Alszeghy Zsolt szerk.: Irodalomtörténet, 1938. 27. évfolyam
Műelemzés - Pf.: Werger Márton: Tarczai György. (Divald Kornél) 81–82. p.
Nem érdektelen az irodalomtörténet számára Debrecen múltjából e két kis híradás. Az első a sokat emlegetett tibolddaróci Fáy-könyvtár gyűjtésének körülményeire és tragikus széthullására vetít fényt, s szép emléket állít a gyűjtő Fáy Jánosnak. A másik nagy írónk, báró Eötvös József családjának debreceni származását kutatja föl. Az első biztos nyomok a XVII. századból gazdag kereskedő családra vonatkoznak. A vásárosnaményi előnevet 1717 óta használják, báróságot 1768-ban nyertek Mária Teréziától. Szerző szerint a debreceni és református származás jutott kifejezésre Eötvös József műveiben. —ig. Aberger Márton: Tarczai György (Divald Kornél). Doktori értekezés Székesfehérvár—Budapest, 1937. (72. 1.) Igen örvendetes, hogy az egyetemek megindították a tegnap szépíróinak működésére vonatkozó kutatásokat. Ennek a mozgalomnak egyik gyümölcse ez az értekezés. A szerző a katolikus szellemű írók és folyóiratok századfordulós szerepével kezdi művét. Főképen Alszeghy Zsolt, Mihályfi Ákos és gróf Apponyi Albert alapján foglalja össze ennek az időnek a katolikus irodalomra vonatkozó felfogását. XIII. Leónak irodalmi enciklikáját azonban nem ismeri s így nem látja meg a kérdés egységes alapjait. Pedig ebből kitűnnék, hogy milyen a felfogás fejlődésének útja Mihályfi Ákos 1887-es (Kat. Szemle), Rudnyánszky Gy. 1888 as (Magyar Szemle), Alszeghy Zsolt 1922-es és később kifejtett álláspontja (Grál, Élet) között. Ebből következik aztán az a bizonytalansága, amely miatt nem találja meg Tarczai György helyét a Magyar Szemle és a Katolikus Szemle írói között. Szerzőnk gondosan összeszedte az irodalom adatait. Meg is említi Tarczainak Andor József „Két világ között" című regénye 2. kiadása elé írt bevezetését, amelyben jó fogazó van ennek a kérdésnek megoldásához, de azt nem használja fel. Az életrajzot gondosan állította össze. Emberi fejlődését az adatok hosszú sorával mutatja meg. Tarczait atyja, a gyógyszerész és híres fényképész indítja a természetszeretet és a hazai művészettörténet útjára. Róma hódítja meg végképen a szépségnek, a jóságnak; a családi béke meg a sikerek s a hitvalló folyóiratok a lelkéből sarjadó szépirodalomnak. Ezt a fejlődést végigkíséri regényein is. Itt szintén csak összefoglal. A M. Tud. Akadémia Péczelyregénypályázatán (1906) dicséretben részesült Masolino-ját ismertetve úgyszólván egy idézettel méltányolja. Vitus mester álmával (1916—18) bőven foglalkozik, hisz Divald—Tarczai „Stászi tanulmányai" (1914) megadják a főhős életadatait, mellékalakjainak egész sorát s a regény vázát. A korrajzi hátteret veszi figyelembe és így nézi a történelmi valósággal túltömött munkát. Kiemeli szépségeit és igyekszik megbizonyítani, hogy ez szépírónk legjobb regénye. Ezt szerkezeti és stiláris szempontból is megvizsgálja. Megállapítja, hogy a mű első része kerekebb, másodika széteső. Bár szerzőnk nem mondja ki, forrásaiból mégis azt láttatja meg, mennyire a tudós áll itt homloktérben. — Tarczai utolsó kész regénye, a Mikó solymár, magja két Árpád kori oklevél anyagából nő ki. Ezekben találja meg a hierozolemiták Szent László-kolostorának várrá alakítását s a tatárokkal szemben való megvédését. Az oklevél „auceps Myco"-ja akart a főhős lenni, de aztán melléje nőtt Merzse vitéz, a felvidéki telepesek tarka élete — és amint Tarczai fölé az élet, úgy kerekedett Mikó fölé a természet, a „Terra Epurgas", a Tatur-hegy, a Tarea-patak.