Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1951. 39. évfolyam
Tanulmányok - Rózsa György: Petőfi Sándor képmásai. Ikonográfiai tanulmány. [Illusztrációval.] 207–218. p.
kottnál kevéssé vastagabb, a szellem és érzékiség határvonalán; szája kicsiny és szép, de ha nevetett s ez nem állott neki jól, egy előre álló felső szemfog miatt, egész arca gúnyoros, majdnem démoni kifejezést öltött. Emígy az összbenyomás első tekintetre nem volt kedvező. Felső ajkát ritkás, vékony bajusz csak kevéssé fedte; állát hasonló szakáll, melyet oldalt éppen a ritkás növés miatt leborotválva viselt; néha egészen szakálltalanul járt és főleg házassága után állandóan. Haja szénfekete s már 25 éves korában mutatkoztak benne az ősz szálak; bajusza és szakálla világosabb volt, gesztenyeszínbe hajló. Arca rendesen, mint egész természetes, inkább komor; rajta pályája kezdetén, letörölhetetlen dac ült, mely csak később, a kellemesebb környezetben adott enyhébb vonalaknak helyett általában vagy mélán elmerülő vagy haragos lelkiállapot tükre, mely azonban a méltatlankodás, a megvetés vagy csalódás indulatainak hatása alatt nem vesztett jellemzetességéből, sőt ezek túlságosan is jelentkeztek rajta; noha egyébként arca éppen nem tudott oly változatos lenni, mint lelkének benyomások iránti élénksége és érzékenysége." Ferenczi leírása a ránkmaradt képek bizonysága alapján — régies kifejezésmódja ellenére — megbízható adatokat nyújt. Csak annyiban kell helyesbítenünk, hogy, mint képei mutatják, Petőfi házassága után is viselt szakállt. Természetes, hogy egy ilyen személyleírást csak nagy vonalakban fogadhatunk el változatlannak. Az ember külseje az évek folyamán kis részletekben megváltozhat, bár az alapvonások ugyanazok maradnak. Petőfi képeinek száma akkor sem növekszik lényegesen, ha az elveszetteket is számbavesszük. Orlay Petrich Soma 1840-ben festette le aquarell-technikával, csontlemezre. Petőfi ezt a képet katonakori barátjának, Kupis Vilmosnak ajándékozta. Jókai Kecskeméten kezdett róla portrét festeni 1842-ben. Lyka Károly Pap Zsigmondnak két elveszett Petőfi-képéről tud.* Legjobban annak a daguerreotípiának elvesztét sajnálhatjuk, amely Petőfit Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert, Jókai Mór és Vasvári Pál társaságában ábrázolta." Kertbeny említ egy 1846-ból származó állítólagos Tyrolerkarikatúrát, de többet erről sem tudunk." A fennmaradt képek sorát Barabás 1845-ben készült kőrajza nyitja meg-Vahot Imre lapja, a Pesti Divatlap ajándékozta meg olvasóit a segédszerkesztő arcképével. A fiatal költőt ábrándos tekintettel, majdnem lányos vonásokkal ábrázollja. Méltán nevezik a képet szentimentálisnak. Barabás emlékirataiban van egy bekezdés, amely nagyon jellemző a tőle készített idealizált arcképekre, melyek kis változtatással majd mindenkihez hasonlíthatnak. „Az utókornak egészen mindegy, tökéletesen hasonlít-e az egyik arckép a másikhoz. (Amelyek t. i. ugyanarról a személyről készültek.) Hány ezer képe van a Megváltónak s hasonlít-e ezek közül csak kettő is egymáshoz? És vajon hasonlít-e csak egyetlen egy is a valósághoz? Még ha Batthyánynak egyetlen képmása sem maradna meg, az industria teremt magának újat s az utókor elfogadja azt valódinak, mert az ő alakja a vértanúság eszméjével van összeforrva." E felfogás szerint ш arcképfestésben nem a valóság hűt visszaadása a fontos, hanem az ábrázolt személyhez kapcsolódó „eszmei" kifejezése az ábrázolt alakján keresztül. A realistának induló Barabásnak főleg késői arcképein jelentkezik az idealizálás nagymértékben. A sok megrendelés miatt természetesen nem maradt elég ideje minden egyes kép tökéletes kidolgozására s így munkájában sémák kialakításával segített magán. Orlay levele az általa festett képekről. Fővárosi Lapok 1874. 211. sz. 921. 1. * Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Bp. 1896. I. 277. 1. — Magyar Művészet XVI. (1949.) 63. 1. 8 Koszorú I. (1879.) 20. 1. ' Koszorú I. (1879.) 17. 1. 8 Barabás Miklós emlékiratai. Közli Kézdi Kovács László. Bp. 1902. 219-220. 1. — Bíró Béla: Barabás Miklós önéletrajza. Kolozsvár, 1944. 1941.