ritkán ültem ilyen zötyögős alkotmányban, mint amilyen ez a külvárosi közlekedést szolgáló, rozoga kocsi volt. A felszedett járdán, hepe-hupás utakon lassan, döcögősen átvergődve, — kamaszéveimben a vurstli hullámvasútjában élvezett igalmakat újra ízleltető utazás végállomásán — előttem terült el a hatalmas kerttel ölelt, tekintélyes kórházi épület. A rend, tisztaság, s a mintaszerű szervezés valóságos citadellájában, hosszú várakozás, számos keresztkérdés, szerény ajándékaim , virágcsokrom, s főként külföldi könyveim, folyóirataim — a nagymamától tudtam, hogy az unoka szenvedélyesen olvas angolul, franciául — átvizsgálása s talán fertőtlenítése után a gondnoki hivatalban végre megkaptam az írásos engedélyt ’’unokaöcsém” tízperces látogatásához. A sebesült szenvedéstől elkínzott arcából, lázasan égő két barna szeméből annyi kíváncsi okosság sugárzott felém, hogy bár csak hírből ismertem, nyomban megszerettem. S oly megható közvetlenséggel beszélt az őt ért tragédiáról — ha netán csonka kézzel le kell mondania a szívesen választott mesterségéről— ’’kedves fenevadjai , a tüzes kazánok, szuszogó mozdonyok, kattogó gépek társaságáról, s a szellemi pályán boldogulni próbáló terveiről”, hogy örömmel vállaltam vele a rokonságot. S mikor berregni kezdett a látogatás végét jelző csengő és elbúcsúztunk, ahogy lefelé ballagtam a lépcsőn, önkéntelenül arra gondoltam, hogy az elmúlt félszázadban talán mégiscsak történt valami üdvös változás, mert húszegynéhány éves korukban az én atyafiaim s környezetem tagjai korántsem voltak ily műveltek, tudásra éhesek... AZ ÉHSÉGGEL KAPCSOLATBAN, a földszinten, az előcsarnokból nyíló barátságos étkezőhelyiség láttára belémvillant, hogy itt az ebédidő s én is szívesen ennék valamit. Utat törve a zsúfolt tömegben, beálltam a büffé előtti sorba , vagy egy fél óra múlva egy dupla adag joghurt s egy puffadt vizeszsemlye tulajdonosaként diadalmasan indultam a kertbe, hogy a nyíló jázminbokrok közelében, egy napos padon falatozzam. Igen ám, de a keskeny tejesüvegben az alvadt, kocsonyás joghurthoz kellene valami szerszám. Az önkiszolgáló éttermekben szokásos, a pénztár melletti evőeszköztartókra sehol sem sikerült ráakadni. Megadással álltam vissza az immár kétszeres hosszúságúra nyúlt sorba,zsonglőrködve a kezemben szorongatott zsákmánynyal. — Kaphatnék egy kis kanalat ? — kérdeztem bájmosollyal, félénk hangon, a nem sok bizalmat gerjesztő pincérnőtől. — És még mit nem ? Egy emelőrudat ráadásul ? A fogyasztó itt egy nagyforgalmú üzemegységben van és nem a gazdag turisták osztályon felüli éttermében. És ne tartsa fel a többieket, mert rögtön hívom a főnököt. S már nyújtotta is a mögöttem némán várakozó engedelmes állampolgárnak a zsíros minipapírról kétoldalt lecsüngő paprikás virslit. Az éhségtől űzve megkerültem a sortállókat, s újra a szörnyeteg elé merészkedtem. — De egy fagylalt nyalókája csak van ? Fából. Azt csak adhat? A leányzó valami olyan érthetetlen gyűlölettel mért végig, mint aki kéjjel fojtana meg a megtagadott kanál vizében. S hogy móresre tanítson, intett a terem sarkában álló ügyeletes ápolónak. — Nézze kérem, tisztelt beteglátogató, — szólt hozzám csitítóan a szélles vállú, izmos óriás, nyilván a bolondokat kényszerzubbonyba öltöztető férfiú. — A szabály, az szabály ! A munkásbaleseti kórházak a Népköztársaságnak milliókat felemésztő költségvetésében nincs helye a pazarlásnak. A mi ételeinkhez és italfajtáinkhoz nem jár evőeszköz, már csak azért sem, mert nincs, aki felügyeljen a vendégre, és az az evőeszközt nyilván zsebre dugná. De ha mindenáron kérelmezni kívánja a kanalat, menjen vissza a betegéhez, s a kórterméhez tartozó főápolónőtől kért igazolvánnyal — a sebesült részére amúgy is kiutalt használati tárgyakon felül —, kivételesen, ha egy kis szerencséje van, nem lehetetlen, hogy, mint látogató, a főbejárati adminisztrációs iroda panaszosztályán eleget tesznek a kívánságának. Azt hittem, hogy egy gonosz varázslat a madáchi falanszterbe vetett, és forogni kezdett velem a világ , menekülni akartam a kijárat felé. Csak ekkor vettem észre, hogy egy egész csomó kíváncsi áll bennünket körül, s nem tudom, hogy egy tényleges vagy csak egy képzelt mély férfihang, tompán azt dörmögte : ’’Nincs kivétel ! Nincs kivétel !” Egy jóindulatúnak látszó termetes asszonyság a vállamra tette a kezét. —• Ne okvetetlenkedjen néniké, van egy kanalam szívesen megosztom magával. A nem hízelgő megszólítás—ami első alkalommal a hegyeshalmi határon, három évvel ezelőtt, egy csitribusz-alkalmazott szép kis szájából szíven döfött—, most már nem érintett. Azóta tapasztalatból tudom, hogy otthon mily zavar van az idegeneket megszólító és a szívességeket megköszönő kifejezések körül. ’’Elvtársat” nem akarnak mondani, s ahelyett, hogy a szép, kor- és rangkülönbség nélküli ’’Asszonyom” kifejezést használnák, összevissza hebegnek. De talán még nevetségesebb, a csökevénynek ítélt ’kezét csókolom” köszöntési formát helyettesítő , ’’csókolom” — rövid o-val — szünet nélküli ismételgetése, amellyel a ”köszönöm”-öt is gyakran helyettesítik. Miért ? Mikor a ’’köszönöm” azonos a ”merci”, ’’thank you” gépies, udvarias, semmire sem kötelező formaságával. És a fűtői fától, reggeltől estig kapott ’’csókok” — az újságárustól a mosdóhelyek ’’nénikéinek” csokdosásáig —, kicsit sok a gyöngédségből. DE VISSZATÉREK egyéni drámám, a joghurt történetéhez. Amikor újra szabadnak éreztem magam, kint az utcán a visszavezető buszra várva egy padon elhatároztam, lesz, ami lesz, kanál nélkül is megeszem a vitamindús csemegét. Hozzáfogtam a lakomához. Sehogy sem ment, de utolsó pillanatban egy mentőötletem támadt: a töltőtollammal fogom pótolni a kanalat ! Jó mélyen belemártottam hűséges Parkeromat a zselatínos fehérségbe. S egyszerre csak sötétkék, mély zsíros karikák úszkáltak a lé felületén, körbe-körbe. A szivárgó tintacseppek. Mintha ezúttal megbízható társam, lényemnek élő része sem akart volna szolgálni. Lopva körülnéztem, nehogy még bajba jussak a város tisztasága ellen elkövetett vétségért, s a legközelebbi — ’’csak kis szemeteknek” felírású —■ ládába, előzetesen gondosan papírba göngyölve, beledobtam a bűnjelet. A tintás joghurtos üveg éles koppanással merült el a szeméttömegben. Irodalmi Újság 1970. július 15-augusztus 15. KÖNYVEKRŐL RÖVIDEN SIK ENDRE : ’’BEM RAKPARTI ÉVEK”, BUDAPEST 1970, 286 OLDAL A magyar Külügyminisztérium épülete a budapesti Bem rakparton áll. 1949-től 1961-ig itt teljesített szolgálatot Sik Endre, először a politikai főosztály vezetőjeként, később külügyminiszterhelyettesként, majd 1958-tól nyugdíjazásáig, mint külügyminiszter. Visszaemlékezései ezeknek az éveknek történetét idézik anélkül, hogy részletesebb analízisekba bocsájtkoznék. A Rákosi-diktatúra éveiből nemegy ’’hibát” idéz, mint például a Török Követségen járt magyar művészeknek Révai József által való megleckéztetését, Újhelyi Szilárd letartóztatásának történetét vagy a jugoszláv-szovjet viszály némely, eddig ismeretlen részletét. Érdekes, amit Sik az 1956-os évről ír, amikor egy ideig még Nagy Imrét nemcsak miniszterelnökének, hanem barátjának ismerte el. A Kádár-korszak éveiről is bőven tudósít, többek között saját fellépéséről az ENSZ- ben s arról a tényről, hogy ez időben még legjobb New York-i barátai sem voltak hajlandók szóbaállni vele. Sajnálatos, hogy a nyugalmazott külügyminiszter a magyar-szovjet viszonyról, illetve a két állam kapcsolatairól oly keveset s akkor is csak a legnagyobb elismerés hangján ír. Egyetlen esetben enged meg magának kritikus hangot. 1962-es moszkvai látogatása alkalmával a ’’gurjevszkaja kása” nevű ételt nem találta olyan ízletesnek , mint harminc évvel ezelőtt ... FÖLDES PÁL : ’’PARTIZÁNEMLÉKEK. MAGYAR ANTIFASISZTA MOZGALOM A SZOVJETUNIÓBAN 1940-1945”. BUDAPEST 1970, 379 old. Földes Pál mérnök a Horthykorszakban illegális kommunista tevékenységéért hosszabb börtönbüntetést viselt. 1940-ben szabadult s ekkor a Szovjetunióba távozott. Nem várták éppenséggel tárt karokkal. Büntetőtáborból büntetőtáborba hurcolták, sőt megjárta a hírhedt Ljubljankát is. Minderről őszintén tudósít s arról is, hogy sikerült neki végre Rákosi igazolása után a börtönöket elhagynia s a szovjet civil életben elhelyezkednie. A háború alatt először partizánként, majd pedig partizánkiképzőként tevékenykedett. Leírásai nyomán kapunk először képet a Szovjetunióban működő magyar antifasiszta mozgalomról, amely mindvégig a legprimitívebb kezdeti stádiumban maradt. Ennek egyik oka, Földes szerint, abban keresendő, hogy a moszkvai magyar vezetőknek 1944. októberéig nem sikerült a hazai kommunista párttal kapcsolatot találniok, így, mind a propaganda ,mind a pártmunkában teljes sötétségben tapogatództak. Földes Rákosi személyével is foglalkozik, megírván, hogy a moszkvai magyar kommunista vezérnek fogalma sem volt a hazai valóságról s politikai vonalon is, a partizánharcokra vonatkozóan is baklövést baklövésre halmozott. ÖLVEDI IGNÁC : ”A BUDAI VÁR ÉS A DEBRECENI CSATA. HORTHYÉK KATASZTRÓFAPOLITIKÁJA 1944. ŐSZÉN. BUDAPEST 1970, 234 oldal. A hadtörténész könyvében a Lakatos-kormány politikáját vizsgálja korabeli és a legújabb történelmi irodalom segítségével. A könyvalapos elemzését adja az 1944. nyári és őszi Magyarországinak, kitér a belpolitikai helyzetre, bőven foglalkozik a magyar hadsereg feladataival és kudarcaival s megírja részletesen, hogyan kényszerítették a nyugati szövetségesek Horthyt, illetve kormányát arra, hogy csak a Szovjetunió előtt kapituláljon. A könyv második része az 1944. október elejei nagy debreceni páncélos csatát tárgyalja, amelynek — mint ismeretes — nemcsak katonai, hanem politikai kihatásai is voltak. Ölvedi tárgyilagosságra törekszik és sikerül is neki ezt a könyv több fejezetében biztosítania. A magyar kommunista párt szerepének az ellenállási mozgalom keretében való túlontúl hangsúlyozása azonban nem felel meg a tényeknek.