Alszeghy Zsolt szerk.: Irodalomtörténet, 1937. 26. évfolyam
Kisebb közlemények - Kozocsa Sándor: Reviczky Gyula és Justh Zsigmond 66–70. p.
Valóban, ha még egyszer visszautasítja meghívásomat, tökéletesen pessimistává tesz, még pessimistábbá, mint önmagát. Az igaz, hogy a magyar pessimistát már tökéletesen én képviselem. Ejnye és milyen gyógymódot ajánl képzelt betegségemet kigyógyítani. „Szakaszd le minden órád virágát." Egészen benépesítette magányomat pale marguerite-okkal qui sont charmantes et à sont faire! Észrevette, hogy málnaszörpöt ittam s most más gyógymódot ajánl. Ennyi a Galgenhumorból. Lássa, én senkinek sem veszem rossz néven, ha pesszimista, bár magam nem vagyok az. Legalább, ha a pessimismus egy lényeges jegye a Nirvána utáni vágy, úgy minden esetre nem. Belém van valami ojtva, ami a végtelen után vágyik s ez az, ami megakadályozza azt, hogy a néant-t hívjam segítségül, de amely megakadályozza azt is hogy a percben éljek. Persze ön méltán külkörülményeimre hivatkozik, ebben tán igaza van De van még ezenkívül más is, s ez a bökkenő. Tanultam egyet-mást életem folyamán, amelytől csak úgy megfájdult a fejem, mint a szívem, mint akármelyikének a kárhozottak fajában. A külkörülmények változnak, vannak változhatatlan tapasztalatok és változhatatlan érzelmek, amelyeket nem fúj el az első szellő, mint némelykor egy úgynevezett szerencsétlen szerelmet , amelynek még legboldogtalanabb pillanatában is ott van vigaszul a tapasztalat, mely azt mondja, hogy az nem örök. Vannak azonban örök és gyógyítatatlan bajok is, s amelyek annál inkább fájnak, minél inkább megközelíthetetlenek. Aztán az ember lelke ezer darabból van összetéve, ha minden külső körülmény tán kedvező is, lehet tán minden benső kétségbeejtő. A fájdalom birodalma széles rengeteg, beláthatatlan, minden nap fedezhetünk fel benne újabb és újabb eddig ismeretlen, öntudatlan helyeket, s e felfedezéseknek még az a vigasza sincs meg (mert tapasztalatunk mást mond), hogy tán ez az utolsó volt. A vég okok országútja e birodalmon megy keresztül s a határokhoz fordulnak tanácsért s a végtelenhez segélyért. Tanács! segély! Az a vége, hogy lehull szemünkről a hályog, tudunk (újabb baj) s nyitott szemmel sötétségbe, a végtelenbe nézünk. Hol van a saját szenvedéseink, a végokok könyörtelensége és a végtelen sötétségből a kiút? Ki adja vissza naivitásunk, boldogságunk napjait? Ki fog vigasztalni, miután barátaink is vigaszra szorulnak, mert hiszen azért barátaink. Ki fog megmenteni, kedvenc könyveink feltartóztathatatlan csáberejétől? Ki fogja nekünk a jóllakottság és a nyugalom óráit visszaadhatni? Ki adja vissza azt az időt, midőn még a lenyugvó nap nem szomorított el? Midőn a nagyhangú, ostoba, üres phrasisok nem hajtották a piri arcunkba? Mikor a két leány kifestett szemei mögött nem láttuk ott a nyomort, amely a kenyérkeresetre hajtotta? Midőn a vastag nyárspolgár a jóléttől és a bambaságtól ragyogó arca nem juttatta eszünkbe a positív ember ostobaságát, mint indirect antithésisét a mi boldogtalanságunknak? Midőn a doctrinai mindenttudó öntelt arcáról eszünkbe jut a mi tapogatózásunk, az örök célok felé. Ki törli el azt a pillanatot, amelyben az ember megízlelte a tudást? Mi — amazok — nyújtsunk egymásnak kezet, mert a húr tán különbözik, de a hang az ugyanaz. Ne a körülményeket nézzük, de az eredményt