Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1962. 50. évfolyam
Kisebb közlemények - Tasnádi Attila: Egy Petőfi vers történetéhez 147–151. p.
Nem sokban különbözik ettől Szabó Alajos híradása sem, aki két nappal utóbb szintén Ribiánszky aggodalmait ismétli meg: „így még azon újságot fogom megírni mi még nincs a Nemzeti újságba: ti. a seminarium terét hol a forradalom kezdődött ezentúl Martins 15iki terének, a hatvani utczát hol a 12 pontot legelőször nyomták ki szabadsajtó utcának, a város terét szabadság terének nevezték el a várostanács megegyeztével. S mindjárt tegnap az előbbi nevek helyett ezek írattak fel nagy közönség jelenlétében szűnni nem akaró éljenzések közt... Ide csatolva találod Petőfi Sándornak versezetét, mellyel kérlek csak okos emberrel közöld, mert ha ez a nép közé jönne, akkor a magyarságnak vége lenne. Ő maga is megbánta, mint nyilatkozott a városházán s ahol csak szerét teheti megfogja azt semmisíteni. A versnek az volt a czélja, hogy ha a forradalmat katonai erővel el akarta volna nyomni a kormány, egész propaganda volt s ez misszionáriusokat küldött volna szét a néphez e versekkel felbőszíteni azt az urak ellen. Kinyomva még nincs és nem is lesz — istennek hála!"12 Ilyen és hasonló rémhírek közepette így számol be naplójában március 14-én Paskay Gyula a pozsonyi közhangulatról: „Egész áldott nap híreket hajszoltunk, kaptunk olyan újságot is, hogy Pest alatt a Rákoson százezer ember csődült fegyver alá, s hogy ezen népsereg a lengyel forradalomban szolgált tisztek által a kaszaforgatás rettenetes mesterségében begyakoroltatik.... Elhittük e hirt utolsó betűig."1* A reakciós Bártfay József, Rudics báró bácsi főispán titkára és elvbarátja szintén az elsők között hallott a rákosi paraszttömegekről. Március 17-én, Pozsonyban kelt levelében az iránt érdeklődik Bártfay Lászlótól, hogy „Budapest és Rákos mit mond" a pozsonyi eseményekhez, pontosabban az országgyűlés halogatásaihoz. „Úgy haljuk — írja — ott is dolgozik már a szabad sajtó és etc.ete. Csak mások (mármint a parasztok — T. A.) ne dolgozzanak az élet és vagyon felett" — teszi hozzá nem csekély félelemmel. Elbizakodottságában nem átallja ,,comediának" nevezni a forradalmat, mely „talán egy két szivar elfüstölése mellett" csak-csak átvonul majd a haza felett.14 Négy nappal később már nem ilyen magabiztos, egyenesen a jobbágyfelszabadítást siratja, mert nem lehet „ész, erő és összes akarat e majom nemzedékben" mely eltemette „ezer éves alkotmányunkat". Levele merő kesergés a reformtörvények diadala miatt: „Romban látjuk tehát heverni az ősalkotmány egykoron tisztes templomát, mellyel gondatlan fejek, átkos kezekkel dúltak szét. Ott hevernek elszórva a méhlepte kövek, s a rohanó emberiség dicsőségében tombol felettük s körülöttök nem is sejtve ábránd elragadtatásaikban hogy minden kő, melyet szét szórt, meg annyi átok jele a jövendőnek! Fájdalom szorítja keblemet e sorok írásánál, mert most már nem sejtem de hiszem s látom, hogy édes anya hazánkból a béke, egység testvérbaráti szeretet és minden, ami szent ember előtt, örökre eltávozott. És ezt az ábrándulni kezdő ivadék sejti ugyan, de nincs ember ki erőt érezve keblében a vész napjaiban tisztába jönne magával, s irányt adna — ha még nem késő — a jó szándéknak és összetartásnak. Romban hever tehát mint mondám az ősalkotmány tisztes temploma, a sok építő, művész seregenként sürög forog a romok körül, azokból a kor ízléséhez képest ujjat emelendő, de meddig állandó kártya alkotmány az, ismét — mint múltkor is irám — a kérdések kérdése. — Nincsenek még — úgy veszem észre, magukkal uraink, a volt oppositio szepeg, mert hiszem, torkára fog forni a rögtönzés, s úgy látom hogy: az akasztani való Petőfi Sándor az új divatú nyakravalót számunkra készíté! A volt conservativ párt sir, jajgat és méltán, mert tudjuk mit vesztett. Egyébbiránt — önmeggyőződésemként— csak magának tulajdonithatja a fejleményeket. Hiszem, hogy az omladéknak indult ősalkotmány nagy művét — mint tiszteletre méltó maradványt — mellyhez meg annyi szent emlékek közék tetterejét — még javítások, igazítás, s oszlopzatokkal — egy ideig fenttartható ; de látnia lehetett az összeomlást, és eleve gondoskodnia, hogy ha újból akar építeni, hamari munkával kellett volna tetőről lebontania az egész alapokig, s ne engedte vagy várta volna az idő perczet, hogy a gondatlan s mindent rögtönözni szerető „poetais theoreticus" kor neki rohanjon ágyúsat, töbeb illyfélékkel, és lerombolja. Többet mind ezekről eggyüttlétünkben. Városi híreinkről csak annyit, hogy most az országgyűlés erősen süt és főz ; én jó étvágyat kívánok főleg a követ uraknak az ebédhez, aligha othon fejeikhez nem verik az ezüst sat,féle tálakba czifrázottan letett, de kotyvasztott ételeket. Néhány napok múlva — úgy látom — feloszland az országgyűlés, az eredményt majd municipális élet fejti ki — isten óvjon minden rosztul — talán, még csintálatosabban." Bártfay annyira remeg a felháborodástól, hogy elnézést kér az esetleges nyelvbotlásokért, mert a nyelvszabályokra a nagy sietségben nem ügyelhetett.15 " V. Waldapfel Eszter: i. m. 50. levél.— Az utca, ill. tér elnevezéseket Petőfi javasolta. Ld: Endrődi Sándor: Petőfi napjai. Bp. 1911. 395—99. 1. Arról, hogy a költő hozzájárult volna verse megsemmisítéséhez nincsen tudomásunk. 13 Idézi Illyés: Magyarok. 166—67. 1. " V. Waldapfel Eszter: i. m. 45. levél. V. Waldapfel Eszter: i. m. 59. levél. — Itt említjük meg, hogy a pozsonyi mágnásgyűlöletre korábbról is van adatunk. Egy magyar főúri hölgy, Keglevich Jánosné Zichy Adél németül írt naplójában fölöttébb lázadónak találja a pozsonyi közszellemet a reformkorban. Nem tud elég elítélő kifejezést találni amiatt, hogy az utcákon a mágnások ellen írt röplapokat osztogatnak, lásd: Szalatnai: i. m. 22. 1.