Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1978. 10/60. évfolyam
Műelemzés - Máday István: Petőfi-mozaik 576–579. p.
576 Szemle PETŐFI-MOZAIK A Tankönyvkiadó által még 1974-ben kibocsátott Petőfi-mozaik c. tanulmánykötet a Petőfi-centenárium eseményeihez tartozik. Nemcsak tematikája révén, hanem elsősorban azáltal, hogy az évforduló megünneplésének konkrét alkalmaihoz kötődik: megemlékező tudományos ülésszakok anyagát gyűjti egybe. Két tanácskozás került így, a közös tematika okán össze: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara tudományos ülésszakának és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság kecskeméti vándorgyűlésének előadásait szerkesztette Paál Rózsa és Wéber Antal egy kötetbe. A két ülés anyagát a kötet tematikai (és ezen belül kronológiai) rendbe szedve közli, s ezzel - a könyv javára - lemond az események formális felidézéséről. A tematikai rendezés fontos szempontot takar: kiemeli a törekvést, amely a kutatás szétágazásain belül mégis létrehoz csomópontokat. Tanulmánygyűjteményről, sok szerző esetében, nagyon nehéz összefoglalóan nyilatkozni, kivált akkor, ha a kötet már címével is vállalja a mozaik jelleget. A többnyire szerény terjedelmű tanulmányok részproblémákat tűznek ki maguk elé, kis területeket mérnek fel, teljességre nem is törekedhettek, még együttesükkel sem. Céljuk nyilvánvalóan egy-egy lehetőség felvillantása volt, a további kutatás számára mutatni meg még bejárandó utakat; feltehetően a szerzők többsége ez utakat maga is be fogja járni. A köteten természetesen érződik az előadásoknak alkalomhoz kötöttsége is: terjedelmileg és tartalmilag is erősen befolyásolta a dolgozatokat az alkalom és a szóbeli előadás megkötöttsége. Innen érthető a tanulmányok sokfélesége, a tematika viszonylag szabad hullámzása, a közölt tudományos (filológiai) apparátus eltérése, a terjedelmi ingadozás, sőt néhány esetben talán az is feltehető, hogy a tanulmányt elsősorban az alkalom, nem pedig a téma, a tárgy váltotta ki: egy-két tanulmány az ünnepi alkalom összefoglaló keretei híján aligha kapott volna helyet a mozaikban. A kötet - természetesen - irodalomcentrikus. Az elnöki nyitón kívül benne szereplő 15 tanulmányból csak egy foglalkozik Petőfi szerepével történészszempontból, egy pedig nyelvészeti-stilisztikai oldalról közelíti meg Petőfi újításait. Az irodalom uralkodó szerepének jogosságát persze kétségbevonni nem lehet, de az a tény, hogy a kötet egyik legjobb tanulmánya ( a Szabad Györgyé) épp a történettudomány területéről való, s Petőfinek nem irodalmi, hanem politikai szerepéhez és súlyához kíván egy fontos vitakérdés, a Petőfi—Kossuth viszony megvilágítása kapcsán hozzászólni, megengedi egy szerény feltevés megemlítését: a tisztán történelmi szempontoknak nagyobb arányt kellene biztosítani a Petőfi-kutatásban. Hasonló igényt vet fel Szathmári István-