Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1975-03-15 / 3-4. szám

XXVI évfolyam 3.-4. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1975. március - április KOESTLER ARTHUR HÁY GYULA PERE BEVEZETŐ AZ ÍRÓ’SZÜLETETT 1900-BAN” CÍMŰ ÖNÉLETRAJZÁNAK ANGOL NYELVŰ KIADÁSÁHOZ Nyílt levél a 75 éves Háy Gyulához Kedves Gyula, Sohasem fogom elfelejteni azokat a krajcár tálán, boldog és reményteljes napokat, Zürichben, 1935-ben, amikor Te is, én is ugyanazon a reggelen kötöttünk házasságot, ugyanazt a karikagyűrűt használva, amelyet barátainktól, Jakob Hummtól kértünk kölcsön és a szertartás után kötelességtudóan visszaadtunk neki. Szerencsére akkor még nem tudtuk, hogy mi vár mindegyikünkre és általában a világra. És nem tudhattuk azt sem, hogy egyszer majd én írok bevezetőt a Te önéletrajzod angol kiadásához, az egyik veterán üdvözli majd a másikat. KOESTLER ARTHUR AZ 1956-oS magyar forradalom harmadik napján ’’téeszcsé teheautók álltak meg az Írószövetség előtt. A város éhezett és a teherautók élelmiszer-ajándékokat hoztak, kenyeret, szalonnát, élő libát, egész oldalasokat. A parasztok az írókat jöttek felkeresni : az egyébként bőkezűnek aligha vajúdható falusiak nekik ajándékozták mindezeket a finomságokat. Írók és parasztok !” A nyugati ember fülében furcsának, sőt hihetetlennek hangzik, de tény az, hogy a háború utáni történelem legdramatikusabb népi forradalmának kezdeményezője néhány író , regényíró, színpadi szerző, újságíró és irodalmi kritikus volt. A látszólagos ellentmondásnak több oka van. Mindenekelőtt az alapvető különbség az értelmiség szerepe között egyfelől a nyugati demokráciákban, másfelől Közép- és Kelet-Európa múltbeli és jelenlegi diktatúráiban. Az oxfordi angol kéziszótár szerint az ’’intelligencia” ”a nemzetnek (különösképpen az orosznak) a független gondolkodásra törekvő része”. Ahol szólásszabadság van, mindenki a maga feje szerint, függetlenül vélekedhet, és ez nem számít különösebb erénynek ; az értelmiséget sem tartják különösen sokra. Ahol azonban a véleményekre katonai fegyelemmel felügyelnek, legyen az a cári Oroszországban vagy az 1956-os Magyarországon, minden független hang, ha sikerül másokhoz eljutnia, kirobbanó lehetőségek hordozója. Paszternak, Szolzsenyicin szavának, vagy azon a reménnyel és ígérettel teljes budapesti nyáron a Magyar Írószövetség szavának ezért volt mélyreható visszhangja. OLVADÁS VOLT akkoriban, az a bizonyos időszakos olvadás, amelyik új jégkorszakot előz meg. Sztálin meghalt és az utóda mániákus bűnözőnek minősítette. Rákosi Mátyást, Magyarország törpe Sztálinját elmozdították a helyéről ; áldozatainak egy részét kiengedték a börtönökből ; másokat, akiket felakasztottak, utólag rehabilitáltak. A légkör nagy várakozásokkal volt teljes, mintha egy szörnyűséges szárazság után végre megjelentek volna az első felhők a láthatáron. A felhők azonban egyelőre még soványkák, bizonytalan körvonalúak voltak, nem voltak elég terhesek ahoz, hogy éltető csapadékot szolgáltassanak. Ennek a feladatnak az ellátására nem volt legális ellenzéki párt, sem független szakszervezet, sem szabad sajtó. Csak két látszólag ártalmatlan értelmiségi szervezet létezett, amelyeket a rendszer az elégedetlenség levezetésére tűrt meg, és amelyeknek a kommunista ideológia keretein belül bizonyos mértékig ’’függetlenebb gondolkodást” engedélyeztek. Az egyik az írószövetség volt és hetilapja az ’’Irodalmi újság”, a másik az egyetemisták és az akadémikusok Petőfi Köre. Ez a kettő, talán a saját meglepetésére is, megfelelően terhessé tette a fellegeket ahhoz, hogy felhőszakadás következzék be. Az elégedetlen irodalmárok monológja néhány héten belül a nemzettel folytatott dialógussá vált, amely először a munkásokat, majd a kolhozparasztokat vonta be a forradalmi táborba. Ezért hozták a parasztok a kenyeret, az oldalast és a libát az írószövetségnek, mintegy zálogául a tűrhetetlen elnyomó rendszer elleni közös küzdelemnek. RAGYOGÓ EPIZÓD VOLT EZ az európai értelmiség történelmében és elkerülhetelenül vérfürdővel végződött. A tragédia egyik főszereplője Háy Gyula volt, Magyarország egyik legkiemelkedőbb színpadi szerzője, odaadó kommunista, aki az 1919-es első kommün óta büszkén járt a párttagsági könyvével anélkül, hogy nyomott hagyott volna rajta az intrika, a feljelentgetések, a talpnyalás pusztító légköre, amely Sztálin Szép Új Világát uralta. A romlottság elleni immunitása valami holdkóros ártatlanságból eredt, a személyi ambíció teljes hiányából, — eltekintve attól az egy vezérlő szenvedélytől, hogy a darabjait tökéletes szereposztásban, egy tökéletes rendező rendezésében láthassa. 18 éves korában éppen úgy, mint 75 éves korában, Háy a romantikus forradalmár típusa, aki sokkal inkább otthon érezte volna magát a múlt században, az 1848-as barrikádokon, mintsem az a valaki, aki ”1900-ban született”. Ez az álmodozó távolságtartás a jelek szerint nemcsak a pártélet torzulásaitól védte meg, de a szörnyikrek, a Gestapo és a GPU üldözésének vadabb formáitól is. Túlélte a náci rezsim kezdetét Berlinben, a harmincas évek Nagy Tisztogatását Moszkvában, Rákosi terrorját Budapesten, mint aki sértetlen lábbal jár a parazsakon, amíg végül 57 éves korában, az 1900-ban született romantikus forradalmár sorsa elkerülhetetlenül beteljesedett. Letartóztatták más írókkal együtt, akik aktív szerepet játszottak a forradalomban, és egy titkos tárgyaláson — a zárt ajtók mögött rendezett bohózattal megpróbálták némileg a törvényesség látszatát kelteni — elítélték , hat év börtönre és minden javának elkobzására. Keleti mértékkel mérve, az ítélet enyhe volt : Háyt és írótársait az akasztófától a viharos nemzetközi tiltakozás mentette meg, amelyben a konzervatívok éppen úgy részt vettek, mint a baloldaliak, kiemelkedő európai kommunistákat is beleértve. HÁY FŐBŰNE egy irodalmi alkotás volt, egy vaskalapos pártvezető szatírája , Kucsera elvtársé, a hatalomban ülő bürokratáé, a társadalom haszonélvezőjéé. "Kucsera elvtársat valóban nem szeretem. Megvan rá az okom. Aminthogy ő sem szeret engem. És neki is megvan erre az oka, Kucsera a mi történelmünk nagy tévedése. Kucsera a meggyőződéses, szenvedélyes semmihez nem értő, aki tudatlansága piedesztáljáról néz le ránk és fanatikusan ragaszkodik az osztályharc élesedéséről szóló hamis tételhez... Kucsera és mi nem férünk el ugyanabban a történelemben. Választani kell : ő vagy az emberiség. Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember...” A LAZÍTÓ CIKK ’’Miért nem szeretem ?” címmel 1956. október 6-án jelent meg az "Irodalmi újság”-ban, — azon a napon, amikor a Rákosi által felakasztatott, azután rehabilitált Rajk Lászlónak, a párt hajdani hősének exhumált csontjait ünnepélyes állami szertartás keretében újra eltemették. Kucsera elvtárs, úgyszólván egyik napról a másikra, úgy vonult be a köztudatba, mint Scroge vagy Tartuffe és az országot uraló kis Nérók nemzeti jelképe lett. Amikor október 23-án tüntető tömegek lepték el Budapest utcáit, számos feliraton ez állt : ”Le a Kucserákkal !” Ritkán tapasztalhatta író hasonló közvetlenséggel, hogy tollának mekkora hatalma van. A dicsőség rövid életű volt. Két hét sem telt el s az orosz tankok visszatértek Budapestre, leverték a forradalmat és nyomukban az utolsó szó a pusztító kucseráké lett. De a haldokló forradalom utolsó hangja, a világszerte szétáradó fojtott segélykiáltás Háy Gyuláé volt. November 4-ének reggelén, miközben a tankok rátörtek a fővárosra, Háy és felesége a Parlament épületébe, a rádióállomásra sietett, amelyet az oroszok még nem foglaltak el, és megindító felhívást intézett a nagyvilág lelkiismeretének felébresztésére . ”A világ minden írójához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő ! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon ! Segítsetek a magyar népen ! Segítsetek a magyar írókon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon ! Segítsetek, segítsetek, segítsetek !” HÁY GYULA ÉS ÉVA ezután hazament és várt. Megtalálhatták volna a módját annak, hogy átjussanak az osztrák határon éppúgy, mint ahogy a többi tízezer megtalálta. Háy azonban úgy döntött, hogy marad és osztozik hazájának sorsában, reménytelenül is remélve, hogy a függöny nem gördült le véglegesen, hogy felmegy mégegyszer egy boldog fináléjú második felvonásra, amely utat nyit a forradalmi programnak, ”az emberarcú kommunizmus” utópiájának. Ez is talán Don Quijote-i gesztusnak tekinthető, ám igaz az is, hogy a keszeg lovag és követői nélkül a világ még szegényebb lenne, mint amilyen. A SZTÁR ÉS A STATISZTÁK ”BREZSNYEV minden valószínűség szerint részt fog venni a magyar kommunisták pártkongresszusán. A szovjet vezetőnek ez lesz az első külföldi útja a betegsége óta”. "Brezsnyev elindult Budapestre, hogy részt vegyen a magyar kommunisták kongresszusán”. ’’Brezsnyev megérkezett Budapestre. Az általános benyomás az, hogy jó formában van és a betegség nem viselte meg őt túlságosan”. ’’Brezsnyev beszéde Budapesten az európai biztonságról és a békés együttélésről”. ’’Brezsnyev felhasználta a budapesti pártkongresszust arra, hogy megbeszélést tartson a Varsói Szerződés országainak vezetőivel”. ’’Brezsnyev elutazott Budapestről”. A FENTI CÍMEKET és információkat a Times-ból, a Neue Zürcher Zeitungból és a Le Monde-ból idéztük. Mindegy, hogy melyiket melyikből : az egész nyugati sajtó a budapesti pártkongresszus kapcsán csak egyetlen emberre figyelt : Leonyid Brezsnyevre. A ’’Népszabadság szerint a kongresszust ”egy éven át tartó, mélyreható előkészítés előzte meg”, azaz egy év óta állandó mozgósításban tartották a pártot, munkaversenyekre, kongresszusi felajánlásokra sarkallták a dolgozókat, kósza hírekkel idegesítették az országot, — miért ? Azért, hogy azután mindenki Leonyid Brezsnyevre figyeljen. A sztár mellett, aki egyébként egy régi és százszor hallott monológot adott elő, a statisztériát Kádár János vezette és továbbra is ő fogja vezetni. Néhány embert, — mert állítólag a színpad közepétől jobbra álldogáltak s ezért már egy éve leváltották őket — most véglegesen menesztettek; mondják, hogy hamrosan Fock Jenő miniszterelnök is követni fogja őket. Mások, többé-kevésbé ismeretlen figurák, a kórus homályából előbbre léptek. A tízmillió helyi néző nem kapott választ arra a kérdésre : enyhül-e a feszültség, vagy feszül-e az enyhültség, keményedik-e a liberalizálódás avagy liberalizálódik-e a keményedés ? Az egyetlen kérdésre, amelyik az elcsépelt színjátékból valóban érdekelte volna őket. LAPUNK TARTALMÁBÓL Koestler Arthur : Háy Gyula könyve elé (1. old.) Faludy György : Tizenkét vers (2-3 old.) Aczél Tamás : Naplójegyzetek (2-3 old.) Hanák Tibor : "Filozófiai ferdetorony (4. old.) Gosztonyi Péter : Válasz a ’’Kritiká”nak (5. old.) Fejtő Ferenc : Két könyv Kínáról (5. old.) Czigány Lóránt: Lőwy úr hagyatéka (6. old.) Szabó Zoltán : Németh László halálára (7-10. old.) Határ Győző az új Osborne-darabról (11. old.) Cs. Szabó László : Száműzöttek a Paradicsomban (12-13. old.) Májer György : Interjú egy íróasztallal (13. old.) Kemenes Géfin László Nagy László válogatott verseinek angol kiadásáról (14. old.) Keszei István verse, Szanyi János és Tardos Tibor novellái. "Tisztogatás” a belgrádi egyetemen A MAGYAR INTELLEKTUELEK még nem is olyan régen irigykedve figyelték és kommentálták jugoszláv társaik szellemi és véleménynyilvánítási szabadságát. Bár egy-egy olyan ügy, mint Gyilaszé, vagy Mihajlové illúzióromboló módon bizonyította a ’’jugoszláv szabadság” korlátait, mégis, Belgrádban vagy Zágrábban az értelmiségnek nemcsak kávéházban vagy magánlakásban, hanem nyílt fórumon is lehetett különvéleménye, amit ha az nem sértett állami érdeket, a pártapparátussal szemben is fenntarthatott. Félő, hogy nemsokára a múlté lesz ez a kiváltság, legalábbis erre mutat a nyolc belgrádi egyetemi tanár ügyének kimenetele. EZ A NYOLC TANÁR filozófiát és szociológiát tanított, közülük többen, így Szvetozar Sztojanovics vagy Mihajlo Markovics, nemzetközileg ismert szaktekintély. Többségükben a Praxis című (szerbhorvát és nemzetközi kiadású) elméleti folyóirat munkatársai, ezért a ’’Praxis-csoport” néven is emlegetik őket. Mindannyian marxista alapokon állanak és innen bírálták és bírálják a jugoszláv kommunista párt gazdasági és általános politikáját. A kampány már kevéssel az 1968-as belgrádi diáktüntetések után megindult ellenük, de csak 1972-ben vált veszélyessé, amikor Tito személyesen követelte eltávolításukat az egyetemről. Mivel többségük volt partizán és párttag, ez nem ment túl egyszerűen. A szerb szövetségi köztársaság egyes vezető politikusainak ellenkezése, majd a belgrádi egyetem oktatói karának szinte egyöntetű szolidaritása lehetetlenné tette az ügy ’’sima” elintézését, ezért a kormányzat más eszközökhöz nyúlt. Elfogadtatott a szerb nemzetgyűléssel egy olyan törvényjavaslatot, amivel meg lehetett kerülni az egyetemi szerveket és fel lehetett függeszteni az „ellenzéki” tanárokat állásukból. Ez január végén meg is történt, a nyolc professzort felfüggesztették. A filozófiai kar dékánja, Sima Csirkovics, tiltakozásul lemondott tisztségéről. A NYOLCAK KÖZÜL egy, Sztojanovics jelenleg az Egyesült Államokban tanít. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a jugoszláv pártvezetőség nem bánta volna, ha társai követik példáját és külföldön keresnek katedrát. A Praxis csoport működése már régóta tüske a pártapparátus konzervatív szárnyának oldalában, és a nyolc belgrádi egyetemi tanár felfüggesztését szinte logikus módon követte magas színvonalú elméleti folyóiratuk, a Praxis felszámolása. Ez kétségtelenül azoknak a jugoszláv politikusoknak a győzelmét jelenti, akik a szellemi erőben fogyatkozó Tito árnyékában meghúzódva Moszkva felé ’’orientálódnak” és elméleti viták helyett az ’’erős kéz” politikájával igyekeznek megoldani Jugoszlávia egyre súlyosbodó gazdasági és politikai problémáit.