Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-15 / 5-6. szám

B21889F CZIGÁNY LÓRÁNT A százéves Móricz Zsigmond A magyar marxista irodalom­­történetírás kedveli a felsőfokú jelzőket. Ha belepillantunk olyan összefoglaló jellegű munkákba, mint például a sok százezer példányban közkézen forgó kis magyar irodalom­történet, ilyeneket olvasunk: “Móricz Zsigmond mindmáig a leg­nagyobb magyar prózaíró." (298 .1.) Ez a bosszantóan iskolás leegyszerűsítés problémahalmazt takar. Először is azt, hogy az irodalomtörténeti értékrendszer ugyanúgy piramis alakú, mint a hatalmi rendszer; valakinek kell a legtetején állnia. Ezt az analógiát könnyű észrevenni, valamivel több spekulációt igényel annak megértése, hogy miért éppen Móricz kapta meg ezt a határozott névelővel egyedülállóvá minősítő rangfokozatot; a legnagyobb. Úgy érzem, Móricz Zsigmond közelgő századik születésnapja jó alkalom arra, hogy ezzel szembe­nézzünk. I. Ki a legnagyobb? Irodalomtörténeti közhely, hogy az első említésre méltó magyar regény, A Bélteky ház 1832-ben jelent meg. A dátum megkésettséget takar, az európai regény mögött ott húzódik az epika Cervantestól Fieldingig ívelő fejlődése. Magyarországon a 18. században csupán fércművek fordításai, Dugonics mosolyt fakasztó kísérlete és a ponyván árult versbe szedett históriák. Amilyen hirtelen született azon­ban a magyar regény, olyan gyorsan ki is virágzott. A törté­nelmi regény Walter Scott nyomán Jósikával, a társadalmi regény Eötvös Józseffel, a pszichológiai regény pedig Kemény Zsigmonddal. Igaz, ezután Jókai hosszú időre tele­aggatta a műfajt nemzetiszínű pántlikával, de ahogy Dosztojev­szkij elismerte, hogy az orosz írók “mind Gogol köpönyegéből bújtak ki", ugyanúgy nincs magyar regényíró, aki valamen­­­nyire ne lenne Jókai adósa; nem­csak Mikszáth Gárdonyi vagy Her­­czeg, de Krúdy is az ő “köpö­nyegéből” bújt ki, noha éppen Krúdy újította meg a nagyepikát, éppen úgy, mint Joyce. Virginia Woolf vagy Proust az európai regényt A másik fontos tényező a magyar regény fejlődésében a forrás kérdése. Az európai regény az eposzból alakult ki, a magyar regény pedig egy igénytelen műfajból, az anekdotából táplál­kozott. Az anekdota nem írásbeli rögzítésre szánt műfaj, hatása élő­szóban érvényesül a legjobban. Korántsem annyira igénytelen azonban, mint amennyire lenézik, mert az anekdota megkomponá­­lásához, terjengősségének lekerekí­­téséhez, s a “jól ülő" poén várat­lan és hatásos elhelyezéséhez érzék és adottság kell, mert min­den látszólagos lazasága, kényel­mes előadásmódja ellenére is szigorú szerkezeti szabályai van­nak, az irodalmi igénnyel készített anekdota pedig éppen úgy lehet művészi teljesítmény, mint bár­mely más nyelvi eszközzel kifejezett műalkotás. A magyar közízlés mindig is ezt a műfajt kedvelte leginkább, talán mert éppen úgy népi eredetű, mint a népdal, s így közérthető és sokakhoz szól. Az irodalomban Mikszáth maradék­talanul kiaknázta a benne rejlő lehetőségeket. Persze nem ez az egyedüli forrása a regénynek, bár amikor Ambrus Zoltán franciás szerkezetű regényekkel jelent­kezik, a kritika fanyalog, s a cselekményességet kérik rajta számon, az érzelmek hiányával vádolják, “hűvös intellektualiz­­musáról” beszélnek, egyáltalán­­ nem hízelgőnek szánva e minő­sítést. Ugyanígy, mikor Eötvös A falu jegyzőjé-ben művészi értékű értekezésekkel szakítja meg a cselekmény fonalát, a kritika ter­­jengősséggel vádolja, mintha a “késleltető motívumok" nem lettek volna már a klasszikus stilisz­tikának is közismert kellékei, vagy mintha lett volna később olyan magyar kritikus, aki Dosz­tojevszkijt terjengősséggel merte volna vádolni a Karamazov testvérek­ben lévő filozofálásáért. Ráadásul Eötvös mesterien szerkesztett és kiegyensúlyozott körmondatait “németesnek” és következésképpen nehézkesnek tartotta a kritika, egészen a leg­utóbbi időkig. Mindez csak azt hivatott bizonyítani, hogy a magyar regénnyel kapcsolatos elvárások, ha nem is bevallottan, de mindig különböztek az európai regénnyel szemben támasztott igényektől. Már ez is elég gondot­ okoz, s ehhez adta hozzá a marxista kritika a maga szintén problematikus szempontjait, azzal hogy megteremtette a kritikai rea­lizmus" kategóriáját, s kinevezte Balzacot Dickenst, Tolsztojt és Thomas Mann-t követendő példa­képeinek, mondván, hogy ezek az írók a társadalom egészét átfogó körképeket alkotnak, s a kor "leg­lényegesebb" problémáira keresik és találják meg az elfogadható válaszokat. Mikor ezt a modellt a magyar viszonyokra alkalmazták, kiderült, hogy az európai regény marxista szempontú követelményeinek egy magyar regényíró sem felel meg. Eötvös átfogó képet nyújt a reformkori magyar társa­dalomról, csakhogy a regény a polgárság, a “feltörekvő polgár­ság" műfaja, a rendi társadalmak bomlása, illetve modernizációja idején. A polgári eszményeknek Eötvös nem felelhet meg, mivel éppen a magyar rendiségnek kiemelkedő képviselője. Keményt származása mellett filozófiai nézetei teszik eleve alkalmatlanná arra, hogy amit ír, azt a magyar társadalom “enciklopédikus kör­képének’’ tekinthessék a marxisták. Ráadásul kétségtelenül igaz, hogy párbeszédei mester­kéltek. Jókait, aki ma is a legnép­szerűbb, Péterfy Jenő alapos bírá­lata óta a nem nemzeti szem­pontú kritika sohasem vette komolyan, mivel realizmusigénye — bárhogy értelmezzük is ezt a definiál­hatatlan esztétikai kate­góriát még a nem-marxista kri­tika szerint is erősen torzított. Mikszáth megfelelne kritikai hangvétele miatt, anekdotázó előadásmódja azonban nem-roman­tikus korszakán is eluralkodik, s így az éleshangú különös házasság­ot sem tekinti újabban minden marxista kritikus “nagy­­­­epikának”: teljesen indokolatlan Mikszáth társadalmi kritikáját túl­játszani, ahogy ezt az 50-es évek­ben tették. Ezzel lassan ki is fogyunk a számításba jöhető 19. századi prózaírókból. A dzsentri származású Krúdy dekadenciája már a 20. századba vezet. Amíg tehát a magyar tár­sadalomtörténetben a közép­nemesség “polgárságpótló” szerepét készségesen elismerte a marxista történettudomány, addig az irodalomban a marxista irodalomtörténet ragaszkodott ahhoz a nézethez, hogy a nemesi származású írók képtelenek “osztálykorlátaikat” levetni, s ezért nem tudhatták a korabeli magyar társadalom minden lényeges vonását magában foglaló képét tükrözni. Ezt a feladatot csak polgári származás író végez­hette volna el, de megfelelő kaliberű polgári író nem akadt Maradt tehát a Nyugat nem­zedéke, mely már a polgári iro­dalom eszményeit képviselte és igényeit szolgálta. így jutunk el Móricz Zsigmondhoz, bár éppen ő volt az egyetlen paraszti szár­mazású író a Nyugat első nem­zedékében. Móricz a Nyugat-hol természetesen nem származása révén került, mint afféle “dísz­paraszt”, hanem kiemelkedő tehetsége miatt, noha az is igaz, hogy a Nyugat kifinomult ízlésű íróit és szerkesztőit elbűvölte ez a robusztus tiszántúli paraszt, ízes nyelvezetével, telivér figuráival és azok "nagylöttyös indulataival”, ahogy Karinthy jellemezte mesteri karikatúrájában a Móricz­­hősök alaptípusát. Ettől persze még nem lett volna Móricz a leg­nagyobb. Az első lépés a Móricz marxista szentté avatásáhz vezető úton még a harmincas években történt. Ekkor ismerték fel a moszkvai emigránsok, s vezető ideológusok, Révai József, hogy a magyar közgondolkodástól régen marxizmusnak csak úgy lehet híveket toborozni, Horthy Magyarországán, ha a népfront­politikát a magyar viszonyokra alkalmazzák, azaz a radikális népiesség hagyományait "haladó hagyományokként” nosztri­­fikálják. Hozzájárult ehhez az is, hogy Révai személy szerint is fel­figyelt a rendszer egyetlen jelen­tős hazai baloldali értelmiségi mozgalmára, a népi írókra, s különösképpen a falukutatókra, nem utolsósorban azért, mert ezt az újsütetű “parasztorientációt” a moszkvai emigránsok hivatalosan azzal magyarázták, hogy 19 után a baloldali magyar értelmiség véglegesnek tekintette “a munkásosztály vereségét”. A népiesek szövetségét keresni akkor nem volt olyan nyilvánvaló, mint ma, ugyanis a népiesség a század­végére teljesen lejáratta magát, „hazaffyságba" és a népszínművek giccses romantikájába fulladt, s teljesen elveszítette a politikai radikalizmusnak nemcsak az igényét, de még a látszatát is. De nem is nagyon volt más poten­ciális fegyvertárs, mivel a Nyugat két háború között vezérkara, főként Babits személye mindig is ellenszenves maradt a moszkvai emigrációnak. Révainak a haladó hagyományokat a marxizmusba “átmentő” teoretikus megnyilvá­nulásai csak 1946-ban lettek széles körben ismertté ott­hon, a Marxizmus és népiesség és a Marxizmus és magyarság megjelenése után. Révai azzal, hogy kijelölte a magyar irodalom “jó fejlődési vonalát” a Petőfi- Ady-József Attila által képviselt költészetben, szükségszerűen másodosztályúvá minősítette pél­dául Aranyt vagy Babitsot. A prózában nehezebb volt hasonló “vonalat” meghúzni, ott csak a Mikszáth-Móricz által képviselt “realizmus” emelkedett ki markánsan. Amikor Déry arra vállalkozott, hogy megfesti a két háború közötti magyar társa­dalom körképét, s ezzel lesz a prózai triász harmadik tagja, tudjuk, hogy mi történt: az iro­dalmi élet a Déry-vitában a mély­pontjára jutott, Révai nem csak “helyretette" Déryt, de túl is feszítette a húrt, ami azután 1956-ban elpattant­. Az irodalmi fejlődés "fő­vonalának" kijelölésével nemcsak az a baj, hogy nem releváns alter­natívák közötti választásra osz-Csiky Ágnes Mária, Haas György és Landy Dezső kritikái tökéi, hanem az is, hogy kodifi­kálja a magyar közizlésben amúgyis meglévő hajlamot arra, hogy az írókat ökölvívókként rangsorolja, még akkor is, ha van a hivatalos erőlista mellett egy "igazi” erőlista is, amit mindenki ismer. Ezt a pesti okosok “ham­burgi listának” nevezik, s termé­szetesen csak élő írókra vonat­kozik, éppen úgy, mint “az igazi” hamburgi lista, mely ugyancsak a pesti okosok szerint úgy készül, hogy minden évben egyszer összejönnek a profi boxolók Hamburg városában, s ott egymás között eldöntik, egyrészt, hogy mik a valóságos erő­viszonyok, másrészt, hogy ki kinek fekszik le a mérkőzések során. Így lett tehát Móricz végül­­is a legnagyobb magyar prózaíró, pedig életműve sokkal jelentősebb annál, hogy ilyen nehézsúlyú országos bajnoki címre szüksége lenne. II. Az őserő mítosza Szerb Antalt illik leszólni irodalomtörténeti koncepciója miatt. Szerb ugyanis a magyar irodalmat alapjában osztály­irodalomnak látja, melyben a leg­régibb időktől kezdve mindig egy­­egy társadalmi osztály játssza az első hegedű szerepét: a vallásos középkorban az egyház Páz­mányig, majd az arisztokraták a 18. század végéig. A felvilá­gosodás óta a középnemesség, s Ady után a polgárság. Ez a ren­dező elv vonul végig szellemes ötletekkel megtűzdelt magyar irodalomtörténetén, s 1945 után az irodalom mintha csak utánozni akarta volna Szerb Antal elmé­letét, megint új társadalmi osz­tálynak adta az első hegedű szerepét Paraszti származású írók eddig is voltak, de ennyi tehet­séges népi származású író soha nem vett részt az irodalmi élet­ben. Ezzel teljes is a kép. Talán csak annyit lehetne hozzátenni, amit nyilván Szerb Antal is tud, csak nem akar kimondani, hogy az ilyen irodalmat, ugyanúgy, mint az osztály társadalmakat. Folytatás a 2. oldalon LAPUNK TARTALMÁBÓL Megyery Sári: Egy asszony, akinek nem lehet hazudni (3.old.) Hanák Tibor: Az átstilizált filozófus (5. old.) Szabó T. Ádám: az új magyar Kalevala-fordításról (8-9. old.) Ferdinándy Mihály: A "kettős honfoglalás"-ról (13. old.) Halász Péter, Hirsch Emmy, Sárközy Mátyás, Tardos Tibor Vajda Albert tárcái és novellái

Next