Kozocsa Sándor szerk.: Irodalomtörténet, 1942. 31. évfolyam
Műelemzés - Baródi Dezső, K[ratochwill].: Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél 39. p. - Szinnyei Ferenc: Bertha Zoltán: Justh Zsigmond 39–40. p.
a Corao mellől és elmélyült esztétikai fejtegetéseket a programmzenéről és nagyvonalú fejtegetéseket a nemzeti époszról. A szalonokban éppúgy otthonos,, mint a filozófia hegycsúcsain. Van ereje ahhoz, hogy a legellentétesebb nyelveken is szólni tudjon. Hangja, stílusa, jellemzése, gondolatainak menete, sőt egész gondolkodása romantikus. Mindent felnagyít, „ami elbírja a nagyítást, jelentőséget adva mindennek, amiben a legkisebb jelentőség csírája lappanghat". Liszt írói műve irodalomtörténeti kutatásunkat közelről érdekli, hiszen a magyar romantikának Vörösmarty és Petőfi mellett Liszt a harmadik vezéregyénisége. Három idegen nyelven — németül, franciául és a zene nemzeteken felül álló nyelvén —, de az írói megnyilvánulás magyar formáiban, elsősorban magyar lényeget fejezett ki ez a nagy „dinamikus". S e magyar lényeg megmutatásán kívül is Hankiss Jánosnak komoly gondja van arra, hogy bőséges jegyzeteiben mindig rámutasson a Liszt-szövegekben lelhető magyar — főképpen irodalomtörténeti - vonatkozásokra. Sohasem feledkezik meg az irodalmi párhuzamok megvonásáról. Dénes Tibor: Ortutay Gyula: Fedics Mihály meséi. Új magyar Népköltési Gyüjtemény. 1. Bp., 1940. Az Egyetemi Magyarságtudományi Intézet kiadása. 410. A könyv bevezetőjében olvashatjuk azt a megjegyzést, hogy Fedics Mihály meséinek kiadása s az ezt megelőző tanulmány „merőben más célokat tűz maga elé, mint amineket általában megszoktunk a magyar népmesei kiadványokban". Az öntudatos megjegyzés teljesen indokolt. Ortutay Gyula kutatásainak középpontjába ugyanis a mesélő egyéniségét, helyesebben a mesemondó és a mesei hagyomány közötti összefüggések vizsgálatát állította s így határozottan szembehelyezkedett azzal a közkeletű felfogással, mely a népi kultúra megnyilatkozásaiban kizárólag csak a romantika által divatba hozott közösségi lélek kifejeződését látja. A paraszti kultúra zárt rendjének hatását természetesen Ortutay sem tagadja, tanulmányának jelentős része azonban Fedics Mihály mesemondói egyéniségének bemutatásával foglalkozik. Fedics Mihálynak, a rokonszenves népi mesélőnek az élmény melegétől átszínesített szavakkal történő bemutatása (Ortutay Gyula a mesélő utolsó éveinek elevenszerű tanúja volt) „író-portrénak" is kitűnő lenne. Az egyszerű vonások finom elemzése után a paraszti élet személytelen rendjének kötöttségeibe helyezi át mesemondóját. Közben a magyar népmese bonyolult problémáinak egész légiójára tér ki. Felvetett problémáinak részletes ismertetése és bírálata azonban messzire vezetne bennünket, elégedjünk meg azzal, hogy néhány, az irodalomtudomány szempontjából is érdekes eredményre utaljunk. Ilyen maga a bevezetés, az alkotó egyéniség és a társadalmi kötöttség összefüggéseinek keresése. A továbbiakból a finn földrajzi iskola kritikáját, a mesék stílusrétegeinek vizsgálatát és nem utolsósorban magukat az ízes meséket — köztük egy Csokonairól szólót — emelhetjük ki. Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény értékesebb kötettel alig indulhatott volna. K. Baráti Dezső J. Bertha Zoltán: Justh Zsigmond. Bp., 1941. Szerző kiadása: 86. Justh Zsigmond azok közé az írók közé tartozik, kiket időnként fölfedeznek, azután megint elfelednek. Halála után körülbelül negyedszázaddal (1918) én írtam róla az első összefoglaló nagyobb tanulmányt. Tizenöt évvel később Gálos Magda ismertette értékes francia nyelvű értekezésében Justh