Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1960. 48. évfolyam
Tanulmányok - Tóth Dezső: Felszabadult irodalomtudományunk 1–6. p.
ségét, fokozta a társadalomtudományokkal, mindenekelőtt a történettudománnyal való kapcsolatát, s a világirodalommal való összefüggéseket a formális komparativizmus helyett a fejlődési analógiák alapján keresve, elvileg is kiemelte provinciális szemléletéből. Ez a marxista irodalomtudomány az irodalmat egészében tárta fel, a forradalmi és progresszív irodalmi örökség vizsgálatát állította középpontba, figyelme a szándékosan elhanyagolt újabb, főleg XX. századi irodalom — általában azoknak a kérdéseknek vizgálata felé fordult, amelyeknek megoldása közvetlenül segíti elő jelenünk megértését. De nem csupán az elmélet, alapvetően formálta ezt az új irodalomtudományt felszabadult, szocializmust építő életünk egésze is. A tény, hogy nálunk egy-egy klasszikusunk évfordulójának megünneplése országos közügy, hogy a tudományos kutatás a korábbihoz hasonlíthatatlanul szélesebb egyetemi és középiskolai irodalomoktatás s egy nagyarányú népszerűsítő munka alapjául szolgál, hogy a napi sajtó, vagy a szépirodalmi orgánumok hasábjain, a TIT előadásainak ezrein, vagy az Irodalomtörténeti Társaság vándorgyűlésein kap egy művelt közönség előtt nyilvánosságot, hogy az első irodalomtörténeti szintézis körvonalai egyetemi jegyzetekben, középiskolai tankönyvekben, a Magyar Klasszikusok bevezetőiben tehát csupa gyakorlati célú kiadványban vannak lefektetve, mindez alapjában változtatta meg irodalomtudományunk arculatát. Ez az új helyzet egyszersmind új tudományos nyelvet és stílust is teremtett, a tudományoskodó exkluzivitást felváltotta a nagy tömegekhez világosan, érthetően és szenvedélyesen szóló hang, az értekező tónus kiegészült a tudomány publicisztikai vetületével, az irodalomtörténetírás megtalálta a maga elvesztett útját vissza az élethez és gyakorlathoz. Sokkal inkább mint valaha kulturális életünknek is egyik legfontosabb alakítója lett. A tudományos publikációkon, az oktatáson keresztül nemcsak a társadalmi nemzeti öntudatot formálja, de népünk irodalmi kultúrájának, eszmei és esztétikai igényességének kialakításában is különös jelentőségre tett szert: közönséget nevel, ízlésbeli atmoszférát teremt, s így erőteljesen hat vissza élő irodalmunkra is. A tartalmi megújhodás azok közt az új szervezeti feltételek közt, — s azok segítségével — ment végbe, amelyeket a szocialista tervgazdálkodás és kultúrpolitika tett lehetővé. A szervezett irodalomoktatás egyetemi tanszékei, a nagyarányú,kollektív munkák elvégzésére is alkalmas Irodalomtörténeti Intézet, az egész szakmai terület összefogására hivatott Irodalomtörténeti Társaság, a tudományág folyóiratai, kiadványsorozatai, a kutatást támogató célhitelek, az aspirantúra intézménye mind olyan, a népi demokrácia teremtette szilárd keretek, amelyek közt az eddiginél hasonlíthatatlanul rendszeresebb, átgondoltabb és nagyarányúbb munkalehetőségei vannak adva, mint bármikor. Mindez megszüntette a régi értelemben vett „filosz" típusát is — az új helyzet nemcsak egyszerűen nagyszámú irodalomtörténész kádert nevelt ki, hanem új tudós ideált is teremtett — az esztéta arisztokratizmus vagy filológus gőg ma már egyformán a múlté — a magyar nép történelmének résztvevő, együttérző tanulmányozása, mai életének igenlése nélkül s egyfajta népszerűsítő, propagatív magatartás nélkül nem lehet többé valamirevaló irodalomtörténetet írni. Fontos társadalmi szerepét marxista irodalomtudományunk egészében sikerrel töltötte be. A felszabadulás után a marxizmus klasszikusainak megjegyzéseire, a szovjet eredményekre, nem utolsósorban a magyar marxisták, elsősorban Révai elvtárs korábbi elemzéseire támaszkodva sikerrel szállt vitába a szellemtörténeti és pozitivista örökséggel. Harcban nőtt fel, s nyugodtan mondhatjuk, hogy mai hegemóniája nem valami szakmán belüli diktatúrán, hanem módszerének imponáló fölényén, teljesítményeinek tudományos értékén alapszik. Ez az út nem volt könnyű, s természetesen ma sem vagyunk célnál. A kezdet nehézségei közt a térhódítás polémiáinak idején még érthető fogyatékosságok idővel „erényekké" lettek: az anyagi folyamatok formális hangsúlyozása és részletezése, túltengő historicizmus, erőltetett magyarázatok, a nehéz kérdések elhallgatása, vagy sommás elintézése, az az elme-