Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1979. 11/61. évfolyam
Műelemzés - Tóth András: Justh Zsigmond naplója és levelei. [Kozocsa Sándor.] 673–678. p.
Szemle parasztszínháza jelzik, hogy — természetesen a maga dzsentri módján távol a társadalmi reform gyakorlati igényétől - közel érezte magához „a nép egyszerű gyermekeit" is, nem csupán a „magasabb köröket". Igazi világa azonban mégiscsak ez volt: a hazai és nemzetközi (elsősorban párizsi) „haute volée". Naplóját - mint ezt korábbi kiadója, a tragikus sorsú Halász Gábor helyesen megjegyezte - „kétségtelenül műalkotásnak szánta", mind az analitikus környezetelemzés, mind az eleven jellemábrázolás eszközeivel. Ezért figyelt fel erre a műre már 1941-ben Halász Gábor, amikor azt az Athenaeum kiadásában sajtó alá rendezte. A mintaszerű kiadványnak sikere volt, hamar elfogyott. Ez és a Justh egyéniségéből áradó különleges szellem tette indokolttá, hogy most Kozocsa Sándor gondozásában egy új kiadás megjelenhetett. Halász Gábor a levelezéssel nem tudott foglalkozni, mivel ez Justh végrendelete értelmében csupán 1944-ben szabadult fel a közlési tilalom alól. Egyébként is az új kötetben csupán a magyar címzetteknek írt levelek szerepelnek s egészítik ki érdekes vonásokkal a naplót és íróját egyaránt. Számos levelezőpartnere közül elsősorban „kollégáját", Czóbel Minkát kell említenünk, de számos írás szól Aggházy Károlynak, Feszty Árpádéknak, Pekár Gyulának, Szabolcska Mihálynak. (Utóbbi két írónk ezekben az években még „haladó" korszakát élte), így a terjedelmes kötet kitűnő irodalom- és kortörténeti, nemkülönben pszichológiai forrásművé vált. A két kiadás alkalmat nyújt az elmélyültebb összehasonlításra és bírálatra, az új publikáció pozitív és negatív jelenségeinek kiemelésére, tanulságok levonására. Műfaji vonatkozásban Kozocsa elsősorban Justh saját műveit, „életműve" egy részét óhajtotta közreadni; ez a szándék kétségtelenül megőrzi a műfaj tisztaságát, azonban a levelezés terén hiányosságra vezet: még a lehetőség határain belül sem közli a címzettek (legalább legfontosabb) válaszleveleit. Erre pedig bőséges lehetőség kínálkozott volna szinte egy külön kötet (vagy annak egy része) erejéig. Köztudott, hogy az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára a Justh-hagyatékban szép számban őrzi Czóbel Minka és a fent már említettek mellett Gozsdu Elek, Jászai Mari, Reviczky Gyula, Rippl-Rónai József, Ignotus és mások Justhoz intézett leveleit. (Nem is beszélve itt a külföldiekről, mint pl. a napló egyik főszereplőjéről, Sarah , Bernhardt-ról, Pierre de Coubertinről, Melchior Polignacról és másokról.) Nem érdektelen az a levélcsomó sem, melyben a Le livre de la Pousta megjelenésekor (1892) a hozzá írt külföldi megnyilatkozásokat tartalmazza. Egyszóval: véleményünk szerint az „életmű" nem csupán a szerző saját alkotásaiban tükröződik!