Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1973. 5/55. évfolyam

Figyelő - Petőfi Sándor helye a mai szellemi életben 11–172. p.

Petőfi­­ mn a 13 pasának harsogása közé, a madárénekbe, a méh-dünnyögésbe. Néhány könyvünk volt csak, de Petőfi volt a mindennapi. Kilenc, tíz, tizenegy éves voltam akkor, a százéves 48 idején. A közszellem, a forradalmi láz még a gyereket is elsodorta, a Respublikát szavaltatták velem, meg a többi forradalmi dalt ünnepségek idején: Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De amely hírem megszerezte, A legszebb vers még hátravan. Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel Hazám bosszúja szembeszáll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt írom : halál ! így tetszett legjobban. Aztán következtek a leíró versek, mert a környezetem olyan volt: vadludak, nádas, gólya, itatáshoz rohanó állatok, s alig kellett képzeletemet megbillenteni, hogy a Dunántúlról az Alföldre röpítsem magam, a kisebb csordáktól a nagy gólyák közé, romló házunktól a Kutyakaparóhoz, domb­tól a síkra, Savanyó Jóskától a rónák betyárjaihoz. Gyerekkori verseimben ez a két tapasztalat ösztökélt : forra­dalom és a paraszti munka tája. A forradalmiságot belepte az úttörő-unalom (majd egyszer számba veszik nemzedékem akkor megnyirbált szárnyait), maradt a második, azt hiszem életreszólóan. Hogy Petőfi milyen sokféle azt csak később fe­deztem fel, s már idősebben amikor már életidejét túléltem. A mi Petőfi-szeretetünket az iskola tette tönkre egy ideig. 1952-től 1956-ig jártam gimnáziumban, 50-es, 5­1-es kiadású tan­könyvekből tanultunk, s hogy milyen egyoldalúan, azt hiszem nem kell magyaráznom. Persze, a lélekben az újabb és újabb költők honfoglalása is egyre kevesebb teret adott neki, Ady, József Attila, a maiak, a külföldi régiek és modernek, aztán a régi magyarok: Vörösmarty, Berzsenyi, Csokonai, Zrínyi, Balassi, Janus Pannonius felfedezésének tömjénfüstje is eltakarta a Legelső arcát, s mikor a tömjénfüst eloszlott — csodálatos! — Petőfi még nagyobb lett, mint valaha.

Next