Irodalmi Ujság, 1972 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1972-07-15 / 7-8. szám
14 HCUFIIM £9 ttfMVILHC 1971-BEN két izgalmas filmet mutattak be, amelyek rémálomszerű látomáson alapultak : William Friedkin French Connection-jét (A francia összekötő) és Sam Peckinpah Staw Dogs (Szalmakutyák) című művét. A két film látszólag az erőszak problémájával foglalkozik, s majdhogynem a naturalista realizmus illúzióját kelti. De a feszültség mélyebb alapja az éber tudat és a lidércálom világának egybefolyása. Azt mondhatnék, ez a két film minden különösebb művészi igény nélkül, de mégis árnyaltan, s éppen ezért félelmetes erővel vetíti elénk a rémálmok vízióját, amely itt egyszerre filmtrükk és társadalmi kritika. Az álomszerűség nem új fogalom a film történetében. Konvencióit az első filmrendezők alakították ki a a Strindberg és Wedekind nagyfeszültségű drámái és az expreszszionista és szimbolista festők álomképei által befolyásolt német és svéd filmekben. Később — többek között Cocteau, Bunuel, René Clair a naturalista, fényképszerűen pontos világot az álom keretébe helyezte. S korunk legnagyobb rendezői — egy Fellini vagy egy Bergmann — egyenesen az álomból merítik díszlet-, vágás-, és világítás-technikájukat. A rémálomszerű film sem új jelenség; a híres Kaligari doktor is az volt már. Az újdonság a társadalomszemléletben jelentkezik. Ezelőtt kevés filmművész azonosította az álombéli, archetípusi pókhálót a modern technológia pókhálójával. Antonioni Zabriskie Point-ja csak a külső szorongást vetítette a cselekménybe, s az eredmény egy viszonylag unalmas, hideg és felületes film lett. Friedkin és Peckinpah a külső szorongást, amely a modern társadalomnak szinte természetes eleme, azonosítja a belsővel. Az ő filmjeikben már nem is lehet kérdezni, mi határoz meg mit: a valóság-e az álmot, vagy az álom a valóságot. AZ UTÓBBI ÉVEK egyik legnépszerűbb krimije a Francia összekötő. A szó jó értelmében ’’népszerű” , egyszerű, de azért nem együgyű cselekmény, élő figurák, utcai humor, állandó izgalom, időszerűség és egy mitikus amerikai nagyváros csodálatos ábrázolása. Ez az egyszerű krimi azonban egy különös szerkezeten s finom inkongruitásokon alapszik. A cselekménynek nincs igazi kezdete, nincs mindent kiderítő vége (hiszen nincs is mit kideríteni) és a történet csak megy-megy, amíg meg nem áll... A filmben ábrázolt banális valóságot — a kábítószercsempészetet, a megszállott rendőr alakját, s a díszletet: New Yorkot — Friedkin nyomasztó, s akaratunk ellenére ránk szálló álommá varázsolja. Talán nem is kell ez a metamorfózis ; lehet, hogy ez a világ úgyis rémálom. Friedkin víziójában a ’’realitás” és a ’’riport” nem más, mint objektíven létező lidércálom képbefoglalása. A film felépítése egyszerű : találkozás, a kapcsolat megteremtése, üldözés és végül a semmit meg nem oldó befejezés. Az álom logikája és értékrendszere az egyszerűségben és a riporttechnikában rejlik. A film elején például groteszk ellenpont érvényesül Marseille és New York között. Marseille-ben napfényes, bájos régi kis utcákon járunk, látjuk a Földközi-tenger sötétkékjét, a hősi múltat idéző templárius várakat, s ebben a városban egy elegáns, rokonszenves úr él: a bűnöző... A New Yorki kép sötét piszkos utcákat és kocsmákat tár elénk, s két brutális, közönséges négergyűlölő strici típust: ezek a hősök. Mintha csak szörnyű igazság rejlenék ebben az ellentétben. Mindez álomszerű. S az álomlogika fokozatosan egyre jobban befolyásolja a film cselekményét. A második részben már mintha egy archetípusi álomlabirintusban mozognának a szereplők. A váratlan, s mindennapi realitásuktól eltérő események rémületet keltenek. Rendszerint csak álmunkban találkozunk az ismeretlen valósággal, — de természetesen előfordulhat ez ébrenlétünkben is : talán ennek felismeréséből keletkezik a szorongás gyötrelme. Nos, ez a rémület mesterségesen is megteremthető, — ez a rém-műfajok feladata. A Francia összekötő nézői ilyen helyzetbe kerülnek az üldözési jelenetben. Félnek, hogy Doyle, az ellenszenves főhős beléjük rohan, hiába tudják, hogy moziban ülnek, de attól is félnek, hogy ők rohannak bele a többi járműbe. Tehát egyszerre azonosítják magukat Doyle-val, s rettegnek tőle. Ébrenlétünkben aránylag ritka az ilyen érzés, hogy egyszerre két teljesen ellentétes helyzetben, vagy két külöböző embernek képzeljük magunkat, — de nem ritka az álmokban. Ezeknek a jeleneteknek megvan a maguk logikája és realitása, ami félelmetesebb — bár épp olyan természetes —, mint az ötórai csúcsforgalom-purgatórium. Hogy miért fenyeget minket, nézőket ez a vadember, és hogy miért üldözzük mi olyan őrülten a magasvasutat, nem is érdekes; így van, el kell fogadnunk. A Francia összekötő világát nem tudjuk normális tapasztalataink rendszerébe illeszteni : álomforgatókönyv, s egyben egy modern amerikai nagyvárosi tudat belső képsorozata. A rendőr fut a bűnöző után, de mi célból ? A Francia összekötőben nincsen értékrendszer : aki a jót képviselné, félőrült, esze ágában sincs a heroin ellen morális meggondolásból küzdeni, szívtelenül öl. S a rossz mennyiben roszszabb az igazság őrénél ? Ebben a világban már nagyon nehéz abszolút választ adni. A SZALMAKUTYÁK az általánosabb s mélyebben lakozó erőszakot, a minden helyen és minden emberben érvényest tanulmányozza. Packinpah filmje kevésbé árnyalt s nem olyan ’’szórakoztató” mint Friedkiné. S inkább nyomasztó, mintsem izgalmas. A film lényege a szorongás, a lelki gyötrelem felerősítése. Minden feszült pillanatot egy még feszültebb követ, és a feszültség addig fokozódik, amíg nincs más kiút, mint a hisztéria, — csakhogy itt a hisztéria sem szabadít fel, nem is szabadíthat, mikor hosszú időn át nem mérséklődik. Mint az alvó, aki nem tud felébredni lidércnyomásos álmából, a Szalmakutyák kétórás előkészítés után a néma sikoly pontját éri el, s egyedül a végső kimerültség miatt ér véget. Nincs mit megérteni, nincs "győztes” és nincs biztosíték, hogy nem tér vissza egy hasonló álom. Friedkin filmjében a riport és a krimi formájához ragaszkodik, tehát látomása a társadalomra, illetve egy társadalmi mikrokozmoszra vonatkozik ; a Francia összekötő rémálma New York, honnan terjed ki a világra. Peckinpah többet akar mondani : a világ most és mindig rémálom ; az egyetlen igazi realitás a rémfilm. A Szalmakutyák cselekménye valamivel bonyolultabb, mint a Francia összekötőé. Egy fiatal, félénk amerikai asztrofizikus, Dávid (Dustin Hoffman alakítja) szép, bakfisszerű feleségével, Amyval (Susan George) átköltözik az asszony gyermekkori lakhelyére, Cornwallba. Úgy tűnik, a kaotikus amerikai állapotokból akarnak kikerülni, hogy komolyan dolgozzanak. Amy, azonban gyorsan megunja az árkádiai állapotokat, férje is türelmetlenkedik vele. Vanakkor néhány fiatal vagány, akit garázsuk építésére fogadtak fel, szemet vet a fiatalasszonyra. Egyikük behatol a hálószobába s csak úgy, a hecc kedvéért, felakasztja a macskájukat. Dávid nem lép fel határozottan, inkább csak gyáván csendesíti a társaságot, sőt, elfogadja meghívását egy vadászatra. A vagányok vadászat közben a bolondját járatják vele, aztán faképnélhagyják , valamennyien hazamennek s erőszakot követnek el Amyn. Susan George csodálatos játéka kérdőben hagyja, hogy sikerült volna-e a merénylet akkor is, ha a nő nem ilyen gyáva. A férjének nem mondja el, mi történt vele; lehet, hogy szégyelli saját szerepét, lehet, hogy egyszerűen nem bízik már a férfiban. Később történik, hogy Dávid, egy ködös éjszakán elüti a falu bolondját, s hazaviszi magához azzal, hogy ott várják meg az orvost. A vagányok azonban agyon akarják verni a bolondot, akinek Dávid most védelmére kel. De a hirtelen s nem éppen határozott hősiesség most már csak a feszültséget fokozhatja, mert a támadók szemében Dávid már teljesen nevetségessé és lehetetlenné vált. A film hisztérikus csúcspontja a ház ostroma. Dávid szinte játszva védi meg a házát, s az öt vagány életét veszti a harcban. A kicsi, gyáva matematikus győz, s egyben megtalálja a szorongását és félelmét egyedül feloldó akciót, a pusztító erőszakot. A FILMBEN kirívó formai túlzások vannak, amelyek azonban szándékosak, hiszen Peckinpah éppen azt akarja, hogy a szorongó néző ráismerjen a rémálom objektív megnyilvánulására. Művében nincs izgalom, csak nyugtalanság, feszültség, szorongás, s nincs romantikus, csak álomban élő szereplője, aki levezetné félelmünket. A házaspár gyenge és gyáva, s a végén még brutális és erőszakos is. Mégsem kerülhetjük el a sorsukba való beleérzést. Álomvilágukban a háznak (és szexuális kovariánsának) védelme az egyetlen érték, az erőszak az egyetlen szabadulás. De hányan vagyunk ház álmodók, és különösen most, hányan objektiváljuk ezt a rémálmot ébrenlétünkben? A Szalmakutyák saját szorongásunkkal ijeszt ránk. Nincs iróniája, még felsóhajtásra sincs alkalmunk. Az ilyenfajta tömegpszichodrámából egyre lehet következtetni: ha nem is az erőszak vonzása, (noha sokan zajos tetszéskitörésekkel kísérik a legijesztőbb jeleneteket), legalábbis az erőszaktól való félelem általános és tudatalatti. Ezeket a szorongást okozó motívumokat a film hosszan és céltudatosan vetíti tudatunkba: Amy megerőszakolását, a ház ostromát, az erőszakos halál állandó fenyegetését. S amikor nincs kivel rokonszenveznünk, amikor az ’’abszurd” erőszak logikája nyeri el tetszésünket, nincs mentség : saját eltitkolt rémálmainkat látjuk viszont a vásznon. ”A VALÓSÁG csak álom” : olyan ősi gondolat, hogy már évezredek óta közhelynek számít. De ez a közhely modern, álomtól megszállott korunkban új tápot kapott. A filmnek nem kell tárgyalnia az álmot, két dimenzióban egyenesen a szemünk elé tárhatja. A huszadik századi művészetek mindinkább az álom váratlan fordulataiban, összefüggéstelenségében és tudattalanságában igyekeznek nagyobb hatásfokot elérni. Friedkin és Peckinpah filmjei nem a rémálmot vetítik elénk, hanem azt a világot, amely a rémálmok szabályain alapul. Ez a világ túl van minden szatírán, minden értékítéleten. A francia összekötő és a Szalmakutyák rendezői szerint a valóság nem egyszerű álom, hanem olyan rémálom, amit minden nap nyitott szemmel az utcán látunk, tapasztalunk, az újságból és a filmekből tudunk, s ami nem különbözik legfélelmetesebb álombéli pillanatainktól. IFJ. CSICSERY-RÓNAY ISTVÁN Függönyök, sorompók, határok (Folytatás a 13. oldalról) SZOMBAT. Korán kelünk. Damaszkuszba készülünk s a külügyi barát tapasztalatai szerint az ácsorgás a szíriai határon örökkévalóság. Igaza van. Feketéllik a tengernyi nép a védbástya jellegű határépület előtt és körül. Mi csak körülbelül másfél órán át ’’lötyögünk” (odafelé és visszatérve is, éjszaka) ; a többi, Isten tudja, mennyi ideig? Másik ’’specialitás”; itt négyszeres a határ; kettő a libanoni, kettő a szíriai oldalon. Nem minket, ’’előkelő idegeneket”, illete roppant bizalom. Hanem a két ’’testvérnépet”, vice-versa. Végre — Szíriában. Bár a táj képe alig változik, másnak — nyomottnak — érzem a levegőt, az atmoszférát, mely körülvesz bennünket. Járjuk (illetőleg guruljuk) a mi külön ’’damaszkuszi útunkat”. Úgy látszik, Szent Pál óta érvényben van a regula. Szerencsénk, hogy nekünk semmiféle város mecsettoronyból nem kell kosárban leereszkednünk, hogy elkerüljünk valamely fenyegető veszedelmet. Viszont hiába ismeri a külügyi éppúgy, mint George Damaszkus minden zegétzugát, negyed-félszáz mecsetjét (állítólag Beiruthban ugyanennyi az éjjeli mulató, bordély, török fürdő s egyéb azonos célzatú intézmény), helybéli kalauznak kell vezetnie bennünket. Kell, ez az előírás, melyet még J.-J. különleges nemzetközi jogi állaga sem kerülhet meg. Aggodalomra azért nincs okunk ; helybéli emberünk igen jámbor fajta. Szíriai polgár, de maronita s csak apáról — vagy anyáról ? — arab. Hatéves kisfia születésnapjára készül. Ilyen apró gyermeke lenne ? Miért ne ? Midőn közli korát, álmélkodunk, legalább húsz évvel látszik idősebbnek. Így öregítene a szíriai ájer ? Hát igen, sóhajt emberünk. Tulajdonképpen nem idegenvezető , érettségizett, egyetemre is járt. A Ford fiókjának volt helyettes direktora. Jött a Baas, velük az oroszok, menniök kellett az amerikaiaknak. Ő is, mint annyian, állás nélkül maradt. Keserves periódus következett. A gyermek kicsiny volt, az asszonynak (fénykép elő a tárcából) hiányzott az ereje új élet kezdéséhez. Maradtak. A legjobb szálloda éttermében eszünk. Pocsékul. A kenyér kőkorszakbeli, a két tál nyomorúságos. Csak a számla pompás. Fejedelmi árak. Szálloda és város (az utcák és terek) . Kiev, — közvetlenül a lenini Forradalom után. Zsebkereskedők, cipőpucolók, koldusok, nyomorultak hada légió. A szenny, a szegénység szaga a szukokban, egyebütt szinte elképzelhetetlen. Damaszkusz mégis megéri a damaszkuszi utat. Még a koránkelést is. Például a főmecset, az egyetlen, melybe asszonyállat lábát teheti. Hol vak imán (vagy efféle) fohászkodik, mellette anya beteg gyermekével, hogy a rontás elmúljék a kicsiny feje felől. Ahol Jézus, a ’’muzulmán próféta” valamijét (mijét is ?) őrzik kegyelettel... A katakomba, melyben Saulból Pál lett s melyet most kései druszája, a római pápa költségén restaurálnak... A jeles hely, — melyet ízléstelen kápolna jelez, — hol immáron Pál, a leendő apostol, menekült ama bizonyos kosárban... Az egykori kormányzói palota — most múzeum — káprázatos mozaikjaival, acélműveivel, tündéri kertjével, duruzsoló szökőkútjaival... Csak az orromba, pórusaimba fészkelő, mázsás szagot, csak azt tudnám feledni ! Erről panaszkodik — magyarul — egy dáma s húzza el száját meg férje urát. Aki hiába bizonygatja hitvesének s nekem (’’közülünk” való, tehát innen a vasfüggönyön, a házaspár), hogy midőn ő itt járt küldetésben, még az orosz ’’barátság” előtt, ilyen vastag nyomornak nyomát sem tapasztalta. HÉTFŐ. A vasárnapi szikrázó napfény után fülledt, vihart érlelő időjárásra ébredek. Holnap — a kenyérkereső munka. A hétköznap. Tomboló viharban törtet a kisbusz a géphez. Amely győz az elszabadult elemek felett. A felhőkön túl, fenn süt a nap. Hátrafordulok. Megpillantom a Hermon-hegy komor vonalát. — Milyen lehet ’’odaát” ? IRODALMI ÚJSÁG VELINSZKY VILMOS Rémes rímek A szatirikus Hegyesre fent iróniával sorokat ró, tele maró iróniával. Gyatra fordító Kinek nevét írás ója, fordító a sírásója... Bizottság Nyomorultul tengődik a beduin oázisok kétes-tiszta nedűin, — mégis híven csügg a Korán betűin. Summa summarum... Egy kis idő még, drága feleim, és íme : már nem élek én... Nem épülök ringyók erényein, s nem botránkozom — szentek életén... Rejtély Talány. Megoldható ? Talán... Umwertung aller Werte Bűn volt hajdan a merénylet — napjainkban már erény lett ! Erkölcsi kényszer Ha én erőszakos akarnék lenni — erőszakot kéne magamon tenni !... Disznópásztorlányka Sűrűlombú tölgyfaerdő árnyán át terelgeti néhány sovány ártányát... Nem látja be gazdasági módszerének hátrányát !... 1972. július 15.-augusztus 15. Ki tud 48-as szabadságharcunk költői visszhangjáról ? Jövőre ünnepeljük 48-as szabadságharcunk 125. és Petőfi, 150. évfordulóját. Ez alkalomból tízéves munkánk eredményét szeretnénk könyvben kiadni. Eddig több mint 70 verset sikerült barátaimmal összegyűjtenünk, melyeket külföldi költők írtak 48-ról, Petőfiről, Kossuthról, Bemről, stb. A közismert Ibsen, Heine versein kívül olasz, angol, amerikai, török, francia költőket ihletett meg 48-as szabadságharcunk és legendás vezetői. De írtak rólunk a szomszéd népek költői is: bolgárok, szlovákok, románok, lengyelek. Sok, eddig ismeretlen irodalomtörténeti dokumentum kerül kiadásra. Ugyancsak gyűjtjük a kor külföldi művészeinek metszeteit, képeit és zeneműveit is, melyeket 48 ihletett. Ezeket az alkotásokat is megörökítjük az antológiában. A versek két nyelven, eredetiben és || magyar fordításban jelennek || meg. I$ AKI TUD ILYEN IRODALMI VAGY MŰVÉSZI DOKUMENTUMRÓL, ÍRJA MEG. Soha ilyen lehetőségünk nem volt, hogy a világ szinte valamennyi könyvtárában, múzeumában, az elkallódó, számunkra felbecsülhetetlen értékű emlékeket összegyűjtsük. A kötet kedvezményes előmegrendelése 6 $. Megjelenése 1973. március 1. Érdeklődőknek bő-vebb felvilágosítással szolgálunk. TOLLAS TIBOR "Nemzetőr”, 8 MÜNCHEN 34. Pf. 70