Irodalmi Ujság, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám

4. oldal HIVATÁSOS szabadcsapatok szabadpiaci gazdáit, a zsoldosvezé­reket bérbevehette bármelyik tehe­tős olasz városállam vagy zsebfeje­delem a 14. és 15. században. Újszerű hadászati intézmény volt, racionálisabb és megbízhatóbb a hűbéres lovagseregnél. Természete­sen kedvezőbb ajánlattól függőn a vezér átállhatott ellenkező oldalra is. Neki s embereinek rendszerint mindegy, mi a vita, ami nyílt mezőn vért kíván, fizetett verekedőket. Éppen ezért jól meggondolták a zsoldosvezérek, hogy körülbelül hány feláldozott cseppre számíthat bérbevevőjük, a másik alkufél. Condottiere a vezérek neve, a condotta : szerződés szóból s eleinte nem mind olasz. Mivel seregük volt tőkéjüknek a féltett magva, mészár­lások helyett lehetőleg fenyegető felvonulás a stratégiájuk s az ütkö­zet csupán a legvégső megoldás. Néha véresebbre sikerült, mint ter­vezték. 1328-ban egy ilyen zsoldoskapi­tány, Luigi Gonzaga csekély áldozat­tal hatalmába kerítette Mantovát. Nagyon sokáig, egyenes ágon 1627- ig, oldalágon még tovább volt a város és kövér agrárfüggvénye a dinasztia kezében. Nevüket kö­vetkezetes műpártolásukért s nem haditettekért őrzi a történelem. Olyan elevenen, hogy Londonban egy örökké zsúfolt, több hónapos kiállítás összehordott kölcsöna­­nyagból bemutatta , mit tettek fény­korukban a művészetért, körülbelül 1430 és 1630 között. Gyűjtő szenvedélyük s a felhal­mozott kincs a reneszánsz ízlés egyik nagyhatalmává avatta az intel­lektuális és katonai vonatkozásban középszerű családot. Mantova a sű­rített példa, hogy tapintattal kezelt, hiú humanisták és nyájasan, de azért felülről vezényelt építészek és festők együtt megteremthetik szerény­­képességű despoták istenítő mi­tológiáját az ősiség, törvényesség és nemesi vér igazolására. A Gonza­­gáknak eredetileg hiányzott mind a három. De idők múltán túlmérete­zett, tündöklő Udvarukkal a háttér­ben már sikeresen pályázhattak akár királylányok, sőt császári nőro­konok kezére. Mai szóval ők voltak a korabeli közvélemény mesteri ma­­nipulálói, határaikon is messze­­messze túl. VALÓBAN nagyon vonzó az a jelképhordozó alak, akit nemzedék­ről nemzedékre mantovai tá­maszpontjukon világraszóló hatás­sal képviselnek. Kicsoda ,­micsoda egy Gonzaga fejedelem­­? Ő a mű­ér­­tő harcos hős megtestesülése. Műér­tésben csakugyan bámulatos a szi­matjuk nekik is, idegenből hozott asszonyaiknak és felhajtó ügynö­keiknek is egyaránt. Rövid vagy több évtizedes szolgálatra mozgósí­tották a zsenitenyésztő Firenze, Pa­dova, Velence, Ferrara s a végén Flandria nagyjait, a legnagyobbakat is, szolgálatukban állt vagy megbí­zásokat teljesített Leon Battista Al­berti, Mantegna, Leonardo da Vin­ci, « Antico », a plagizálásig ókor­­hű kisplasztikus, Raffaello kedvenc tanítványa , Giulio Romano, Nicoló da Urbino, a legkiválóbb olasz kera­mikus, Tiziano és dicsőségük alko­nyán a lelkesedő, fiatal Rubens. Helyi nagyság egy se termett e pompában és ragyogásban s a Gon­zaga műpártolás tehetségimportból élt. Elég rendetlenül fizettek az áruért, mivel megszállottan mindig többet vásároltak, mint amennyire futotta. Lángeszű propagandistáik , a hitelező festők, építészek aztán legfeljebb alázatosan emlékeztették őket a hátralékra ; panaszuktól persze egyik Gonzaga se rendült meg. A fényes londoni kiállítás fő ta­nulsága, legalább is nekem az volt, hogy a múlt század óta magasztalt reneszánsz fejedelmi életvitelben nagy az értékrendi zűrzavar : freskófestmény, szentségtartó, va­dászkutya, paripa, bíborosi kalap, majolika asztalkészlet, vitézi torna, nyakék, görögnyelvű evangélium, egyházi ének és világi frottola mind ugyanabba a mérlegserpenyőbe van vetve, hogy súlyukkal a másik ser­penyőben magasra lendítsék a te­nyérnyi felségterületű dinasztia eu­rópai hírét s teljesüljön családi pro­pagandájuk fő célja : a meggyőzően igazolt ősiség, törvényesség és ne­mesi vér. Hogyne, a nagyvilág bámulatára pályázó Gonzaga mítoszban valósá­gos az eszményi alak fele : a műgyűj­tőé. Telhetetlen halmozók s időn­ként egy-egy neves humanista okta­tót és híres zenészt is megnyertek a kápráztatás érdekében. De az alak másik fele, a hősies harcos ? Ugyan, ugyan. Több lovasszobruk maradt fenn, a paripa páncélos gazdája azonban gyakrabban készül va­dászatra, mint haditettre. S ha arra, ritkán érdemel ódát. Ragaszkodtak ugyan a családi őshagyományhoz s néhány Gonzaga condottiere szerződést kötött olasz városokkal, államocskákkal, a pápával, sőt a franciákkal, de egyikük se tündöklő hadvezér. Magát Mantovát pedig mindenki békén hagyta. Jobban mondva volt két ellensége, látható az egyik , áradásaival a Po folyó, amely felduzzasztotta a város körüli tavakat, a másik már csak górcső alatt fölfedezhető, ha lett volna akkor górcső : a mocsárláz. Petrar­ca miazmás fészeknek mondta, az is volt, a gyakori ködben pangó, holt vizek mérgező lehelete megtámadta a család törzsét is, egyre betegesebb lett a békaképű, kedvesen, szinte humorosan csúnya dinasztia, amely­nek kitartó, legmagasabb pártfogói, a német-római császárok egyre ma­gasabb címet adományoztak. PETRARCA neve a kulcsszó, általa tudjuk, hogy voltaképpen mi volt a Gonzaga dinasztia és a többi olasz kiskirályság és egy-két kie­melkedő patrícius köztársaság ha­talmának és határokon túlszárnyaló hívének ideológiai alapigazolása. A felújult Róma-kultusz. S erre, ráa­dásul, Mantova különleges, mond­hatnám házi igényt emelhetett. Egyik középkori tornyának fal­fülkéjében van egy kis ülő szobora­lak, páratlanul ősi, 1227-ből. Maga Vergilius. Még pedig azért, mert az örökkétartó római nagyság énekese körülbelül öt kilométerre született a várostól, « szüleim Mantovából mind aketten lombardok voltak », mondja Dantenak első találkozásuk elején. Amit Petrarca, a korai s egyben legnagyobb humanista, hu­manizmusuk kútfeje művelt, nem kevesebb, mint az ókori nagyságtu­dat végleges fölelevenítése. Olyan hatással, hogy attól kezdve fejede­lemségek és városállamok versenyt kisajátítják az ősi földön. Utóvégre hazai ügyről van szó. Egyik befejezetlen nagy műve,­­ Trionfi (1352 tájáról) allegorikus látomásokká költi át a császárkori diadalmeneteket. Magától adódott, hogy példáján felgyúlva a művészek kiaknázzák az órómai világuralom eme leghatásosabb, mert leglátvá­nyosabb hírverő hagyományát kézi­­festésű könyvek képecskéin éppen­­úgy, mint falborító, hatalmas mé­retekben. A Gonzagák különös sze­rencséjére Mantegna, aki 46 éven keresztül állt olykor terhes szolgála­tukban, nemcsak festőóriás volt, hanem megszállott régész is, élt-halt Rómáért, mintha egy prokonzul vándor lelke szállt volna bele. Egyik legigényesebb vállalkozása a kilenc képből álló s mélyen átélt romani­­tástól sugalmazott Diadalmenet, amit a Gonzaga kincsek szétszóró­dásakor I. Károly angol király, a mohó gyűjtő vásárolt meg s most kényes gonddal helyreállítva Lon­don mellett látható, a Hampton Court palota télikertjében. Vizuáli­san semmi más korabeli mű nem tolmácsolja meggyőzőbben a felú­jult Róma-imádat ideológiai hátte­rét. Az imádat lehetett köztársasá­gi : a városállamokban, Firenzében, Sienában, lehetett császári ott, ahol egy kifinomult zsarnok dinasztia ült. Mantegna bizonyos mértékig kivé­tel, mert nagy elme is s a kor szintjén tökéletes régészeti tudással érzi át az ókort, nem szorult tanács­ra. Egyébként az Udvarokban ne­­velősködő vagy vendégszereplő hu­manisták voltak a dicsőséges egye­duralmi politika hírverői s az idevá­gó propaganda jelképes ábrázolási módjait ők eszelték ki és tanácsol­ták a fejedelmeknek vagy magának a művésznek. AHOL lehet, a humanizmus ki­küszöbölte a középkor világképét s szétroncsolta a városállamok patrí­ciusokra és céhmesterekre korláto­zott népuralmi hagyományát. Eb­ben is példaképéhez, a római császárkorhoz alkalmazkodott. Kormányzási elvük : a felvilágosult, atyáskodó egyeduralom földrajzilag eleinte még könnyen bejárható , zsoldosvezérek udvartartó fejede­lemmé rangosodott ivadékaira és birtokukra terjed ki. Csakhogy a 16. században Milánó, Mantova, Ferra­ra, Urbino szűk hatalmi köréből átragad nagy nemzetekre. Európa arculata akkor változik meg igazán — iskoláján szólva akkor kezdődik az újkor —, amidőn e mini-Rómák csárszári szelleme, életstílusa s kor­mányzási elvei óriási erőtartalékból merítve felülkerekednek Franciaor­szágban, Angliában s a német­római császárságban is. Nem vélet­len, hogy Mátyás király és VIII Henrik udvarában egyaránt talá­lunk olasz vendégideológust az új rendszer védelmére s felmagasztalá­­sára. Ez a rendszer Itáliában a kifelé s befelé viszálykodó köztársaságo­kat gyűrte maga alá, hiába volt címerükben vagy lobogójukon a capitoliumi farkas, Északeurópára kiterjedve pedig a belsőleg megha­­sonlott, amúgyis korhadó feuda­lizmus sírásója. ELSI a látszatra különösnek hathat, hogy e roppant politikai és kulturális átalakulást külvilág felé forduló, ünnepi életük egyik mel­lékágával bizonyítom. A színház­zal. Az antikizáló kordivat sodrá­ban a Gonzagák is építtettek kö­zel Mantovához egy klasszikus, azaz geometrikus alaprajzú, eszményi várost, «római mód­ra. » Sabbioneta a neve, ők kis Athénnak becézték ; ma már csak elnéptelenedett, poros mezővá­roska, nyomasztó látvány. Ide he­lyezte a 16. század egyik építész tekintélye, Vincenzo Scamozzi az ókori leírásokra támaszkodó, lép­csőzetesen félkörös, fedett« olim­piai » színházat, Teatro Olimpi­­cot, hatalmas színpadi fronttal s mögötte megtévesztő távlati mély­ségre szolgáló, szilárd díszle­tekkel. A közismert példa persze nem a sabbionetai zsebszínház, hanem valamivel korábbi mintája, Vicenza egyik világhírű neveztes­­sége, amit halála előtt Palladio, a nagy mester tervezett tágasabb méretben. De akkor is csak az Udvar és köre fért el a lépcsőzetes nézőtéren, nagyurak, úrhölgyek, dinamikus drámák helyett drámai szavalatok meghallgatására, a köznép már ki volt rekesztve. Igen ám, de a középkori színház, éppen megfordítva, az egész népé volt mirákulumok és misztérium­játékok előadásain s maga a város játszik, a céhek által kijelölt kézműves lakói, vagy felaprózott bibliai jelenetek keretében, be­­függönyözhető s utcasarokról ut­casarokra guruló szekereken, mint Angliában vagy szabad ég alatt, hosszú dobogón, e dobogó « mennyei » és « pokoli » vége között, mint Franciaországban. Óriási szerencséjére Shakes­peare angolnak született és pályá­ja nagyobbik felében színszerűleg még ennek az elvilágiasodott kö­zépkori népszínháznak írt, az volt a tragédiák s a legtöbb vígjáték bemutatására szolgáló Globe is. Csak a háttérben volt ravasz táv­latiam tudomány nélküli, eme­letes díszlet a belső jelenetekhez (amilyen Júlia veronai sírja), de a játék javarészt az állóhelybe ki­nyúló dobogón folyt s az álló és ülő közönség : mesterlegények, fiatal jogászok, Erzsébet királynő grófi kegyencei a ranglétra legalsó fokaitól majdnem a legfelsőig. Pedig amikor ő írni kezdett, már állt Vicenzában és Sabbionetában az ókori római színház másolata: elképzelt másolat, felsőbb kö­röknek ! Bénító volt az irodalmi hatásuk, életteljes ellensúlynak akkor virult fel a commedia del­­l’arte­­ piacokon, vásárokon a rögtönző szabadtéri színház. Sha­kespeare pályája vége felé Lon­donba is betört az idegen divat, mert Inigo Jones, a díszlet- és jelmeztervező, nagy angol épí­tész, hazatérve alaposan felkészült olaszországi zarándo­kújáról honi földbe ültette át zsinórpadlással, gépezetekkel, díszletekkel a szőkébb méretű, zárt színházat. A költő utolsó művein, a románcokon már elég­gé érezhető az « elitista » stílus­forradalom ; harcmezőkről, er­dőkből kisebb térre szűkül a drá­ma, persze soha nem úgy, távolról sem úgy, mint Itáliában. EMLÍTETTEM, hogy Mante­gna, a máig is joggal csodált, zord óriás volt a Gonzaga család házi művésze. Habozott, hogy hallgas­son-e hívásukra s néhányszor már­­már felmondott, de végül is 46 szolgálati év után ott halt meg , még áll a háza. Különösen Gian­­francesco márki — akkor már ez a címük — feleségével, Estei Iza­bellával voltak súrlódásai. A höl­gyet Isten tudja mióta szépségki­rálynőnek s a legtökéletesebb re­neszánsz nőnek festi a népszerűsí­tő irodalom. Leonardo világhírű rajzán, rajzművészetének egyik csodáján csakugyan eszményi szépség. A valóságban kövér volt s bár szilárdan megalapozott klaszikus műveltsége felülmúlta az összes rangjabeli nő kultúráját, nagy türelem kellett erőszakos, öntelt, gőgös és türelmetlen ter­mészetének az elviseléséhez. Gyermekkoromban « Diriga Ka­ti »-nak hívták a fajtáját, talán ma is még ? Aki viszont egy félszázad múlva úgy érezte magát Mantová­­ban, mint hal a vízben, az Giulio Romano, a legeredetibb Raffaello tanítvány s éveken át a segédje, egészen kitűnő építész és festő az új, manierista stílusban, szertelen­ségeiben és ijesztő humorában századokat ugorva néha Picassora emlékeztet. Külön nevezetessége, hogy ő az egyetlen olasz művész, akinek a neve előfordul Shakes­peare életművében. Megtudjuk a Téli regéből, hogy ő a szobrászok szobrásza ! Nocsak. Soha nem csinált egyetlen egy szobrot sem. CS. SZABÓ LÁSZLÓ AZ ÉREM MÁSIK FELE Műpártolás és propaganda * * A Gonzaga kincsek kiállítása Lon­donban. IRODALMI ÚJSÁG BARÁNSZKY LÁSZLÓ curriculum vitae minus: vannak versek melyeket egyáltalán nem kell megírni például hogy markka meghalt s vele együtt a tihanyi nyarak s hogy hogy adott magának bandi bácsi morfininjekciót vesebajos volt matild (ez egy kép) bevarelm­ezett mellei alatt hogy kuksi hogy aludt el egy kis szlemmel a kezében az önként kitelepített bútorok hiánya űrében azt az ülést melyen kirúgtak az egyetemről javító nevelő munka kőbányai szerszámgépjavító és gyártó vállalat sajnos allergiás voltam a gépolajra a kurvák és cigányzenészek átképzőtanfolyama s hogy milyen is volt az amikor unokatestvéremmel fel nem robbant aknákat szedtünk és nem egészen jószántunkból a krisztinavárosi (felső) templom háta mögött és egyszer csak megpucoltunk vagy hogy milyen beteg voltam zoli nagy­báty­áméknál házmester és melós volt istennyugasztaljon zoli bácsi amikor a bécsiszeletekből először alaposan bezabáltam és a kedves kurvák hogyan ajnároztak és a mosuszillatú kán tori is s hogy milyen ügyefogyott voltam tulajdonképpen és hogy milyen volt weöres sanyi negyvenhatban a kertben ötvenben az akadémia könyvtárában « na megint csak korrumpáljuk az ifjúságot sándorka » így meg fityó fekete lila csíkos reneszánsz perhács laci kis tanyája így mormol a győző és hogy és mindig lementek a dérinébe és hát mi persze a júliában pinceszoba isteni kégli azt azért még megírom 1982. 2.szám

Next