Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-15 / 5-6. szám
B21889F CZIGÁNY LÓRÁNT A százéves Móricz Zsigmond A magyar marxista irodalomtörténetírás kedveli a felsőfokú jelzőket. Ha belepillantunk olyan összefoglaló jellegű munkákba, mint például a sok százezer példányban közkézen forgó kis magyar irodalomtörténet, ilyeneket olvasunk: “Móricz Zsigmond mindmáig a legnagyobb magyar prózaíró." (298 .1.) Ez a bosszantóan iskolás leegyszerűsítés problémahalmazt takar. Először is azt, hogy az irodalomtörténeti értékrendszer ugyanúgy piramis alakú, mint a hatalmi rendszer; valakinek kell a legtetején állnia. Ezt az analógiát könnyű észrevenni, valamivel több spekulációt igényel annak megértése, hogy miért éppen Móricz kapta meg ezt a határozott névelővel egyedülállóvá minősítő rangfokozatot; a legnagyobb. Úgy érzem, Móricz Zsigmond közelgő századik születésnapja jó alkalom arra, hogy ezzel szembenézzünk. I. Ki a legnagyobb? Irodalomtörténeti közhely, hogy az első említésre méltó magyar regény, A Bélteky ház 1832-ben jelent meg. A dátum megkésettséget takar, az európai regény mögött ott húzódik az epika Cervantestól Fieldingig ívelő fejlődése. Magyarországon a 18. században csupán fércművek fordításai, Dugonics mosolyt fakasztó kísérlete és a ponyván árult versbe szedett históriák. Amilyen hirtelen született azonban a magyar regény, olyan gyorsan ki is virágzott. A történelmi regény Walter Scott nyomán Jósikával, a társadalmi regény Eötvös Józseffel, a pszichológiai regény pedig Kemény Zsigmonddal. Igaz, ezután Jókai hosszú időre teleaggatta a műfajt nemzetiszínű pántlikával, de ahogy Dosztojevszkij elismerte, hogy az orosz írók “mind Gogol köpönyegéből bújtak ki", ugyanúgy nincs magyar regényíró, aki valamennyire ne lenne Jókai adósa; nemcsak Mikszáth Gárdonyi vagy Herczeg, de Krúdy is az ő “köpönyegéből” bújt ki, noha éppen Krúdy újította meg a nagyepikát, éppen úgy, mint Joyce. Virginia Woolf vagy Proust az európai regényt A másik fontos tényező a magyar regény fejlődésében a forrás kérdése. Az európai regény az eposzból alakult ki, a magyar regény pedig egy igénytelen műfajból, az anekdotából táplálkozott. Az anekdota nem írásbeli rögzítésre szánt műfaj, hatása élőszóban érvényesül a legjobban. Korántsem annyira igénytelen azonban, mint amennyire lenézik, mert az anekdota megkomponálásához, terjengősségének lekerekítéséhez, s a “jól ülő" poén váratlan és hatásos elhelyezéséhez érzék és adottság kell, mert minden látszólagos lazasága, kényelmes előadásmódja ellenére is szigorú szerkezeti szabályai vannak, az irodalmi igénnyel készített anekdota pedig éppen úgy lehet művészi teljesítmény, mint bármely más nyelvi eszközzel kifejezett műalkotás. A magyar közízlés mindig is ezt a műfajt kedvelte leginkább, talán mert éppen úgy népi eredetű, mint a népdal, s így közérthető és sokakhoz szól. Az irodalomban Mikszáth maradéktalanul kiaknázta a benne rejlő lehetőségeket. Persze nem ez az egyedüli forrása a regénynek, bár amikor Ambrus Zoltán franciás szerkezetű regényekkel jelentkezik, a kritika fanyalog, s a cselekményességet kérik rajta számon, az érzelmek hiányával vádolják, “hűvös intellektualizmusáról” beszélnek, egyáltalán nem hízelgőnek szánva e minősítést. Ugyanígy, mikor Eötvös A falu jegyzőjé-ben művészi értékű értekezésekkel szakítja meg a cselekmény fonalát, a kritika terjengősséggel vádolja, mintha a “késleltető motívumok" nem lettek volna már a klasszikus stilisztikának is közismert kellékei, vagy mintha lett volna később olyan magyar kritikus, aki Dosztojevszkijt terjengősséggel merte volna vádolni a Karamazov testvérekben lévő filozofálásáért. Ráadásul Eötvös mesterien szerkesztett és kiegyensúlyozott körmondatait “németesnek” és következésképpen nehézkesnek tartotta a kritika, egészen a legutóbbi időkig. Mindez csak azt hivatott bizonyítani, hogy a magyar regénnyel kapcsolatos elvárások, ha nem is bevallottan, de mindig különböztek az európai regénnyel szemben támasztott igényektől. Már ez is elég gondot okoz, s ehhez adta hozzá a marxista kritika a maga szintén problematikus szempontjait, azzal hogy megteremtette a kritikai realizmus" kategóriáját, s kinevezte Balzacot Dickenst, Tolsztojt és Thomas Mann-t követendő példaképeinek, mondván, hogy ezek az írók a társadalom egészét átfogó körképeket alkotnak, s a kor "leglényegesebb" problémáira keresik és találják meg az elfogadható válaszokat. Mikor ezt a modellt a magyar viszonyokra alkalmazták, kiderült, hogy az európai regény marxista szempontú követelményeinek egy magyar regényíró sem felel meg. Eötvös átfogó képet nyújt a reformkori magyar társadalomról, csakhogy a regény a polgárság, a “feltörekvő polgárság" műfaja, a rendi társadalmak bomlása, illetve modernizációja idején. A polgári eszményeknek Eötvös nem felelhet meg, mivel éppen a magyar rendiségnek kiemelkedő képviselője. Keményt származása mellett filozófiai nézetei teszik eleve alkalmatlanná arra, hogy amit ír, azt a magyar társadalom “enciklopédikus körképének’’ tekinthessék a marxisták. Ráadásul kétségtelenül igaz, hogy párbeszédei mesterkéltek. Jókait, aki ma is a legnépszerűbb, Péterfy Jenő alapos bírálata óta a nem nemzeti szempontú kritika sohasem vette komolyan, mivel realizmusigénye — bárhogy értelmezzük is ezt a definiálhatatlan esztétikai kategóriát még a nem-marxista kritika szerint is erősen torzított. Mikszáth megfelelne kritikai hangvétele miatt, anekdotázó előadásmódja azonban nem-romantikus korszakán is eluralkodik, s így az éleshangú különös házasságot sem tekinti újabban minden marxista kritikus “nagyepikának”: teljesen indokolatlan Mikszáth társadalmi kritikáját túljátszani, ahogy ezt az 50-es években tették. Ezzel lassan ki is fogyunk a számításba jöhető 19. századi prózaírókból. A dzsentri származású Krúdy dekadenciája már a 20. századba vezet. Amíg tehát a magyar társadalomtörténetben a középnemesség “polgárságpótló” szerepét készségesen elismerte a marxista történettudomány, addig az irodalomban a marxista irodalomtörténet ragaszkodott ahhoz a nézethez, hogy a nemesi származású írók képtelenek “osztálykorlátaikat” levetni, s ezért nem tudhatták a korabeli magyar társadalom minden lényeges vonását magában foglaló képét tükrözni. Ezt a feladatot csak polgári származás író végezhette volna el, de megfelelő kaliberű polgári író nem akadt Maradt tehát a Nyugat nemzedéke, mely már a polgári irodalom eszményeit képviselte és igényeit szolgálta. így jutunk el Móricz Zsigmondhoz, bár éppen ő volt az egyetlen paraszti származású író a Nyugat első nemzedékében. Móricz a Nyugat-hol természetesen nem származása révén került, mint afféle “díszparaszt”, hanem kiemelkedő tehetsége miatt, noha az is igaz, hogy a Nyugat kifinomult ízlésű íróit és szerkesztőit elbűvölte ez a robusztus tiszántúli paraszt, ízes nyelvezetével, telivér figuráival és azok "nagylöttyös indulataival”, ahogy Karinthy jellemezte mesteri karikatúrájában a Móriczhősök alaptípusát. Ettől persze még nem lett volna Móricz a legnagyobb. Az első lépés a Móricz marxista szentté avatásáhz vezető úton még a harmincas években történt. Ekkor ismerték fel a moszkvai emigránsok, s vezető ideológusok, Révai József, hogy a magyar közgondolkodástól régen marxizmusnak csak úgy lehet híveket toborozni, Horthy Magyarországán, ha a népfrontpolitikát a magyar viszonyokra alkalmazzák, azaz a radikális népiesség hagyományait "haladó hagyományokként” nosztrifikálják. Hozzájárult ehhez az is, hogy Révai személy szerint is felfigyelt a rendszer egyetlen jelentős hazai baloldali értelmiségi mozgalmára, a népi írókra, s különösképpen a falukutatókra, nem utolsósorban azért, mert ezt az újsütetű “parasztorientációt” a moszkvai emigránsok hivatalosan azzal magyarázták, hogy 19 után a baloldali magyar értelmiség véglegesnek tekintette “a munkásosztály vereségét”. A népiesek szövetségét keresni akkor nem volt olyan nyilvánvaló, mint ma, ugyanis a népiesség a századvégére teljesen lejáratta magát, „hazaffyságba" és a népszínművek giccses romantikájába fulladt, s teljesen elveszítette a politikai radikalizmusnak nemcsak az igényét, de még a látszatát is. De nem is nagyon volt más potenciális fegyvertárs, mivel a Nyugat két háború között vezérkara, főként Babits személye mindig is ellenszenves maradt a moszkvai emigrációnak. Révainak a haladó hagyományokat a marxizmusba “átmentő” teoretikus megnyilvánulásai csak 1946-ban lettek széles körben ismertté otthon, a Marxizmus és népiesség és a Marxizmus és magyarság megjelenése után. Révai azzal, hogy kijelölte a magyar irodalom “jó fejlődési vonalát” a Petőfi- Ady-József Attila által képviselt költészetben, szükségszerűen másodosztályúvá minősítette például Aranyt vagy Babitsot. A prózában nehezebb volt hasonló “vonalat” meghúzni, ott csak a Mikszáth-Móricz által képviselt “realizmus” emelkedett ki markánsan. Amikor Déry arra vállalkozott, hogy megfesti a két háború közötti magyar társadalom körképét, s ezzel lesz a prózai triász harmadik tagja, tudjuk, hogy mi történt: az irodalmi élet a Déry-vitában a mélypontjára jutott, Révai nem csak “helyretette" Déryt, de túl is feszítette a húrt, ami azután 1956-ban elpattant. Az irodalmi fejlődés "fővonalának" kijelölésével nemcsak az a baj, hogy nem releváns alternatívák közötti választásra osz-Csiky Ágnes Mária, Haas György és Landy Dezső kritikái tökéi, hanem az is, hogy kodifikálja a magyar közizlésben amúgyis meglévő hajlamot arra, hogy az írókat ökölvívókként rangsorolja, még akkor is, ha van a hivatalos erőlista mellett egy "igazi” erőlista is, amit mindenki ismer. Ezt a pesti okosok “hamburgi listának” nevezik, s természetesen csak élő írókra vonatkozik, éppen úgy, mint “az igazi” hamburgi lista, mely ugyancsak a pesti okosok szerint úgy készül, hogy minden évben egyszer összejönnek a profi boxolók Hamburg városában, s ott egymás között eldöntik, egyrészt, hogy mik a valóságos erőviszonyok, másrészt, hogy ki kinek fekszik le a mérkőzések során. Így lett tehát Móricz végülis a legnagyobb magyar prózaíró, pedig életműve sokkal jelentősebb annál, hogy ilyen nehézsúlyú országos bajnoki címre szüksége lenne. II. Az őserő mítosza Szerb Antalt illik leszólni irodalomtörténeti koncepciója miatt. Szerb ugyanis a magyar irodalmat alapjában osztályirodalomnak látja, melyben a legrégibb időktől kezdve mindig egyegy társadalmi osztály játssza az első hegedű szerepét: a vallásos középkorban az egyház Pázmányig, majd az arisztokraták a 18. század végéig. A felvilágosodás óta a középnemesség, s Ady után a polgárság. Ez a rendező elv vonul végig szellemes ötletekkel megtűzdelt magyar irodalomtörténetén, s 1945 után az irodalom mintha csak utánozni akarta volna Szerb Antal elméletét, megint új társadalmi osztálynak adta az első hegedű szerepét Paraszti származású írók eddig is voltak, de ennyi tehetséges népi származású író soha nem vett részt az irodalmi életben. Ezzel teljes is a kép. Talán csak annyit lehetne hozzátenni, amit nyilván Szerb Antal is tud, csak nem akar kimondani, hogy az ilyen irodalmat, ugyanúgy, mint az osztály társadalmakat. Folytatás a 2. oldalon LAPUNK TARTALMÁBÓL Megyery Sári: Egy asszony, akinek nem lehet hazudni (3.old.) Hanák Tibor: Az átstilizált filozófus (5. old.) Szabó T. Ádám: az új magyar Kalevala-fordításról (8-9. old.) Ferdinándy Mihály: A "kettős honfoglalás"-ról (13. old.) Halász Péter, Hirsch Emmy, Sárközy Mátyás, Tardos Tibor Vajda Albert tárcái és novellái